Andrew Llyod Webber és Tim Rice Evitája idén ötvenéves, a különleges évforduló kapcsán a Madách Színház először tűzi műsorára a világhírű musicalt Szirtes Tamás rendezésében. Az Erzsébet körúti színház színpadára beköltözik a ’40-es és ’50-es évek Buenos Aires-e, melynek vizuális megjelenését Vízvárdi András díszlet- és animációtervező álmodta meg.
Ezeket láttad már?
Vízvárdi András tervezte többek között a Pretty Woman, a SIX és a Jégvarázs díszletét is, az Evita azonban az első Webber-musical, amelynek Madách színházi látványáért felel. Az alkotóval alig másfél héttel a szeptember 18-i premier előtt beszélgettünk.
Belenéztem pár percre a próbába. Megleptél. Sok Evitát láttam már, nemcsak idehaza, hanem külföldön is, de ilyen látvánnyal még nem találkoztam.
Pont az egyik legszélsőségesebb színpadképet láttad az imént. Az Evita musical története valódi történelemnek tűnik, valós történelmi személyekkel, de mégsem teljesen az. Webberék tablószerűen gondolkoztak az egész történetről, és ebbe jól beágyazható Evita személyes története, a felemelkedése és a tragédiája. Ez egy teljes és sokszínű társadalmi tabló is egyben: az argentin néplélek, a katonaság, az arisztokrácia hierarchikus működésének kivonata. A szerzők pedig sokféle zenei műfajt megidéznek, ami nekünk, alkotóknak is lehetőséget ad arra, hogy egy kicsit szélsőségesen játszunk ezzel az anyaggal.
Ilyenkor mi az első instrukció, amit Szirtes Tamástól kapsz?
Egy évvel korábban már volt egy rendezői alapvetése, ami főként az egyén és a tömeg kapcsolatáról szólt, arról, hogy hogyan lehet bemutatni az idol-teremtést. Tulajdonképpen Evita volt az első olyan közszereplő, aki egy populista környezetben a propaganda ma ismert eszközeit, például a rádiót, a tömegpszichózist használta; így vált politikai idollá. Ezek a rendezőtől mély, elemző gondolatok voltak, amelyeket igyekeztünk lefordítani egy olyan típusú díszletstruktúrára, ami alkalmassá teszi az ellenpontok bemutatását: az egyént szűk képekben, a tömeget nagy képekben, mindezt egy változó, dinamikus térképzéssel.
Mennyire volt nagy kihívás, hogy ezek a tablók dinamikusan kövessék egymást, és ne egy klasszikus függöny össze-függöny szét változással építkezzenek a terek? Segített, hogy ez már az ötödik díszletterved a Madách Színházban?
Strukturálisan szoktam gondolkodni a darabokon, általában az egész színpadgépezetnek a belső logikáját szoktam felhasználni. Már tudom, hogyan érdemes a süllyedőket, a blendefalakat vagy a felsőgépészetből a sínpárba kötött elemeket használni. Ha jól megfigyeli az ember, ez a díszlet is olyan, mintha lego-elemek kombinációiból állna, könnyen össze tudunk sűríteni és ki tudunk tágítani tereket. Nem az a fajta klasszikus díszletgondolkodás, hogy egy helyszín, egy színpadi kocsi bejön, kimegy, majd jön a következő... Van egy strukturális elemrendszer, és ebbe bekerülnek szoborszerű elemek is, amelyek ellenpontozzák azt, hogy tulajdonképpen egy nagy teret mozgatunk. Ebbe érkeznek a súlyponti dobogók, amik a térformákat változtatják.
Presser Gábor: „Nem hinném, hogy engem a magaskultúrába odavárnak, de nem is nagyon vágyom rá”
Ahogy erről beszélsz, érezhetően visszaköszönnek az építészmérnöki tanulmányaid. Hogyan érkeztél meg egyik szakmából a másikba?
Építészként végeztem a Műegyetemen, és közben – részben átfedésben – tervezőgrafikusként tanultam az akkori Iparművészeti Egyetemen, ami most már MOME. Ez nagyjából meg is mutatja azt, hogy én valahol a kettő között mozogtam mindig is. Az építész konstrukciós gondolkodáshoz hozzácsapódott egy képzőművészeti, vagy inkább alkalmazott művészeti vonal. Ez először kisebb, televíziós díszetekben nyilvánult meg, majd itt a színházban egy nagyobb agógia után, nagyjából 15 évvel később újraszületett. Tulajdonképpen átfedésbe került nálam a mérnökség, a térképzés műszaki tudása és az alkalmazott művészet kreatív finomsága. Ezt az állapotot én most díszlettervezésnek hívom. (nevet.)
Hogy jött a vezetőségtől az első felkérés?
Itt, a Madách Színházban tervezőgrafikusként kezdtem el dolgozni a Producerek plakátjával még 2005-ben. Éveken keresztül figyeltem a színház világát, hogy hogyan dolgoznak a díszlettervezők. Közben én is terveztem már díszleteket, de ezzel az oldalammal a Madách Színházban nem hozakodtam elő, mert egészen más volt a feladatom. Ahogy a LED-falak miatt a tervezőgrafika elkezdett beköltözni a színpadra, az én munkáim is egyre inkább bekerültek a színpadi látványokba.
Ez egy hosszú fejlődési folyamat volt, és egyre inkább jött egy olyan összecsúszása a feladatoknak, hogy felmerült a kérdés a vezetőségben: ha már valaki díszletértékű grafikákat csinál a színpadra, akkor miért nem az az ember tervezi a díszlet fizikai részét is, hogy sokkal szervesebb legyen a kettő kapcsolata? Tulajdonképpen ezzel foglalkozom azóta is.
Ilyenkor abból főztök, amit tud a színpad, vagy egy új produkciónál idézőjelben tanítotok neki újat is?
A sokadik darab után már van egy rálátásom arra, hogy ezzel a színpaddal mit lehet csinálni. Vannak adottságai, hátrányai és előnyei egyaránt. Nincs oldalszínpad, nagyon mély a proszcénium, tehát óriási az előszínpadtér, ahhoz képest viszont arányaiban nem elég széles a színpadnyílás. Vannak ezek az ergonómiai adottságok, amiket egyfajta rutinnal már tudom, hogy hogyan lehet kezelni.
Ez ad egy eszközrendszert is, amit megpróbálok egy picit mindig másképp használni. Azt nem mondanám, hogy tanítunk a színpadnak, mert inkább én tanulok tőle. Vagy inkább azt mondom: vannak olyan kísérletek, illetve minden díszletben van egy olyan előrelépés, amit addig nem csináltunk.
Történelmi dupla győzelem az Emmy-gálán, íme a nyertesek listája
Mi az, ami színpadtechnikailag a legkorszerűbb és a Broadway- vagy West End-produkciókkal is felveszi a versenyt?
Klasszikus technikákat használunk, de másképp. A technikai fejlesztés nyilván az egyik irány. Az Evitában debütálnak a transzparens, vagyis átlátszó LED-ek. Az, hogy ezek a LED-ek hogyan vannak beépítve a díszletelemekbe, az újdonság. Vagy, hogy most először világítási effektként is tudjuk használni, indirekt módon. De ezeken kívül szerintem a komplexitás és a komplex gondolkodás az, ami a legkorszerűbb. Van forgó, három süllyedő, egy fantasztikus felsőgépészet: minden rendelkezésre áll, és mindent ki is használunk.
Neked köszönhető a Jégvarázs színpadból kiemelkedő jégpalotája. Alkotóként milyen megélni, amikor egy teli közönségben látod a gyerekeket, ahogy először pillantják meg ezt a változást?
Általában tátott szájjal nézik, ez egy elég nagy effekt. Miközben én meg izgulok, hogy működjön, és ne legyen semmi probléma. De amikor látom, én is kisgyerekként csodálkozom rá. Létrejön az a hatás, amit szerettünk volna.
Magyarok, akik Amerikában keresték a szabadságot, a sikert és egy új élet lehetőségét
De nem csak rajzolod a terveket. Ha jól tudom, a kollegákkal te magad is ragasztottad a strasszokat az említett jégpalotára.
Az mindig nagyon jó érzés, amikor el lehet kezdeni a kétkezi munkát, kicsit fizikai kapcsolatba kerülni a saját kreatúráiddal. Egy csapatépítő kis játék is volt, ahogy itt együtt díszítgettük a Jégpalota kristály díszeit, és számolgattuk, hány ezret pakoltunk fel és még hányat lehetne, de aztán egyszer csak jött a premier, és abbahagytuk.
Mennyire éled meg nehezen a premier utáni elengedést?
Fura, van ez a kiüresedés, meg az ürességtől való félelem. A régi kultúrában horror vacuinak hívták, aggódva szembenézni a semmivel. De nem szoktam bánni, azért a premierekig eljutni egy óriási, egyre fokozódó stressz, ami hirtelen véget ér. Egy ideig utána nem is szoktam nézni az előadást, csak később nézem meg újra, amikor már mondjuk lement annyiszor, hogy már nagyon-nagyon gördülékenyen megy.
Ilyenkor meg tudod engedni magadnak, hogy tényleg néző legyél?
Igen, de ez a színészektől függ. Ha olyan elragadóan énekel valaki és olyan jó jelenléte van, akkor átalakulok én is nézővé.
Ezeknek a nőknek csak a férjük halála után kezdődött el igazán az életük
Az Evita Webber egy korai darabja, szerintem csodálatos zene. Neked mit adott a próbafolyamat alatt?
Amikor elkezdtünk ezzel foglalkozni, természetesen nagyon sok mindennek utánanéztem. Szembejöttek a szerzőknek azok a szándékai, amikről én korábban nem tudtam. Persze láttam a Madonna-filmet, ami nagyot dobott a mű népszerűségén, de ettől függetlenül ez egy oratórikus, nehéz, majdnem operai szövettel bíró mű, és az a félelmem, hogy egy történelmi darabot hogyan lehet 2026-ban érvényesen saját képre formálni, ott rögtön megváltozott.
Az elején rengeteget olvastam róla, rájöttem, hogy ez mennyivel több, mint egy élettörténet bemutatása. Az utóbbi hetekben inkább a díszletkivitelezés volt előtérben, ami kicsit kirángatja az embert a produkciós térbe. Eltávolított picit a műtől, és nagyon jó most visszatérni hozzá.
A végső hajrában megszólal a zene, kezd összeállni sokszáz ember munkája. A rendezői szándék szerint a hatalom árát kutatja a darab. Ott van az állandó intrikus, Che, aki mindent idézőjelbe tesz, tükröt tart Evanak, és megtudjuk, hogy Eva fejlődéstörténete a személyiségéből fakad-e vagy tudatos volt. A darab csúcspontján a történelem letaszítja Evát a mélybe, épp akkor, amikor az élete és karrierje a csúcson van. Ez a lelki dinamika erős hatással van a nézőre és ránk, alkotókra egyaránt.
Olasz Renátó: „Szerencsés vagyok, mert megadatott, hogy olyan szakmám van, amit szeretek”
Miért ajánlanád az előadásotokat?
Meg lehetett volna csinálni egy sokadik hasonló Evitát a sorban. Ez viszont szerintem egy szélsőségesebb és izgalmasabb előadás lesz az eddigiekhez képest. Nemcsak az argentin társadalom keresztmetszetét fogjuk érzékelni, lesznek formai meglepetések is bőven.
