Nevermind 30: a Nirvana legendás lemeze a grunge 0. pillanata

30 éves a Nirvana legendás Nevermind című lemeze

A grunge harminc éve állította a feje tetejére a világot. Ma sem könnyű megfogalmazni, hogy voltaképpen mi is volt a grunge. Egy zenei irányzat – talán ez lenne a leggyakoribb válasz a grunge mibenlétét célzó kérdésre.

 A Nirvana 1991. novemberében két hónappal a Nevermind megjelenése után egy németországi koncertjük előtt
A Nirvana 1991. novemberében két hónappal a Nevermind megjelenése után egy németországi koncertjük előtt
Fotó: Gettyimages.com

Ugyanakkor a jól behatárolható környékről, Seattle-ből és vonzáskörzetéből nagyjából egy időben induló zenekarokról sok minden elmondható, de hogy a zenei stílusuk, hangzásuk nagyon hasonló lett volna, az nem igazán. A hullámot elindító Nirvana hatásai között a punk és annak leágazásai mellett talán a poprock volt a legjelentősebb, a Soundgarden viszont inkább újhullámos metálzenekar benyomását keltette, a Pearl Jam klasszikus rockzenekarnak tűnt, amely már a kezdet kezdetén a stadionballadák fenoménja volt, de látványosan elutasította a stadionokat megtöltő rockzenekarok külsőségeit. Az Alice In Chains is inkább a metál felől érkezett, de még annyira sem illett a műfaj akkori sztárjai közé, mint a Soundgarden. Sorolhatnánk még a zenekarokat a Mudhoneytól a Screaming Treesen át a Tadig, de akkor is csak azt mondhatnánk, hogy zenei értelemben nincs egységes karaktere a grunge-nak.

A hozzáállás, a habitus tekintetében azonban nagyon is volt, ami összekötötte ezeket a zenekarokat. Kurt Cobain egy interjúban úgy fogalmazott, hogy ők azok a srácok, akiket kihagytak a focicsapatból. És bár a Pearl Jam tagjai között például voltak kifejezetten ígéretes sportolók is, átvitt értelemben tényleg igaz volt ez a megállapítás. A grunge hősei a vesztesek közül emelkedtek ki, hiányzott belőlük a macsó önbizalom, tele voltak kétségekkel, befelé forduló, sérülékeny, és meglepően érzelmes karakterek, akik közül sokan egyáltalán nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy a váratlan, robbanásszerű siker után milliók bálványai lettek. A mindig pozitív, az erős és szép testet ünneplő (a szupermodellek és a fitneszvideók időszaka) nyolcvanas évek a sikert bálványozta, a luxus megszállottja volt. A nyolcvanas évek azt ígérte, hogy a jövőt csillogó glitterek borítják. A perifériákon, ahogy a kikötőváros Seattle akkoriban annak számított, azonban az évtized végére a fi atalok számára már hamis illúziónak tűnt a zenetévék limuzinnal furikázó sztárjainak hurráoptimista életöröme. Az öbölháború és a délszláv válság árnyékában 1991-re egyre több fiatal kételkedett a fényes jövőben, egyre többen viszonyultak kritikusan a hidegháború legkeményebb éveiben szocializálódott szüleik „jó Amerika”-képéhez. Egyre többen érezték, hogy hiába a cukormáz, alatta a régi struktúrák elkorhadtak, vagy legalábbis a további fenntartásukból nekik előnyük nem származik.

Amikor a Nirvana Nevermind című lemeze megjelent, a saját kiadójuk sem értette, hogy mi történik, miért kapkodják el az albumot tömegével a fiatalok. Pedig abban a pillanatban nem volt hitelesebb képviselője az érzéseiknek, mint egy törékeny, félénk és zavarodott, kiszőkített hajú fiú, aki egyszerre volt visszahúzódó és volt tele dühhel, indulattal. A sztárok megközelíthetetlen, különleges és tévedhetetlen bálványok, a grunge ikonjai azonban antisztárok voltak, esendőek, bizonytalanok és frusztráltak. A megjelenésük is zavarba ejtő volt, menő cuccok helyett kifakult kockás inget, kinyúlt pólókat, diy-módszerekkel átalakított farmereket, adományboltokból szerzett kopottas kardigánokat, ormótlan munkásbakancsot vagy kilyukadt tornacipőt viseltek. A divatjuk is igazi antidivat volt. A sikerük nem volt beilleszthető a sémába, és a váratlan kisiklást a zeneipar gyorsan ki is küszöbölte; a grunge ahogy egy pillanat alatt feje tetejére állított mindent, úgy el is tűnt három év alatt. A hatása azonban harminc évvel a nagy bumm után sem csökkent, hiszen a grunge érdemei elvitathatatlanok például abban, hogy a Riot grrrl-mozgalom publicitást kapott, és a feminizmus, a feminista zenekarok, ha csak picit is, de láthatóvá váltak a mainstreamben. A grunge diy-hozzáállása, a nemi szerepek megkérdőjelezésére tett gesztusai, az újrahasznosítás iránti elkötelezettsége, a szexizmus elutasítása mind-mind olyan téma, ami akkoriban zavarba ejtővé tette, mára azonban időszerűvé vált.

A Nirvana Incesticide című lemezéhez mellékelt jegyzetben Kurt Cobain a következőket írta: „Ezen a ponton egy kéréssel fordulok a rajongóinkhoz. Ha közületek bárki utálja a homoszexuálisokat, a különböző bőrszínű embereket, vagy a nőket, kérjük tegyen meg nekünk egy szívességet, és hagyjon minket békén. Ne jöjjön el a koncertjeinkre, és ne vásárolja meg a lemezeinket” – elég világos állásfoglalás, ami sajnos talán még ma is merészség lenne egy bálványozott sztártól. A grunge azonban nem fért össze a színleléssel, a szerepjátszással, viszont annál inkább lényege volt a másság iránti nyitottság, az elfogadás, és persze a remek zenék.

Ez a cikk a GLAMOUR magazin 2021. szeptemberi lapszámában jelent meg.

Ez is érdekelhet

Kovács Adri megmutatja a menyasszonyi ruháját

Kovács Adri megmutatja a menyasszonyi ruháját

GLAMOUR Horoszkóp

Ez a 3 csillagjegy csókol a legjobban

Ez a 3 csillagjegy csókol a legjobban

Monitor

MiaFemme podcast: Női magazinok, algoritmusok, a rendszer megdöntése Maróy Krisztina főszerkesztővel

MiaFemme podcast: Női magazinok, algoritmusok, a rendszer megdöntése Maróy Krisztina főszerkesztővel