,,A forgatás közben történtek furcsa dolgok" - interjú Klem Viktorral, a Post Mortem című horrorfilm forgatásáról

Tavasszal érkezik a mozikba Magyarország első horrorfilmje a Post Mortem, aminek a tehetséges és sármos főszereplője Klem Viktor. Az Antal Nimród rendezte Viszkis után a Mintaapák, az Ízig - vérig A La Carte és a Csak színház és más semmi televíziós sorozatok országszerte ismertté tették a fiatal színész (sebhelyes) arcát. Azt már kevesebben tudják róla, hogy aktívan zenél, verset ír és a díjnyertes alakításával futó A nagybőgő monodrámájával tavasszal visszatér a színpadra. Másik produkcióban is látható lesz színpadon, Trokán Nóra színésznővel Múviláv címmel színház-koncertre készülnek.

Nem is tudom, miért nem csodálkozom azon, hogy sorozatban kaptad a rosszfiú szerepeket az elmúlt években… Hogyan emlékszel vissza a tizennyolc éves kori, debreceni gimnazista önmagadra?

A gimnáziumban - bármennyire is művészeti orientációjú középiskola volt - a mi "bandánk" abban a kettősségben létezett, hogy egyrészt menő, ha valaki egy provokációval hatalmas balhét tud generálni, másrészt az is menő ha szavalóversenyt tudsz nyerni. Menő volt tisztán énekelni, de sokkal menőbb volt a folyosón valami olyan kalamajkát csinálni, amire mindenki odafigyelt és híre ment. Általában mikor anyukám hazajött a szülői értekezletről, mosolyogva nézett rám és azt mondta: “ázik a kötél”. Nálunk, a családunkban a humor olyan alapvetés, ami segít nem túlreagálni dolgokat. Ráadásul bizonyos etikai szinteket sosem léptem át a rosszaságommal. Nem voltak olyan balhéim, amelyek komolyabb elbeszélgetést igényeltek volna, úgyhogy ezek az ügyeim általában humorral és empátiával voltak kezelve a szüleim által. Vagy jobb esetben meg sem tudták...

Megváltoztál azóta?

Nagyon sok mindenben változtam, komolyodtam, felnőttem, de ez a fajta kettősség megmaradt. A hülyegyerek és a tervező férfi. Megvannak azok a pillanatok, amikor komolyan veszem az életet, a saját szándékaimat és a művészetet. Emellett viszont igazi, infantilis gyerekként is tudok viselkedni. Vannak személyiségek, ahol idővel kilövődik az infantilizmus. Nálam megmaradt. Én “rosszgyerekkedni” szeretek a legjobban a mai napig. Amellett, hogy nagyon tisztelem a szakmámat, a munkatársaimat, a színházban és a forgatásokon is imádok rosszalkodni. Szeretem, ha kibillennek a kollégák körülöttem és szeretem az izgalmát annak, ha valaki engem billent ki, ha épp túlságosan komoly lennék. Sokszor belém bújik a kisördög, szeretem meglepni az embereket. És amúgy nagyon sokszor pozitív hozadékuk is van ezeknek a meglepetéseknek. Egy jófajta viccel, gesztussal, improvizációval vagy egy jól eltalált grimasszal helyzetbe lehet hozni a partnert és akár nagyon jól is elsülhet a rosszalkodás.

Csak a színészettel együtt járó felfokozott, néha euforikus helyzetek hozzák ki belőled a ezt a fajta játékosságot vagy ilyen vagy a civil életben is?

A civil életemben is szeretek hülyéskedni és szeretem behúzni a csőbe a barátaimat is. Akik persze nagyon elegáns válaszcsapásokat mérnek rám olykor. (Nevet)

Az idén tavasszal mozikba kerülő következő nagyjátékfilmedről, a Post Mortem-ről, viszont egyáltalán nem állíthatjuk, hogy könnyed szórakozást ígér. A filmszakma máris filmtörténeti mérföldkőként emlegeti - ez lesz az első magyar horrorfilm. A főszerepet játszod benne, tehát a rendező bizonyára jól ismeri a mélységeidet is és nem a rendbontó rosszfiút látta meg benned. Mennyi idő kell általában, hogy át tudj kapcsolni?

Én nagyon gyorsan tudok váltani. Ezt már több rendező mondta nekem, hogy szereti nézni a monitoron, ahogy egyik pillanatban röhögök és a karéjos vigyoromban mind a negyven fogam látszik, ám amikor az első asszisztens azt kiáltja, hogy "felvétel lesz", varázs ütésre visszaugrok abba az állapotba, amit a szerep épp kíván. Nyilván vannak olyan napjai a színésznek - ahogy Tom Hanks fogalmazott: piros betűs napjai - amikor olyan lelki, helyből magasugrást kell csinálni a kamera előtt, hogy akkor ott nincs vicc. Volt már olyan jelenetem, ami előtt nem hogy nem viccelődtem, hanem el is vonultam és egy sarokban készültem órákig.

Ránehezedett a Post Mortem témájának melankóliája a forgatási hangulatra is vagy voltak vidám pillanataitok a munka során?

Nekem az a tapasztalatom, hogy ha egy forgatáson minden jól szervezett, stabil, minden és mindenki a helyén van, akkor általában jó hangulat van a díszletek közt - a film műfajától függetlenül. A Post Mortem egy ilyen, nagyon jó hangulatú munka volt. Abszolút profi stáb vett körül és néhány jelenetet leszámítva - amikor nagyon fókuszáltnak kellett lenni, rengeteget hülyéskedtünk. Persze kicsit az ambivalens dolog, hogy bemegyünk a szettbe, halottakkal és kísértetekkel viaskodunk, amíg forog a kamera és utána meg puffognak a poénok. De ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha jól halad a munka és megvan a dobozban az, aminek aznap meg kell lennie. Ha így történik, az felemelő érzés. A poénkodás és cukiskodás akkor veszélyes, ha nem a minőségi munka mellett hanem ahelyett megy. Bergendy Péternek iszonyú jó humora van és abszolút partner volt ebben a játékosságban és közben jól is haladtunk.

Kísértetettekkel viaskodtok, halottakkal beszéltek, lebegsz…Milyen filmes technikai trükkökkel készültek ezek a jelenetek? Magyar filmekben nem sok ilyet látunk…

Valóban sok a trükk és van sok olyan jelenet, amely a technikai stábnak komoly kihívást jelentett. Nekünk színészeknek is kihívás volt, mert nagyon sok mindent hitelesíteni kellett a játékunkkal és a jelenlétünkkel. Érdekes és számomra új helyzetek is adódtak. Használtunk például CGI-t is. Azt majd a nézők fogják megítélni, hogy mennyire sikerült szorongató és fojtogató atmoszférát teremtenünk.

Hiszel egyébként az intuíciókban és a para-jelenségekben?

A forgatás közben történtek furcsa dolgok. A forgatókönyv szövegének egy kulcsmondatát tanultam éppen. Én ilyenkor hangosan ki is próbálom, hogy hogyan fog elhangozni a szöveg. Ebben a mondatban éppen arról teszek megállapítást, hogy a halottak hogyan lépnek akcióba. És ahogy kimondtam ezt a mondatot az előszobámban ülve, egy stabilan a falnak támasztott seprű nekem dőlt. Az ellenkező irányba. Aztán, amikor először adtam interjút a filmmel kapcsolatban és először mondtam ki a "szellem" szót, a mikrofon lekapcsolt és tovább nem üzemelt. És volt egy harmadik sztori is. Belenéztem a már kész filmbe, vagyis egy jelenetre voltam kíváncsi, amikor a filmnézés közben hirtelen áramszünet lett. Ami ugye megint csak “para”… (Nevet)

A Post Mortem egy nagyon izgalmasan összeálló, a magyar hiedelmvilág elemeit felhasználó hátborzongató filmnek ígérkezik. A műfaj viszont nagyon is amerikai. Használ a film a hollywoodi horrorfilmekből megszokott kliséket?

Én úgy látom, hogy a horrorfilmek sztenderd repertoár alapján épülnek fel bizonyos panelekből és azokon belül lehet újítónak lenni. A Post Mortemben van olyan, ami szerzői és nagyon szép saját gondolat, Bergendy és csapatának a saját találmánya, ami szerintem nagyon szépen működik a filmben. De van sok olyan panel is, amit láttunk már más filmben és a mi dolgunk, hogy jól kell üzemeltetni a saját sztorinkban. Ez a nagyobb kihívás, ez rettentő nehéz. Mondjuk, mint amikor azt mondják, hogy “Játssz úgy, mint a Ryan Gosling!” De hát ez nem így van, ennek hatalmas előkészülete van, mire az ember már forgatáson olyan konstrukciót és összhatást tud összehozni a gyártás közben, amire az ember majd azt mondja, hogy “Hú, hát ez olyan nemzetközi színvonal”. Abban bízom, hogy elérjük vele az amerikai horrorfilmek színvonalát. Nagyon magasak a nézői elvárások.

Abban a különös helyzetben vagy, hogy egy forgatási szituációként megélted a világjárványt egy évvel korábban, a korona vírus kitörése előtt. Akkor még nem tudhattátok, de olyan közegben dolgoztatok, ami akár egy baljós jóslat is lehetett volna. Utólag hogyan látod ezt a hidegrázós élményt?

Amikor ezt a filmet forgattuk, még szó sem volt 21. századi pandémiáról, korona vírusról és egy történelmi eseményként tekintettem a világjárvány fogalmára. Amíg az ember csak egy szóösszetételként foglalkozik egy üggyel, ami mondjuk a spanyol nátha, akkor csak kimondjuk és haladunk tovább. Eddig az én életemben nem kapott nagy figyelmet a spanyol nátha járvány, pedig tudom, hogy nagy irodalma van és azt is tudom, hogy iszonyatosan megrengette az akkori életet. Amit a Post Mortem forgatása alatt megtapasztaltam, ahogyan láttam a kollegákat halottat játszani és a sok bábút tömegével heverni a befagyott földön az más volt, az nem volt igazi. De amikor az ember látja a híradóban, hogy ez itt és most történik, az nagyon-nagyon ijesztő, vérfagyasztó és dermesztő. Ilyen szempontból nem örülök, mert sajnos aktualitása lett, és akaratán kívül telibe talál ez a film. De talán erénye lehet majd, hogy az emberekben felgyűlt szorongást vagy félelmet ezen a horrorfilmen keresztül majd ki tudják élni. Legalábbis ezt mondják a szakemberek a horrorfilmekről általában…

Volt saját élményed a kórral kapcsolatban?

A lelki füleimmel hallottam messziről a Covid vonatjának füttyszavát, majd szépen el is ütött… Lélekben nagyjából fel voltam rá készülve. Pedig igyekeztem mindent betartani és "antiszociális" életet élni, de sajnos nem sikerült elkerülni. Életkorommal és immunrendszeremmel arányosan kipróbált és kivont a rendszerből úgy két hétre, amiből az első két nap volt olyan, hogy meg kellett gondolnom kétszer, hogy felkelek-e a kanapéról. Hullámvasút volt. Még soha életemben nem találkoztam ennyire kiszámíthatatlan betegséggel. Nagyon nem voltam kétségbe esve, mert mire megkaptam, már több ismerősöm túl volt rajta és elmesélték, hogy eléggé sunyi és elhúzódó dolog ez. De amikor kiderült, hogy pozitív vagyok, azért bekapcsolt nálam, hogy “Úristen! Bár nincs rá nagy esély, de lehet, hogy most akkor meg fogok halni…?” Ez az érzés szerintem jön az emberben, mert a közbeszédben a Covid mellé kapcsolódik a halál szó is.

Ha már a betegségnél tartunk… valamikor a múltban szereztél egy sérülést, aminek látható nyoma van az arcodon. Újra és újra előkerül a téma és tudom, hogy már-már legendák szövődnek az arcodon lévő sebhelyed körül, de te hallgatsz, mint a sír. Úgy emlékszem, hogy már a gimnáziumban is ott volt az arcodon ez a sajátos jegy. Mikor fogod felfedni a nagyközönség előtt a történetét?

A saját magam által üzemeltetett Klem Viktor Ügyvédi Iroda nevében, Klem Viktor jogi képviselő és Klem Viktor marketingért felelős kollegáim képviseletében továbbra is védenénk azt az álláspontunkat, hogy csak akkor fedjük fel a művész úr arcának a történetét, amennyiben egy olyan - látványosan a sebhelyére alapozó - produkcióra kapunk felkérést, amikor ezt már az érdeklődés nagy nyomása miatt nem lehet tovább eltitkolni. (Nevet)

Semmiképp nem keverednék jogi bonyodalmakba… De talán azt megengedi az ügyvédi iroda, hogy egy sebhellyel kapcsolatos, későbbi történetet megosszon a művész úr a nyilvánossággal.

Rendben, van egy emlékezetes történet. Ha kedves naivitással találkozom munka közben, azzal szeretek visszaélni. Volt egy forgatási szituáció, ahol a bunyós jelenetek miatt sok sebhely volt felsminkelve az arcomra. A vezető sminkes kérte az új gyakornok kislányt, hogy készítsen egy listát az összes szereplő összes sebhelyéről. Amikor összeszámolta a monoklijaimat, akkor a végén megkérdeztem tőle, hogy “ugye az egyes számú sebhelyemet is felírtad…?” Közelebb hajolt, mert nem akarta elhinni, hogy az nem igazi, majd megjegyezte, hogy “Szenzációs munkát végeznek a kollegáim!” - azzal fölírta a jegyzetbe. Eltelt három nap, kiderült, hogy átvertem és szegény nagyon morcosan nézett rám egy hajnali forgatási kezdésnél. De aztán kiengeszteltem egy bögre forró kávéval vagy teával és elnézést kértem tőle.

Olyan helyzet adódott már, hogy azt kérte tőled egy rendező, hogy fedjétek le a sebhelyet?

Valahogy mindig az a közös megegyezés, hogy "Isten ments, hogy lefedjük!". És valahogy mindig elkezdi a sebhely mesélni a saját történetét egy-egy szerepen belül… Egyébként, amikor egyértelművé vált, hogy a színészi pályát választom, akkor a családdal is leültünk róla beszélni, hogy ez mennyire befolyásolhatja a pályámat. Még plasztikai sebészhez is elmentünk. Amikor felvételizem a Színművészetire, az első rostán a felvételiztető tanár nagyon alaposan körüljárta és már-már mikroszkóppal vizsgálta meg a sebhelyemet, mert tudni és érteni akarta, hogy mire mond igent vagy mire mond nemet. Azt gondoltam, hogy fel sem fognak venni emiatt, mert akkor nagyon úgy tűnt nekem, hogy ez egy kizáró ok. De aztán tovább engedtek és onnantól már ez nem jött szóba soha többet.

Sok rosszfiú szerepet eljátszottál, aztán “minta apa” is lett belőled egy időre a TV2 népszerű sorozatában, most horrorfilm főszereplőjeként debütálsz. Mi hiányzik a sorból? Milyen szerepre vágysz?

Romantikusra! Nekem van egy romantikus tini-lány oldalam. (Nevet) Szoktam szentimentális zenéket hallgatni, romantikus filmeket nézni, illatgyertyát gyújtani és lebegni az elvarázsolt kis világomban. Persze ezt jól megcáfolom olykor és ha túláradó romantikát látok valahol, azt előszeretettel trollkodom szét egy ironikus megjegyzéssel. De titokban én nagyon kedvelem az igazi és eredeti romantikus pillanatokat. Ami nem feltétlenül rózsában és gyertyafényes vacsorában szimbolizálódik számomra, de szeretem meglepni a szívemnek oly fontos személyt. De romantikusnak tartom azt is, ha valakivel éppen egyszerre gondolunk egymásra.

Mindig a lányok kedvence voltál?

A gimiben sikerünk volt a lányok körében, de csak azért, mert zenekarunk volt és azzal magunkra tereltük a figyelmet. Egyébként engem, ha bárhová kitettem a lábam a gimiből, nem nagyon vettek észre a lányok. Sorra szenvedtem el a tini-kudarcokat és volt bennem egy olyan, hogy “Na jó, tíz évet adjatok csak, amikor nagyon híres és nagyon menő színész leszek! Akkor nagyon fogjátok majd bánni a pillanatot, amikor azt mondtátok, hogy ‘menj arrébb, beszélgess mással’. “ (Nevet)

Ez az élmény segített a színésszé válásban is?

Az már viszonylag hamar tudatosult bennem, hogy lépdelni akarok a színésszé válás útján és egyre több visszajelzés is érkezett, hogy van bennem valami. Ahogyan az általános iskolai irodalom tanárom mondta: “Mocorog benned valami, csak nem tudjuk, hogy a tehetség vagy a fenekedben egy kukac". Tiniként nincs meggyőződésed csak megérzéseid. Aztán jönnek a felvételik, a majom meg a mélyvíz. Mindenképpen dolgozott bennem már akkor, hogy ha viszont tényleg színész leszek, akkor szeretnék sikeres lenni. Azt is szeretném hogy sokan ismerjenek. De ez velejárója a dolognak. Szerintem úgy kevesen választják ezt a szakmát, hogy “színész szeretnék lenni, de soha ne ismerjen fel senki”. Nekem a legfontosabb ennek kapcsán, hogy ne csak felismerjenek, hanem hiteles is legyek az emberek számára. Arról tudják, hogy ki vagyok, amit letettem az asztalra. Szerencsére a tapasztalataim nagyon pozitívak ez ügyben. Folyamatosan szoktam hozzá az évek alatt az ismertséghez, nem hirtelen szakadt a nyakamba. Nem egy-két lépést tettem meg érte, hanem tizenöt évnyi lépést.

Szöveg: Vida Virág