„Mutassuk meg, mit érez egy prostituált, hogy kerül egyáltalán oda” - Interjú Durica Katarinával
A nők által elszenvedett bántalmazásokról nap mint nap olvasni a hírekben, hallani a médiában, baráti körökben – és valahogy még mindig társadalmilag elfogadott tény az erőszakot nap mint nap megtapasztalni. Tucatnyi történetet ismerni bátor áldozatok vallomásaiból, azonban ezek gyakran elvesztik a súlyukat a túlszaturált hírözönben; és hiába olvassuk, hallgatjuk, mégsem érezzük át teljesen.
Ezeket láttad már?
Durica Katarina újságíró és író a munkája során olyan nőkkel beszélget, akiket gyakran senki sem hallgat meg, akiket nem keresnek, ha eltűnnek, és akiket hibáztatnak, ha bajba kerülnek. A szerző Magyarország és a határon túli területek leszakadó régióiból gyűjtött össze elképesztő és hihetetlen életutakat, amelyeket, fantáziával és kreativitással átdolgozva, eddig három nagysikerű regényben osztott meg az olvasóival.
Durica Katarinával a Városi rókák, A rendes lányok csendben sírnak és a Mennyit adtál érte? című regények világáról beszélgettünk a Nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja alkalmából, amelyre november 25-én emlékeztek meg az Európai Unióban.
Könyveidben női sorsok és a női testek történeteit meséled el. Gondoltál már arra, hogy többször érvényesítenéd a férfi perspektívát is?
A második regényem, a Szlovákul szeretni egyik főszereplője férfi. Ő az, aki egy idő után nem bírja az irodai munkáját, fölösleges aktatologatásnak érzi azt, és elmegy Afrikába, hogy körbe biciklizze a Kilimandzsárót. Az ezt követő regényeim és írásaim mind nőkről, női perspektíváról szólnak. Sokkal autentikusabbnak érzem, íróként egy nőt jobban meg tudok formálni, könnyebben fel tudok építeni. Le tudok írni egy szülésélményt, be tudom mutatni, mit érez a várandósság alatt, milyen sötétedés után egyedül hazasétálnia, milyen egyedüli nőként ülni egy tárgyaláson, vagy milyen érzés, amikor azt mondjak, hogy ,,te olyan női író vagy”.
Sok olyan regényt olvastam, ahol férfi szerző írt női főszereplőről, sok nagyszerű könyvet is, de valahogy mindig volt egy-két hiba, amikor kilógott a lóláb, és az olvasás közben megálltam, hogy na, azért ilyet egy nő biztosan nem csinált volna. Ha bemegyek egy könyvtárba, nagy százalékban férfi szerzők, férfiakról szóló történeteivel van teli.
Vadászat, háború, és olyanok is, hogy a férfi szereplő elveszíti a vezérfonalat az életében, ,,céltalanul bolyong”, ilyenkor betér egy bordélyba, prostituáltat keres a ,,bánata elűzésére. Ezt a narratívát kortárs szövegekben is megtaláljuk, mindez erősen motivált a Városi rókák című regényem megírásakor.
Mutassuk meg, mit érez egy prostituált, hogy kerül egyáltalán oda, hogyan kényszerítik bele tizenéves fiatalokokat, hogy rabolják el, hogy zsarolják meg őket. Fontosnak tartottam, hogy bemutassuk ezt is, hogy a ,,felhasználók” ne csak a vastag make-up réteggel elfedett ütésnyomokat, műselyem hálóinget lássák, és ne csak az aktus végén a betanított mondatok hallják, amiket a futtatók, az emberkereskedők tanítanak meg a prostituáltakkal. A Városi rókák című regényemre érkezett egyébként a legtöbb férfi olvasói visszajelzés.
Egyre gyakoribbak a meddőségi problémák, és egyre hangsúlyosabban emlegetik az öregedő európai társadalmat, mint közelgő katasztrófát. Mit gondolsz, a jövőben talán kevésbé lesznek tabusítva az alternatív gyermekvállalási módszerek, mint a béranyaság? Az olyan országokban, ahol ez a rendszer legális, ott is érvényesül a kiszolgáltatottabb emberek kizsákmányolása?
Egy felvidéki kisvárosban nőttem fel, és még emlékszem arra a jelzőre, hogy ,,elvált szülők gyereke” és arra is, amikor egy-egy gyerek mögött összesúgtak, hogy ,,lombikos”. Ehhez képest nagyot változott a világ, ma már nem tabu az örökbefogadás sem. A béranyasággal kapcsolatban egy meddőségi klinika vezetője mondta, hogy egy generáción belül eltűnik, csak ideig-óráig tart, mert hamarosan elkészül a mesterséges méh.
Bárányokkal már komoly sikereket értek el és sok nagyon picike, koraszülött babát meg tudtak menteni. Azok az országok, ahol legális a béranyaság, ott is a gazdagok-szegények tengely mentén működik. Én nem hallottam olyan anyagilag és érzelmileg stabil körülmények közt élő nőt, aki ingyen vagy akár pénzért kihordaná, majd a szülés után idegeneknek gond nélkül átadná a babát. Mindig lesznek kiszolgáltatott nők, akiknek kell a pénz.
Kapcsolatban voltam egy amerikai béranyával, aki már többször vállalt béranyaságot. Két ,,saját” gyereke van, és abból tartja el őket, hogy kétévente gyerekeket szül - másoknak. Egy év pihenő, egy év terhesség. A szülés után fél évig lefeji a tejét és eladja azt is. Az egész család a nő testéből él. Az Egyesült Államokban sok a per, amikor a béranya félúton meggondolja magát, összeveszik a biológiai szülőkkel, vagy a terhesség alatt kiderül, hogy a baba beteg és abortuszra kell mennie a béranyának. Az sem ritka, hogy a szülés után derül ki, hogy nem egészséges a kisbaba. Ukrajnából ismerünk több olyan történetet, amikor a megrendelő szülők sarkon fordultak és ott hagyták a sérült babájukat. De sok olyan történeteket is ismerünk, amikor egy nő nem tudja kihordani a gyerekét, ezért az anyukája hordja ki azt. A nagymama szüli meg a saját unokáját. Szóval nem mindig fekete-fehér.
A regényeidben olyan nők valós élethelyzeteit ismerjük meg, amelyekről sokat tanakodnak a modern feminizmus képviselői. Morálisan megengedhető-e, hogy felbéreljük egy másik nő méhét? Legalizálni kéne-e a prostitúciót, mivel vannak olyan nők, akik önszántukból, tényleges munkaként tekintenek erre? A regényeid kutatása közben volt olyan történet, ami megváltoztatta a gondolkodásodat valamelyik témáról?
Én nem akarok moralizálni, pálcát törni, nem akarom senkinek azt magyarázni, mi a helyes és helytelen. Én történeteket akarok megmutatni, különböző perspektívából. Az a pár, aki évek óta gyerekre vágyik, túl van már számos hormonális kezelésen, sztárorvoson, külföldi klinikán majd végső lehetőségként béranyát bérelnek, nagyon boldogok lesznek, amikor a kezükbe veszik a babát. Életük legszebb napja, a kicsinek mindent megadnak. Ez is egy nézőpont. A béranyáé meg egy másik.
Sok férfi használ prostituáltat, óriási az igény a prostituáltakra, sok benne a pénz, nagy ipar ez, pont azért teszik fel sokan a kérdést, hogy legalizálni kellene-e. Inkább azt kellene erősíteni, hogy az igazi férfiak nem járnak prostituálthoz, nem használják a nők testét, hogy a szexualitás nem alá és fölé rendelt viszonyról szól, ahol az egyik fizet a másik meg pénzért teljesíti a vágyait.
A társadalom számos nők ellen irányuló agressziót és erőszakot normalizált az áldozathibáztatással, mondván ,,minek ment oda”, ,,miért hitt neki”, ,,miért ült be az autójába”. Miért nem az elkövetőkre irányítjuk a reflektorfényt, hogy ,,miért bántotta?”
Hasonló kérdések foglalkoztattak, mielőtt megírtam volna A rendes lányok csendben sírnak című könyvemet. Csallóközben nőttem fel, közel Dunaszerdahelyhez, ahol a 90-es években erős volt a maffia jelenléte. Mindenütt beszéltek a maffiózók rémtetteiről, de amikor a női áldozatokról volt szó, akiket gyakran csoportosan megerőszakoltak, megkínoztak, akkor rendre legyintettek, hogy ki tudja, hogy is volt, nem tudhatjuk, hiszen nem voltunk ott, amúgy is a nők nagyrésze a maffiózók barátnője akart lenni.
Ráadásul ahogy múlt az idő, az elkövetők történetei, akik gyilkoltak, védelmi pénzt szedtek, zsaroltak, kínoztak, átalakulóban volt, elkezdtek rólunk „Robin Hood-szerű” történeteket mesélni. Egyrészt bosszantott, másrészt ez is motivált, hogy mondjam el, írjam meg a regényt. A tizedik kiadásnál jár, színpadi darab készült belőle, a Vígszínházban játszák, nemrég volt az ötvenedik előadás.
Az európai, budapesti emberek gyakran szörnyülködve olvassák, hogy mi történik Iránban, Afganisztánban vagy éppen Szudánban a nőkkel. Néha úgy érzem, disszonancia van az emberek fejében, hogy ilyen brutális dolgok csak ,,ott”, más országokban történhetnek. Vajon, ha tisztában lennénk az itthoni nyomorral, nagyobb előrelépéseket tudnánk tenni a nők biztonsága érdekében?
Számos statisztikai adat áll rendelkezésünkre, tudjuk, hogy tízezrek élnek bántalmazó kapcsolatban. Tudjuk, mi történt Renner Erikával, szinte minden hónapra jut egy hír, amikor egy férfi megöli a párját, vagy az apa a saját gyerekét a kötelező láthatáson. Borzalmas dolgok ezek, de egyre többet beszélünk róla, és szerintem van fejlődés. Húsz évvel ezelőtt még kevesen kapták fel a fejüket, ha áldozathibáztató, feleség verő vicceskedés hangzott el a Heti Hetesben, ma már felkapnánk, számonkérnénk, magyarázkodnia kéne az illetőnek.
Nem azt mondom, hogy egyáltalán nincs jelen a médiában, hanem azt, hogy ici-picit előreléptünk. A századeleji Budapesten játszódó regényekből tudjuk, hogy bevett szokás volt, hogy az apa fogta a serdülő fiát, és elvitte a bordélyba, hogy ,,essen túl rajta”. Ez a szokás teljesen kikopott, hála az égnek, ma már az értelmiségi körökben kifejezetten ,,gáz” azzal hencegni, hogy valaki prostituálthoz jár. A falusi világban gyakran nem engedték vissza a lányt, akit a bántalmazó férje elől menekült, sokszor gyerekekkel, vissza a szülői házba, mert az szégyen, mit szólnak, és a többi.
Ehhez képest ma sokan a szülői házban kapnak menedéket. Amikor megírtam Timi történetét, akit megzsarolnak és egy furgonnal Belgiumba visznek, bezárnak egy garázsba, majd prostitúcióra kényszerítenek, olyanokat írtak férfiak, hogy ők azt hitték, hogy ezek a fiatal lányok önszántukból, örömmel dolgoznak. De már legalább egyre többet beszélünk arról, hogy ez nem így van...
