előfizetésem
Hírlevél
Ez az egyik legkellemetlenebb érzés a világon, mégis fontos szerepe van az életedben
Piruló arc, heves szívdobogás, belső hang, ami azt suttogja: „Úristen, mindenki rajtam nevet!” – ismerős? A szégyen az egyik legkínosabb érzés, amitől legszívesebben menekülnénk, mégis mindannyiunk életének része. De tényleg csak rombolhat? Vagy lehet benne valami hasznos is, ami segít abban, hogy kapcsolódjunk másokhoz és jobban értsük önmagunkat? A válasz sokkal árnyaltabb, mint gondoltuk.
A szégyen az egyik legerősebb társas érzelem. Szinte mindenki ismeri az érzést, amikor egy elszólás, egy ügyetlen mozdulat vagy egy kellemetlen visszajelzés hatására legszívesebben eltűnne a világ elől. Bénító, béna, kínzó - és még sorolhatnánk azokat a szavakat, amelyek leginkább leírják a szégyenhez kapcsolódó megélést. Így aztán a szégyen könnyen önvádlásba fordul, mondván “nem hiszem el, hogy ilyen szerencsétlen vagyok”, vagy “nincs nálam ügyetlenebb”.
Nem feltétlenül ez a helyes reakció, mégis ezt gondoljuk. Ennek oka, hogy a szégyen biológiai és pszichológiai folyamat egyszerre, amelyet az agy, a hormonrendszer és a társas környezetünk közösen alakít ki. Tehát bármennyire kellemetlen, a szégyen mégis fontos védelmi funkciót tölt be, hiszen segíti az embert abban, hogy közösségben maradjon, és ne veszítse el a társas támogatást.
Amikor a szégyen fájdalomként jelenik meg
A pszichológiai kutatások szerint a szégyen társas érzelem, és akkor bukkan fel, amikor mások rossz véleményére számítunk, vagy amikor megszegjük a közösség szabályait. A belső élmény ilyenkor annyira intenzív, hogy szinte fizikai fájdalomnak tűnik. „A szégyen hatására egyszerre aktiválódnak az agyban azok a területek, amelyek a fájdalom feldolgozásában, az önmagunkról való gondolkodásban és a társas fenyegetés érzékelésében játszanak szerepet” – mondja Pável Dorka pszichológus, aki hozzáteszi, hogy ilyenkor a testünk is hevesen reagál.
Stresszhormonok szabadulnak fel, felgyorsul a szívverés, kipirul az arc, miközben fokozódik az izzadás és a feszültség. Az ezzel együtt termelődő kortizol, az adrenalin és a noradrenalin pedig növeli az éberséget, mintha valódi támadás fenyegetne. Biológiai szinten a szégyen egyfajta riasztásként működik, ami azt jelzi, hogy a társas helyzetünk veszélybe került. Ennek oka, hogy az emberi közösségekben mindig fontos volt az együttműködés és a normák betartása. Azok, akik megszegték a szabályokat, könnyen kirekesztést kaptak válaszként, ami egyenlő volt az éhezéssel vagy a védelem elvesztésével.
Tudtad, hogy egy 500 millió éves szerved irányít, amikor rátenyerelsz az autódudára vagy zavarba jössz egy váratlan kérdéstől?
„A szégyen védelmi funkciót lát el, mert arra késztet, hogy igazodjunk a csoport elvárásaihoz, és ezzel megelőzzük a leértékelődést vagy a kirekesztést” – magyarázza a pszichológus. Ez segít megérteni, miért olyan erős az érzés ma is. Bár a társadalmi környezet sokat változott, az idegrendszer továbbra is ősi minták alapján működik. A szégyen tehát nem egyszerűen zavaró mellékterméke a társas életnek, hanem az egyik legfontosabb érzelmi eszköz, amellyel a közösségek fenntartották belső rendjüket.
Hogyan kellene szégyellni magunkat?
Meglehet, a szégyennek van pozitív hatása is, mint a fenti esetekben, a tartós szégyen viszont már veszélyt jelent. Ha az élmény állandóvá válik, és nem egy adott cselekvésre vonatkozik, hanem a személy egészére, akkor fokozza az önutálatot, és pszichés zavarok kialakulásához vezethet. Ráadásul a szégyen nem velünk született érzés, hosszú évek alatt alakul ki, és a tanulás már kisgyermekkorban elkezdődik.
Eleinte a szülők és a gondozók reakciói, később a kortársak visszajelzései formálják a szégyenérzetünket azáltal, hogy mit tartanak elfogadhatónak, és mi váltja ki a negatív érzéseket. Például, amikor egy gyerek ismételten kritikus vagy elutasító üzeneteket kap a testével, a vágyával vagy a teljesítményével kapcsolatban, az könnyen tartós szégyenhez vezet. „Ha a szülő azt mondja a gyermeknek, hogy »ezt most ügyetlenül oldottad meg«, akkor egy konkrét viselkedést értékel. Ha viszont azt mondja, hogy »ügyetlen vagy«, akkor a teljes személyt bélyegzi meg. Utóbbi megerősíti azt a meggyőződést, hogy a gyerek egészében rossz. Ez az élmény pedig felnőttkorban visszatérhet, így csorbítja azt.”
Láthatjuk, hogy a szégyenérzetünk nagymértékben függ attól, milyen társadalmi és kulturális közegben élünk, a családi mintákról nem is beszélve. Amikor a szülők nyílt kommunikációt folytatnak, és segítenek feldolgozni a hibákat, az erősíti az egészséges önértékelést. Amikor viszont a szégyen állandó eszközzé válik, és a gyerek rendszeresen megalázó helyzeteket él át, akkor olyan belső program épül be, amely később is rombolja az önbizalmat. A szégyen kezelésének mintái tehát generációról generációra adódnak tovább, és mélyen formálják a belső világot.
Az appok nemcsak terhelnek: segíthetnek abban is, hogy kevesebbet stresszelj
„Gyerekkorban kifejezetten erősen hat, ha a környezet nem a viselkedésre ad reális visszajelzést, hanem a személyt címkézi meg. A negatív címkék könnyen normává válnak, és később már nem is kell külső visszajelzés ahhoz, hogy valaki saját magát leértékelje. Így alakul ki a belső hang, amely folyton azt ismétli: nem vagyok elég jó” - mondja a szakértő.
Hogyan lehet átírni a belső programot?
A szégyent nem lehet eltüntetni, de megváltoztatható a hozzá fűződő viszony. A pszichológus szerint a legfontosabb lépés, hogy felismerjük, milyen üzeneteket hordoz az érzés, és ne engedjük, hogy automatikusan irányítsa a viselkedésünket. „A szégyen emlékeztethet arra, mi fontos számunkra, és segíthet kapcsolatainkban is, ha nem a személyünket, hanem a viselkedésünket vizsgáljuk újra” – mondja Pável Dorka. Ehhez azonban együttérzésre van szükség, méghozzá önmagunkkal.
Amennyiben képesek vagyunk úgy reagálni saját hibáinkra, ahogy egy barátunk hibáira reagálnánk, az megtöri a szégyen önromboló erejét. De a tudatos jelenlét gyakorlása is segíthet. Így ha felismerjük, hogy egy helyzetben a szégyen egy régi, tanult mintát aktivál, akkor nagyobb szabadságunk van arra, hogyan cselekszünk. Vagyis a szégyen átformálható. Ezért a kérdés nem az, hogy megszabadulunk-e tőle, hanem az, hogyan kezeljük? Ne feledjük, a szégyen kettős természetű. Egyszerre ősi biológiai riasztórendszer és tanult társas program.
Képes rombolni, ha a személy egészére vetül, de képes építeni is, ha jelzésként értelmezzük. A biológia fájdalomként kódolja, a pszichológia társas félelemként magyarázza, a mindennapi tapasztalat pedig megmutatja, mennyire nehéz megszabadulni tőle. Mégis, a szégyen segíthet eligazodni a társas kapcsolatok útvesztőjében - már amennyiben nem belső ellenségként tekintünk rá, hanem olyan jelként, amely végső soron a közösséghez tartozásunkat és saját értékeinket is védi.
