Eke Angéla, akinek a hivatásában a kényelmetlen is kényelmes
A Junior Prima-díjas Eke Angéla a bábszínházhoz köthető kezdetek után fordult a filmezés és a prózai színház felé. Magyar sorozatokban is szerepelt – például a Tűzvonalban és az Apatigris című szériákban – legutóbb pedig a Valami Amerika trilógia azonos néven futó RTL+ sorozatban.
Ezeket láttad már?
Eke Angéla életében a színpad is hangsúlyos maradt: többek között a Trojka Színházi Társulás oszlopos tagja. Nemcsak a hétköznapokban mutatja meg vagány oldalát, amikor nőiesen extravagáns szettekben jelenik meg nyilvános eseményeken, de a szerepein is átsüt a női erő – aktuálisan, más előadások mellett, Gryllus Dorka első rendezésében, a SZX_MCHN-ban hengerli le a közönséget. Angéla ahhoz a színészgenerációhoz tartozik, amelynek tagjai szabadon feszegetik a saját határaikat, és a műfaji határokat is.
Sok szempontból rendhagyó utat jársz be a színészet terén: például az sem mindennapi, hogy egy olyan népszerű szépíró, mint Závada Péter az Én, Iphigénia monodrámáját rád írja, melyet a gyerekkorod ihletett – nem rejted véka alá, hogy nem volt könnyű neked gyerekként.
Szerencsés vagyok, hogy már a karrierem elején egy ma élő szerzővel dolgozhattam, ráadásul egy személyes, önálló ihletésű monodrámán. Nagyra tartom Péter munkásságát, mérföldkő volt számomra ez a projekt.
Terápia is volt számodra?
Véleményem szerint nem jó, ha a színész a produkcióra terápiaként tekint. Alapvetően igaz, hogy dolgozom magamon, és szerintem jellemző a színészekre, hogy folyton analizálják magukat a szerepeik kapcsán, de ez nem is csoda: a próbafolyamatban óhatatlanul az adott téma befolyása alá kerülünk. Az Én, Iphigénia koncepciójának köszönhetően három különböző szemszögből, két rendező és egy rendezőpáros munkája nyomán nézhettem rá a történetre, ami három különböző igazságot is jelent – ha így nézzük, mindenképp szolgált a darab tanulsággal az életemre nézve. De semmiképpen nem szerettem volna öncélúan felhasználni azt, vigaszt és terápiát másutt keresek.
A Trojka Színházi Társulás szintén jó lehetőséget kínál a színészi önmegvalósításra. Mely társulásbéli szerepeddel léptél ki legjobban a komfortzónádból? Vagy akkora a kísérletező kedved, hogy inkább a társulat idomul hozzád?
A Trojka Színházi Társulásban komoly műhelymunka folyik, az egy közös szekér, amit együtt tolunk. A független színházi lét különbözik a kőszínházitól, ahova este hat körül besétálsz, vár a csinos öltöződben az öltöztetőd, a kellékes a színpadra lépés előtt kezedbe adja, ami kell, a fodrászok befésülik a hajad – nem sorolom tovább. Függetlenként nem vagyunk elkényeztetve, kisebbek vagyunk, ugyanakkor hiszem, hogy ezért is nagyobb a lehetőségünk elmélyülni az alkotásban. Számtalanszor kilépek a komfortzónámból, de kezdem azt gondolni, hogy nekem a kényelmetlenség a kényelmes.Tíz éve vagyok tag, Soós Attila társulatvezető és főrendező hihetetlenül jól felépítette a szerepeimet: Anna Karenina Kittijétől jutottam el Lars von Trier Dogville-jének Grace-éig, eddig a súlyosan terhelt szerepig, ami egyben beteljesíti azt a vágyamat is, hogy olyan feladatokhoz jussak, ami igazán kihívást jelent – mert azt a szerepet van értelme eljátszanom, ami megráz. Sokszor mondják – talán pont e hozzáállásom miatt –, hogy kísérletező színész vagyok, és örülök, ha ez így látszik kívülről. Annyira a helyemen érzem magam, hogy azt kell mondjam, színházi színészként nem is vágyom többre jelenleg.
Idén utoljára december 3-án játsszátok a Dogville-t. Hogyan csinálnál kedvet az előadáshoz?
Egyik különlegessége az atmoszféra: nem a megszokott színházi térben játszunk, hanem olyan helyen, ahol maga a tér a díszlet. Egy tizenharmadik kerületi hosszú pincesorban vagyunk, a nézők egy méterre ülnek tőlünk, intim a hangulat. Ugyanakkor, ez nem egy interaktív darab, ahol bevonjuk a közönséget, mindenki biztonságban van. De a közelség miatt a nézők szinte belekerülnek a történetbe – könnyebb a befogadás, mint a hagyományos nézőtereken ülve. A színjátéknak is jót tesz a szokatlan helyszín, mert az segít tisztán játszani. Mindenkinek ajánlom az előadást, kortól és nemtől függetlenül, annak is, aki a trojkás stílust keresi és annak is, aki esetleg már látta von Trier filmjét. Sokan kíváncsiak, hogy színházi előadásban hogyan oldjuk meg a történet végét, és okozunk meglepetést.
Játszol Gryllus Dorka első rendezésében, a formabontó – gondoljunk itt is a szokatlan játszóhelyre, az Aletergo Clubra – SZX_MCHN-ban. Milyen nehézségekkel találtad szemben magad és milyen élményekkel gazdagodtál a próbafolyamat, illetve az eddigi előadások során?
Igazából nem is ez az első rendezése Dorkának, mert az Én, Iphigénia dokumítoszben ő a rendezőpáros egyik tagja, bár az is igaz, hogy teljes előadást most rendezett először. Számomra a SZX_MCHN örömjáték, és vitatkoznék azzal, hogy a darab a melegekről szól, mert a hetero normatív szexualitással is markánsan foglalkozik, amiről viszont kevés szó esik a médiában. Mindkét irányban tabukat döntöget, elég, ha arra gondolunk, hogy a szexualitás témája alapból is tabunak számít. Egyébként mindenki azt hiszi, egy szókimondó, polgárpukkasztó melegedukációs előadásra jött, de az este folyamán a heteroszexuális kapcsolatok is górcső alá kerülnek, mégpedig szórakoztató módon – viszont, ahol mélyre kell menni, ott a darab mélyre is megy.
Nem áll távol tőled, hogy hallasd a hangod a médiában: legutóbb egy prankkal keltettél feltűnést, amikor közösségi oldaladon egy fotós készítette képen arany színű medveszobrot tartasz a kezedben, a poszt alá pedig – kissé félreérthetőn – egy köszönőmondatot írtál, mely szerint érdemes kitartani, mert a befektetett munka megtérül – de az igazi Arany Medve-díj még várat magára. Mi volt a célod a poszttal: esetleg egyfajta önbeteljesítő jóslatról van szó?
Nem állt szándékomban megtéveszteni senkit, inkább az lepett meg, hogy sokan komolyan vették. Ebből az egészből, újból az derül ki, milyen figyelmetlenül használjuk a social mediát. Aki valóban elolvasta a posztot, az észlelte, hogy ez egy kis vicc.
Felszólalsz a környezeti tudatosság fontossága kapcsán és kritikával illeted a pénzhajhász fogyasztói magatartást, miközben a kultúra fogyasztását javaslod kívánatos alternatívának.
Lehet, sőt, érdemes fenntartható kultúrát fogyasztani! Ilyen projekten dolgozom jelenleg is. Különleges atmoszférába fogom belehelyezni a nézőket: karácsony előtt négy nappal, az Anna Amélie magyar divatmárkának a bemutatótermében, egy hatalmas ágyban, óriási dunyha alá tudnak majd a nézők befeküdni és onnan, kényelemben követhetik a felolvasó estemet. A dunyha a márka szabászati hulladékaiból készül, ezzel is kifejezve a fenntarthatóság iránti elköteleződésünket. Olyan élményt szeretnék nyújtani, amire minden néző vágyik: kiszakadva a hétköznapok rohanásából, kényelembe helyezi magát, átadva magát az előadásnak, ami egy általam írt mesének a felolvasása. Ha belegondolunk, mikor voltunk igazán boldogok gyerekkorunkban, vagy mikor éreztük magunkat gyerekként teljes biztonságban, rájövünk, hogy például akkor, amikor szüleink mesét olvastak nekünk. És hiába nőttünk föl, ezt az állapotot keressük – mert jólesik, ha figyelmet, szeretetet és törődést kapunk. Annak külön örülök, hogy három nő munkájából áll össze a projekt: Annán és rajtam kívül még Kemény Zsófi író, költő, slammer vesz részt benne dramaturgként. Az előadás címe sok S-betű: Ssss – ami az elcsendesedésre utal.
