Beke Viktória, vagy DJ Yamina, ahogy lemezlovasként ismerik, tizenkét éve zenél a színpadon és az éjszakában. Megtanulta, hogyan kell tömegeket megmozgatni, hogyan kell jelen lenni akkor is, amikor minden tekintet rá szegeződik, és hogyan lehet egyetlen névből márkát építeni. Most azonban valami egészen mást tanul, például azt, hogyan kell visszavenni a tempóból.
Ezeket láttad már?
Harmincöt évesen már nem akar mindent elvállalni, és nem akar többé úgy tenni, mintha mindig minden rendben lenne. DJ Yamina beszél a kimerülésről, a pánikrohamokról, az idő múlásától való félelemről, a női összetartásról, a házasságáról és arról is, hogy egyre komolyabban foglalkoztatja az anyaság. Miközben lassan elengedi azt a Yaminát, akinek mindig mindent bírnia kell, elkezdi még jobban kibontakoztatni azt a nőt, aki mögötte van.
A DJ-élet egyszerre rengeteget ad, ugyanakkor megvannak az árnyoldalai is. Ha most visszanézel az elmúlt évekre, mi az, amit semmiért nem cserélnél el, és mi az, amiről már tudod, hogy túl nagy ára volt?
Kiskoromban mindig az volt a vágyam, hogy éjszakázhassak. Utáltam az óvodában aludni, mindig azt szerettem volna, hogy inkább kint legyek és történjen valami. Akkor persze még nem tudtam, hogy egyszer éppen az éjszakázás lesz a munkám, és azt sem, hogy ennek milyen ára van. Tinédzserként, sőt még a húszas éveimben sem gondoltam bele igazán, milyen hatással lesz rám hosszú távon ez az életmód.
Felnőttként értettem meg, hogy nőként mennyire meg tudja terhelni a szervezetemet, a hormonrendszeremet és az egész bioritmusomat. Ha egészséges életet akarok élni, annak az egyik legfontosabb alapja a megfelelő alvás, nekem pedig éppen ez az, amit a munkám miatt a legnehezebb elérnem.
Hiába nincs fellépésem néhány napig, ha előtte három-négy napig éjszakáztam, utána már nem tudok egyik napról a másikra visszaállni. Ez az, amit ma már nagyon sajnálok ebben az életben, bár örülök annak, hogy egyre több nappali buli van. Közben viszont nagyon sok mindent tanultam arról, hogyan tudok más területeken egészségesebben működni – például hogyan étkezzem, eddzek, vagy figyeljek jobban a testemre és a lelkemre.
Peti, a férjem is sokat segített ebben, hiszen ő sportolóként egészen más szemléletet hozott az életünkbe. Egy idő után pedig azt is meg kellett tanulnom, hogy egy előadóművész nem csak ad, valahonnan neki is töltekeznie kell. Ha folyamatosan adsz a közönségnek, a rajongóknak, a munkának, előbb-utóbb elfogysz, pláne, ha nem tanulsz meg visszatölteni.
Mikor vetted először észre, hogy már nem egyszerűen fáradt vagy, hanem tényleg kezdesz elfogyni?
Most, a nyár végén éreztem ezt igazán erősen. Augusztus végén volt olyan, hogy hazaértem hajnalban, és egyszer csak elkezdtem sírni. Nem is tudtam pontosan megmondani, miért. Talán azért, mert már nemcsak fellépésekből áll az életem, hanem rengeteg minden mást is csinálok. Ha valamibe belekezdek, azt nagyon akarom, és ez egyébként szerintem rossz tulajdonságom is, mert százötven százalékkal csinálok mindent. Korábban azt éreztem, hogy minden lehetőséget el kell vállalnom. Most viszont eljutottam oda, hogy tudok nemet mondani.
Már nincs az a pénz, médiamegjelenés vagy lehetőség, ami többet érne annál, hogy azt mondjam, most inkább otthon szeretnék maradni és pihenni. Régen azt hittem, hogy nekem tényleg ide az oroszlánt is, én mindent bírok. Ma már tudom, hogy nem kell mindent kibírnom.
Régen a tested állított meg, most viszont már te szeretnéd meghúzni a határt. Mi változott benned?
Korábban a szervezetem jelzett egy-egy komolyabb kimerülés előtt, ilyenkor jött egy pánikroham, egy betegség, valami felborult a vérképemben vagy a hormonrendszeremben, és egyszer csak azt éreztem, hogy nem mehetek tovább.
A testünk sokkal okosabb annál, mint hogy hagyja, addig hajtsd magad, amíg teljesen össze nem esel. Valamilyen formában jelezni fogja, hogy állj meg. Nekem ezek nagyon komoly figyelmeztetések voltak, és a pánikrohamokkal szerintem már a poklot is megjártam. Most viszont nem akarom még egyszer megvárni ezt a pontot. Ha van három-négy szabad napom, ezeket tudatosan arra használom, hogy visszatöltődjek. Ilyenkor otthon vagyok, kertészkedem, főzök, este pedig időben lefekszem.
Hogyan lehet úgy önazonosnak maradni, hogy közben ne érezd azt, hogy folyamatosan meg kell felelned?
Nekem ebben nagyon sokat segített, hogy már a kezdetektől úgy használom a közösségi médiát, aki valójában vagyok. Ha fáradt vagyok, azt is megmutatom. Ha beteg vagyok, arról is beszélek. Ha nincs rajtam smink, akkor nincs rajtam smink. Ha valami bánt, arról is tudok beszélni. Ettől valahogy lekerült rólam az az elvárás, hogy nekem mindig tökéletesnek kell lennem.
Nem szeretném azt a képet mutatni, hogy folyamatosan topon vagyok, miközben otthon esetleg zokogok. Ha eszembe jut valami, nem akarok előtte egy órát készülődni és sminkelni, hogy csak utána tudjam elmondani, amit szeretnék megosztani a követőkkel. Szerintem ettől tud egy ember igazán ember maradni a közösségi médiában is. Hatalmas könnyebbség, hogy nem kell állandóan szerepet játszanom.
Sokat foglalkozol a női összetartás kérdésével. Miért lett ennyire fontos számodra, hogy támogassák egymást a nők?
Azt tapasztalom, hogy még mindig nagyon sok irigység van a nők között, akár a szakmában, akár máshol. Szerintem ennek sokszor az önbizalomhiány az oka. Ha valaki rendben van saját magával, akkor nem akarja elvenni a másiktól azt, amije van. Én például nagyon szeretem, amikor a barátnőimmel vagyok, mert egy nő egészen másképp tud támogatni, mint egy férfi.
Ha rosszul érzem magam a bőrömben, sokszor nem a páromat kérdezem meg, hanem egy barátnőmet, mert tudom, hogy őszintén fog válaszolni. Ezek a női kapcsolatok nagyon sokat adnak. Jó lenne, ha sokkal inkább egymást erősítenénk, és nem egymás ellen dolgoznánk.
Aki kicsit is ismer, vagy követ, pontosan tudja, hogy láthatóan nehezen viseled az igazságtalanságot. Megtanultál már úgy beleállni egy konfliktusba, hogy közben azt is felismerd, mikor nincs értelme tovább menni?
Igen, ebben is sokat változtam. Nagyon erős bennem az igazságérzet, főleg akkor, amikor valaki megkérdőjelezi azt, amit a tizenkét év alatt felépítettem. Nehéz szó nélkül hagynom, amikor valaki úgy beszél rólam, mintha én tizenkét éve csak állnék a pult mögött és mosolyognék. A családom és a férjem is szokta mondani, nem érdemes egy bizonyos szint után lejjebb mennem egy vitában, pláne egy olyan valakivel, akinek sok esetben még profilképe sincs. Milyen igazuk van!
A színpadon nagyon erősnek és magabiztosnak tűnsz. Mi az, amiben bizonytalan vagy, vagy amivel még mindig küzdesz?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az idő múlása egyáltalán nem foglalkoztat. Harmincöt éves vagyok, az elmúlt egy-két évben már látom magamon az első változásokat. Ráadásul az éjszakázás is rátesz erre, fakóbb a bőröm, a szemem körül megjelentek a ráncok, ezeket nyilván észreveszem, de közben azon dolgozom, hogy megszeressem azt az arcomat is, ami most következik.
Szeretnék természetesen megöregedni, nem akarok örökké húszévesnek kinézni. Inkább azt szeretném megtanulni, hogy az a nő is én vagyok, aki most harmincöt, egyszer negyven- vagy akár ötvenéves lesz.
Egy éve házasodtatok össze. Változott azóta a kapcsolatotok?
Bevallom, a kapcsolatunk elején nagyon nehéz volt, főleg Petinek, hogy más életritmusunk van. Egy kapcsolat elején az ember általában együtt akar lenni a másikkal, együtt akar vele elaludni, vele akarja kezdeni és befejezni a napot. Nekünk viszont sokszor az a természetes, hogy én este tízkor elköszönök tőle, ő egyedül elalszik, neki pedig másnap reggel hétkor kelnie kell edzésre. Azt is meg kellett szoknia, hogy egy ismert emberrel van együtt. Az éjszakai élet kapcsán van egy illúzió az emberek fejében, ami nem felel meg a valóságnak.
Meg kellett mutatnom neki, hogyan néz ki az én munkám valójában. Elmegyek az adott szórakozóhelyre, bemutatkozom a szervezőknek, játszom, és megyek haza. Közben nekem is meg kellett tanulnom alkalmazkodni az ő ritmusához. Ma már inkább nevetünk azon, hogy kívülről úgy tűnik, mintha két teljesen ellentétes életet élnénk, mi mégis tökéletesen összefésültük.
Én hazamegyek hajnalban, ő elmegy edzeni, mire én felkelek, ő már otthon van, és onnantól indul a közös napunk.
Az esküvő után sok nő azonnal megkapja a kérdést: „és mikor jön a baba?”. Te hogyan viszonyulsz ehhez a társadalmi elváráshoz? Van benned egyáltalán ilyen irányú terv, vagy számodra ez olyan magánügy, amiről nem szeretnél beszélni?
Soha nem gondoltam még ennyit a gyerekvállalásra, mint most. Tíz évvel ezelőtt is nyíltan beszéltem arról, hogy én nem úgy élem a húszas éveimet, hogy mindenáron anya akarok lenni. Karrierista nő vagyok, ezt soha nem titkoltam, sokáig azt éreztem, hogy a kettő nehezen fér össze.
Aztán amikor megismersz egy olyan társat, akivel tényleg szerelmesek vagytok egymásba, egyszer csak felerősödik, egyre többször játszol el a gondolattal, mi lenne, ha lenne egy gyerekünk. Most ott tartunk ebben a kérdésben, hogy vettünk egy házat, van benne egy hely, amiről azt mondjuk, hogy majd ez lesz a gyerekszoba. Még mindig furcsa ezt kimondani, de valahogy már tudatosítottam magamban: lehet, hogy egyszer szülők leszünk. Konkrét tervünk nincs, de egyre többet gondolok rá. Közben viszont még rengeteg szakmai lehetőségem van, még nem érzem úgy, hogy most rögtön el tudnám engedni ezeket.
El tudod képzelni, hogy az anyaság mellett is megmaradjon benned az a kreatív oldalad, amely most a DJ-zésben teljesedik ki?
Szerintem igen, csak valószínűleg más formában. A tehetséggondozás például olyan dolog, amit anyaként is el tudok képzelni, hiszen nem kell hozzá éjszakázni. Emberekkel foglalkozhatok, mentorálhatok, segíthetek másoknak. Mostanában pedig a gyertyakészítés is elindított bennem valamit. Elkezdtem illatgyertyákat készíteni, nagyon élvezem magát a folyamatot. Van benne valami lassú és nyugodt, ami nagyon hiányzik az életemből. Az is eszembe jutott, hogy egyszer lehetne egy kis műhelyem vagy raktáram otthon, ahol ezeket készítem.
Nem tudom, mi lesz belőle, de már most érzem, hogy jó lenne valami olyasmivel is foglalkozni, ami nem az éjszakai élethez köt. És ki tudja, lehet, hogy egyszer én leszek az első DJ, aki anyaként nappali bulikba jár, vagy akár baba-mama programokat szervez zenével.
Az szinte biztos, hogy nem szeretnék teljesen visszavonulni.
Az elmúlt években miben lettél keményebb, és miben sokkal lágyabb?
Abban biztosan keményebb lettem, hogy már tudok nemet mondani. Ha beteg vagyok, ha érzem, hogy elfáradtam, vagy egyszerűen tudom, hogy egy adott mennyiségű fellépés után már nem tudnék száz százalékot adni, akkor nem vállalok többet csak azért, mert több pénz lenne. Inkább megcsinálok tizenhét bulit úgy, hogy mindegyiken maximálisan jelen vagyok, minthogy elvállaljak huszonötöt, és közben teljesen tönkremenjek. Az edzésre is sokkal tudatosabban figyelek, mert megtanultam, hogy a mozgás nem elvesz az energiámból, hanem visszaad.
Közben viszont valamiben nagyon sokat lágyultam. Amikor elkezdtem ezt a szakmát, rettenetesen féltettem a pozíciómat. Mindenkit riválisnak láttam, azt figyeltem, ki van előttem a plakáton, ki kap lehetőséget helyettem, és sokszor én is taszigáltam magam körül az embereket. Ma már sokkal inkább abban hiszek, hogy mindannyian elférünk egymás mellett. Nemcsak a DJ-lányok, hanem a DJ-k általában. Aki valóban tehetséges, annak hosszú távon is lesz helye ebben a szakmában.
Mi vagy ki tanított meg erre az egységben gondolkodásra?
Peti nagyon sokat segített. Ő a sportból hozza ezt a szemléletet. Egyszer mesélte, hogy az egyik edzője egy ceruzával magyarázta el neki, egy ceruzát könnyű eltörni, de tízet együtt szinte képtelenség. Nagyon megmaradt bennem ez a hasonlat. Elkezdtem másképp gondolkodni arról, mi történik, ha nem egymást próbáljuk legyőzni, hanem összefogunk.
Most nem DJ Yaminát, a lemezlovast és a közösségi médiában látható hírességet kérdezem, hanem azt a nőt, aki miután hazaér a munkából, lemossa a sminkjét és egyedül marad a gondolataival. Mi foglalkoztat a legjobban?
Ez nagyon nehéz kérdés. Talán azért is, mert amikor otthon vagyok, és magamra zárom az ajtót, akkor nem kell Yaminának lennem. Egy tudatos, talpraesett, kreatív nőnek tartom magam, aki szeret gondolkodni, alkotni és fejlődni. A jövőben is szeretnék valami olyasmivel foglalkozni, amiben ezt kamatoztathatom. Azt érzem, hogy az éjszakázást nem fogom örökké csinálni, mert már most látom, hogy mennyit vesz ki belőlem.
Nem szeretném tönkretenni magam, és főleg nőként nem szeretném figyelmen kívül hagyni azt, amit a testem jelez. Szeretnék egy kicsit háttérbe húzódni, kevésbé állandóan jelen lenni, és közben megtalálni azt, amiben ugyanúgy kreatív lehetek.
Lehet, hogy ez a tehetséggondozás lesz, lehet, hogy a gyertyakészítés, de az is előfordulhat, hogy valami teljesen másban fogok kiteljesedni. Bármi is legyen az, tudom, hogy a jövőben nem szeretném úgy élni az életemet, hogy közben elveszek benne lelkileg. Talán most ez a legfontosabb kérdés, ami foglalkoztat, hogyan tudok úgy adni másoknak, hogy közben én is balanszban maradjak.
Művészeti vezető: Schneider Zoltán, Produkciós menedzsment: Csáti Melinda, Smink: Kozian Fanni, Smink: Haller János, Mozgócímlap: Szekrényesy Dávid
