„Amikor újra futhattam, azt éreztem, repülök” – interjú Ekler Luca paraatlétával
A pandémia miatt számtalan más esemény mellett a XXXII. nyári olimpia, így a vele párhuzamosan zajló paralimpia is elmaradt múlt nyáron. A tokiói eseményt a tervek szerint idén fogják megtartani, magyar színekben indul majd Ekler Luca is. A fiatal atlétának ez lesz az első paralimpiája, amire szerencsére zavartalanul tud készülni. Lucát a sport szeretetéről, a parasport világáról és céljairól kérdeztük.
Ezeket láttad már?
Ha jól tudom, kislányként rengeteget sportoltál, majd a stroke-od után sem fogadtad el, hogy nem edzhetsz többet, újrakezdted felépülve. Honnan ered ez az óriási szeretet a sport iránt? Mit jelent számodra a mozgás?
Nagyon sportos családban nőttem fel, így a mozgás hamar az életem elengedhetetlen részévé vált. A sport iránti szeretetet a szüleimtől és a nagyszüleimtől kaptam, ők mutatták meg nekem, hogy milyen csodálatos dolog kihozni magamból a legjobbat, szenvedéllyel csinálni azt, amit szeretek.
Miután lebénult a bal oldalam, a rehabilitációt követően egy évig nem űzhettem semmilyen sportot, és ezt nagyon nehezen viseltem. Életem egyik legboldogabb napja volt, amikor az orvosok azt mondták, hogy újra sportolhatok. Amikor újra futhattam, azt éreztem, repülök, és ezt az érzést mai napig senki nem tudja elvenni tőlem. Olyan szabadságot ad nekem a mozgás, hogy a fogyatékosságom ellenére is teljesnek érzem magamat.
A sportolást újrakezdve eleinte ép atlétákkal versenyeztél. Miért kezdtél parasportolók között indulni?
Máig szívesen versenyzek ép atléták között, nagyon szeretem a versenyek hangulatát, mindig erős mezőnyben és tehetséges sportolókkal mérhetem össze a tudásom. Viszont mindig éreztem, hogy én egy kicsit más vagyok, mint ők, mintha kilógnék közülük. Olyan volt, mintha hátrányból indulnék, de erről csak én tudtam.
Akkor még nem hallottam a parasportról. Ez 2017-ben változott meg igazán, amikor láttam a Biacsi lányokat versenyezni a tévében, akkor gondoltam először arra, hogy vannak mások is olyanok, mint én. Ez a pillanat volt, ami elindított a paraatlétika felé.
Másnak találod a parasport világát, mint az épekét?
Azt gondolom, hogy közös világban élünk, de a gondolkodás- és a felfogásmódunk gyakran különbözik. Sokszor megjegyzik nekem, hogy a parasportolóknak milyen pozitív kisugárzásuk van, és én is ezt érzem. Azok, akik elvesztettek valamit, utána sokkal jobban tudják értékelni azt, amijük van.
Az első nemzetközi versenyemen olyan szeretettel fogadott mindenki, hogy egyből éreztem, megtaláltam a helyemet és hazaértem. Önmagam lehettem, és közben részese voltam azoknak az emberfeletti küzdelmeknek, ahol egy-egy parasportoló a fogyatékosságát büszkén vállalva versenyzett.
Hálás vagyok, mert a parasport segített elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Olyan közösséget, barátokat, életre szóló élményeket és beteljesedést adott nekem, amit szavakkal nehéz leírni, de nagyon sokat jelent számomra.
Van valamilyen küldetésed, célod, amit el szeretnél érni?
Szeretnék segíteni azoknak, akiknek szüksége van rá. Erőt, motivációt adni a történetemmel, hogy egyre többen tudjunk fogyatékosként is teljes életet éni.
Egy nap szeretném majd átadni a tudásomat és a tapasztalataimat más sportolóknak, segíteni őket abban, hogy elfogadják, azt, akik, és a lehető legtöbbet kihozzák önmagukból. Szeretnék ott lenni mellettük, és segíteni valóra váltani a legnagyobb álmaikat. Ez minden másnál több erőt ad számomra.
Véleményed szerint mennyire tér el az életed élsportolóként a korodbeli lányokétól? Hogy éled meg a különbségeket?
Sok hasonlóság és különbség van az életünkben. Azt gondolom, hogy élsportolóként más az életvitelem, de ez nem jelenti azt, hogy máshogy gondolkodnék, mint a többi lány. Szeretem szépnek érezni magam, szeretek a barátaimmal lógni, szeretek vásárolni és táncolni. A különbség abban rejlik, hogy a sport rendszert hozott az életembe. Szeretek előre gondolkodni, pontosan és precízen építem fel a mindennapjaimat, tudatosan tervezem az életemet. Amikor más lányok este bulizni indulnak, én korán lefekszem, mert másnap edzésem lesz. Amikor hétvégén csajos programot tartanak, én versenyzek. És amikor ők nyaralni mennek, én edzőtáborban vagyok. Természetesen mindig vannak kivételek, de érzem, hogy néha más dolgokat tartok igazán fontosnak, mint a korombeli lányok. A sport olyan tulajdonságokat adott nekem, aminek ma sokan nincsenek a birtokában.
Hogy érint, hogy a pandémia miatt bizonytalan a sportolási lehetőség, a versenyek időpontjai, hogy még a paralimpiát is elhalasztották tavaly?
Sajnáltam, hogy elhalasztották a paralimpiát, mivel nekem ez lett volna az első, és már nagyon vártam, hiszen az egyik legnagyobb álmom a paralimpiai részvétel. Az is nehéz volt, hogy nem versenyezhettünk sokat, hiányoztak a külföldi barátaim, az utazás, az izgalom. Szerencsére a pandémia alatt ugyanúgy tudtam folytatni az edzéseimet, így a felkészülésem megszakítások nélkül zajlott.
A Testnevelési Egyetemen tanulsz, mivel szeretnél foglalkozni az élsport után?
Jelenleg mesterképzésben atlétika szakedzőnek tanulok, amiben az élsport után is el tudom képzelni magam. Szeretek emberekkel foglalkozni, és ha lesz rá lehetőségem, szívesen maradnék a parasportban, és foglalkoznék atléták edzésével. Szeretném minél több helyre elvinni a parasport hírét és a lehetőséget, hogy fogyatékosként sportoljanak az emberek. Én sokáig nem tudtam erről a lehetőségről, ezért nagyon szeretném, ha másoknak tudnék ebben segíteni. Emellett, ha úgy adódik, örömmel venném ki a részem a Magyar Paralimpiai Bizottság munkájából, de ez még a jövő zenéje, meglátjuk hogy merre visz majd az utam.
Interjú: Dózsa Kamilla
