Fekete és ragyog - David Bowie 26. albuma a Blackstar
Nehéz lenne olyan műfajt találni, amihez az angol sztárnak ne lett volna köze az elmúlt 50 évben. Soul, funk, punk, elektropop, glam rock és ki tudja, még milyen irányzatok, amelyekhez hozzá tette a sajátos zenei széljegyzetét, vagy éppen irányzatok, amelyek nélküle talán nem is lennének. David Bowie mindig izgalmas tudott maradni, és mindig képes volt újat mutatni. Na, pontosan attól félt mindenki, hogy a 60 feletti zenész, egészségügyi problémákkal a háta mögött, erre már nem lesz képes. Aztán dehogynem! A The Next Day váratlanul erős lemez lett, tele rengeteg emlékezetes dallal, a helyenként karcos alternatív rockba hajló albuma egyértelműen jelezte, hogy Bowie dalszerző zsenije cseppet sem kopott meg.
Ezeket láttad már?
Ugyan mindenki tudta, hogy a 10 éves hiátus után csaknem 30 dallal vonult stúdióba a zenész még 3-4 éve, tavaly év végén mégis kisebb szenzációt okozott azzal, hogy 69. születésnapján újabb lemezzel jelentkezik majd Bowie. A nagy nap elérkezett, és megjött a Blackstar, és aki arra számított, hogy az előzőhöz hasonlóan egy kellemes rocklemezt kap a kaméleontól, az bizony tévedett!
A Blackstar sokkal sűrűbb és masszívabb, mint az elődje, ráadásul sokkal kevesebb popos gesztust tesz a hallgatók felé. Furcsa dalszerkezetek, sok-sok szaxofon, vészjósló fekete ragyogás, klausztrofób jazz jellemzi a lemezt. A csaknem 10 perces album-címadó dal nyit, amivel az éppen 30 éves Station to Station című lemezt idézi meg, és kicsit tényleg olyan érzésünk lehet, mintha a Blackstar titkos párbeszédet folytatna a funkos lüktetésű korábbi mesterművel. Felesleges persze a hasonlítgatás, Bowie legújabb 7 dala önálló, kiismerhetetlen világot teremt, amiben érdemes bolyongani.
A monumentális nyitány meglepő váltásai, folyamatosan épülő, változó, de gyakran önmagába visszatérő zenei témái rögtön ennek a hihetetlen gazdag pályafutásnak az egyik legjobb pillanatai. Igaz, a további 6 dal sem marad el az elsőtől, ráadásul a zenésztársak is szenzációsak: Donny McCaslin lenyűgöző szaxofonszólói egészen érdekes atmoszférát teremtenek, de igazságtalan lenne például említetlenül hagyni Mark Guiliana bámulatos dobjátékát.
A Blackstar albumon egy pillanatnyi üresjárat sincs, ahogy hagyományos értelemben vett slágerek sincsenek, cserébe messze ez az utóbbi időszak legizgalmasabb poplemeze, de hát ez így szokott lenni, ha David Bowie albumot készít!
