Videó: Gerlóczy Sári, aki túlélte a XX. század viszontagságait
Egy nő, aki a XX. század legmeghatározóbb korszakait testközelből élte meg – és képein keresztül ma is mesél túlélésről, szabadságról és az emberi szenvedés mélységeiről. Gerlóczy Sári – festőművész, grafikus, jelmeztervező – rendkívüli életútjáról, gyerekkoráról, traumáiról és művészetéről mesél Mérő Verának a GLAM Talks legújabb epizódjában.
Ezeket láttad már?
Különleges GLAM Talks with Mérő Vera podcastben Gerlóczy Sári mesél az életéről, aki nemcsak túlélője, hanem alkotója is egy sűrű, ellentmondásos évszázadnak. Ez a beszélgetés nemcsak egy életút, hanem a XX. század érzelmi és történelmi lenyomata is, amely mélyen megérinti a nézőt.
Véletlenek és ösztönös döntések
Gerlóczy Sári egy évszázadnyi magyar történelem tanúja és túlélője. 1931-ben született Telléry Sáraként, egy mágnás zsidó családba. A háború alatt a családjuk nem bujkált – ők bujtattak másokat. A felszabadulás után az orosz katonák, majd az államosítás és kitelepítések formálták tovább a sorsukat. A Képzőművészeti Főiskolára nagypolgári származása miatt nem vették fel, így életét – és karrierjét – véletlenek és ösztönös döntések irányították.
Jelmeztervezőként dolgozott színházakban és az Operánál, grafikusként könyvillusztrációkat készített, többek közt Esterházy Péter Tizenhét hattyúk című regényéhez. A '70-es évektől kiállító művészként vált ismertté: előbb az underground, később a hivatalosan is elismert képzőművészek közé tartozott. Otthona és műterme évtizedeken át a hazai művészeti élet szellemi központja volt, miközben négy gyermeket nevelt, festett, alkotott.
Péterfy Bori: „Nem hagyom magam kiégni”
Művészként helytállni, alkotni
A beszélgetésben Vera és Sára visszautaznak gyerekkora helyszíneire is: az opatijai nyarakra, ahol már kisgyermekként találkozott Hunyadi Sándorral, aki – Sári szavaival – „belészeretett”, és családi barát lett. Felidézi a zárdai nevelést a Mikszáth téri Sacré Coeur intézetben, ahol kisgyermekként megdöbbentő gyónásokba keveredett, és azt az időszakot is, amikor szülei válása után bentlakóként élte meg a háborús éveket.
Előkerülnek a kitaszítottság, lakáselkobzások, a Haris közbeni társbérlet emlékei, az álmodozó gyerekkor és az, hogy milyen volt nőként, művészként helytállni és alkotni egy korszakokkal terhelt világban. Sára művészete különös kategóriát képvisel – ahogy ő nevezi: „traumafestészet”. Képein az emberi szenvedés és élni akarás mélyrétegei sejlenek fel. Ő maga örök lázadó, akinek történetei nemcsak tanulságosak, de kísértetiesen aktuálisak is.
