Ha megnézed ezt a sorozatot, azonnal megkérdőjelezed, mennyire ismered az édesanyádat
Úgy tűnik, manapság nagy hangsúly van az anya-lánya kapcsolatokon a Netflixen. Legutóbb a Fuss thriller mutatott rá arra, hogy nem ismerhetjük eléggé az anyánkat. Most pedig az Azt hittem, ismerlek trónol kitartóan a toplistán, aminek varázsa ugyancsak a titkok felfedezésében rejlik.
Ezeket láttad már?
Nem ok nélkül tarol a Netflix toplistáján a nyolcrészes bűnügyi sorozat. Habár az első negyedórában eldördül egy fegyver, mégis nehezen indul be a sztori, de miután megtörténik, minket is elkap a gépszíj, és nem lehet leállni a sorozattal, amíg ki nem pörgetjük.
„Nem ismerem ezt a nőt”
Legalábbis valami ilyesmi fogalmazódhatott meg először Andy-ben az anyja reakcióját látván. Ugyanis a Toni Collette által megformált Laura, egy nyugodt, békés nő benyomását kelti, aki még a rákot is legyőzte. Beszédterapeutaként az a feladata, hogy veterán katonáknak segítsen beilleszkedni a társadalomba.
Majd egy napon, elviszi a születésnapos lányát ebédelni. Hegyi beszédet tart neki arról, hogy több rejlik benne, és a saját életét kellene élnie, mikor váratlanul egy srác lövöldözni kezd az étteremben. Erre minden történik, csak az nem, amire az ember számítana: anyuka likvidálja a férfit, aztán miközben a mentőre várnak, furcsa dolgokat hord össze.
Ha ez nem lett volna elég sokk az Andy-t alakító Bella Heathcote-nak, az anyja még alig hagyta el a kórházat, de már ki akarja paterolni a házból, hogy költözzön szépen vissza az ország másik felébe, ahonnan eljött ápolni, amikor beteg volt. De nincs idő azon merengeni, milyen szívtelen nőszemély, mert rövidesen támadás éri. Semmi vész, anyu megint feltűnően ura a helyzetnek, és elküldi Andy-t egy raktárba, ahol talál egy bőröndnyi pénzt, egy régi képet az összevert Lauráról, meg két hamis jogosítványt. Azt hiszem, bármelyikünk kiakadna ezen a ponton, azt kérdezve: „Ki a fene az anyám?!”
Az események pörögnek tovább és Andy-nek tennie kell, amit megbeszéltek. Ám útközben azt veszi észre, hogy követik, és a család ezeréves barátjáról is kiderül: nem az, akinek mondja magát. Így menekül kilométereken át a zavarodott lány, akinek már fogalma sincs, kiben bízhat, és mi az igazság.
Nagyon csavaros a történet, de nincs elég kötődési pont
A visszaemlékezéseknek köszönhetően hamar elkezdhetjük felgöngyölíteni Laura múltját. Összeáll a kép, miszerint egy elnyomó apa nevelte fel, akit mindhárom gyereke szívből utált. Természetesen a fiatal nő életében megjelenik a nagy szerelem egy tipikusan rosszfiú képében. A fordulatok újabb és újabb infómorzsát szórnak elénk, és egyre csak tátott szájjal ámulunk, hogy „Na, ne…”. Toni Collette higgadt, mindent kézben tartok színészi játéka, és a múltban történő időutazások teszik olyan pörgőssé, izgalmassá és fogyaszthatóvá az egész thrillert.
Csakhogy nem jutott elég idő a karakterek megismerésére, és a néző nemigen tud azonosulni a szereplőkkel. Nem sikerül nekünk is eléggé utálni az édesapát, ahogy a testvérek teszik, és Laura fiatalkori szerelmébe sem szeretünk bele. Nem tudjuk magunkat igazán beleélni a sztoriba, és az sem segít, hogy Andy olyan szájbarágósan adja a tudtunkra, mennyire nem ismeri az anyját, és nincs oka bízni benne. Nem jönnek át a szereplők indítékai, érzései és motiváció, leszámítva a már felnőtt Laurát, aki ez alapján egyedül viszi el a hátán a sztorit.
Ráadásul a Karin Slaughter azonos című könyve alapján készült filmadaptációnak a vége kissé összecsapott lett, és elmarad a végéről az AHA-élmény. Minden világos, csak éppenséggel nincs katarzis. Épp olyan, mint egy díjnyertes tükörglazúr torta, ami kívülről baromi gyönyörű, de az íze olyan, mint a háromhetes esővízé: semmilyen.
Biztos jó, mindent tudni az anyánkról?
Lehet, csak nekem szúrtak szemet mostanában az anya-lánya sztorik a Netflixen, de csakugyan felveti a kérdést: Mennyit tudok az anyámról? Persze, gondolhatom azt, hogy neki biztos nem volt olyan izgalmas vagy akciódús az élete, mint Laurának, de igazából: semmire sem vehetünk mérget.
Attól még, hogy a szülő mesél magáról – már ha megteszi egyáltalán – nem tudhatjuk, mi igaz belőle és mi nem. Eltúlozhatja vagy éppen el is hallgathatja az igazságot, ami voltaképpen bármikor kiderülhet, ha keressük, ha nem. Ilyen szempontból azért meg lehet érteni Andy reakcióját. Gondoljunk csak bele: 30-40 vagy ki tudja hány éven át élt egy bizonyos kép az elménkben az anyánkról, ami aztán váratlanul füstbe megy. Ez kétségkívül a kapcsolat megromlását eredményezheti - vagy helyzettől függően a viszony javulását –, és előrevetíti egy kiadós terápia lehetőségét, hogy egyáltalán képesek legyünk feldolgozni, amit megtudtunk.
Maradjon hát a titok, titok és a ne bolygassuk a múltat vagy minden körülmény között jobb az igazság? Te hogy viselnéd, ha megtudnád: az édesanyád nem az a nő, akinek eddig ismerted?
Szerző: Wadolowski-Balogh Orsolya
