Visszatérni a jelenbe – ilyen volt a 30. Művészetek Völgye

Kapolcsra lejutni kicsit körülményes, de lehet csak nekem volt az, mert budapestiként a Sziget közelségéhez szoktam hozzá. Mi valamiért a hosszabb utat választottuk, kétszer szálltunk át a teljes Balatont megkerülve, majd volánbuszoztunk. Egy barátnőmmel úgy gondoltuk, ha már az utóbbi másfél évet a négy fal között töltöttük bezárva, akkor ideje kirúgni a hámból és nem riadtunk meg, amikor már csak a Ferde Kempingbe tudtunk belépőt vásárolni. A kemping neve magáért beszél, valóban a lejtős domboldalon, tűző napon verhettünk sátrat. Bár a kempingnek mindig adódnak olyan kényelmetlenségei, mint a közös fürdők, de a Ferde Kemping büféjéből olyan csodás volt a kilátás, hogy erről azonnal megfelejtkeztünk, és minden reggelinél elégedetten néztünk végig a képeslapszerű tájon.

Már az ajánlóban is írtam, hogy több, mint kétezer programmal készült a jubileumi fesztivál, mégsem éreztük úgy, hogy szorítana az idő és egyik eseményről a másikra kéne rohanni. Mindenki nyugodtan, egy különleges zen állapotban sétált Kapolcs, Vigántpetend és Taliándörögd utcáin. Elképzeléseimmel ellentétben nem a huszonéves korosztály képviseltette magát leginkább, hanem a harmincasok, negyvenesek, voltak nagy számban kiscsaládosok is, fiatalabbak és öregebbek. Giccs ilyet mondani, de a kézműves vásáron vagy a retró boltban is tökéletes harmóniában alkottak és vásároltak együtt a generációk. A programok és koncertek terén is egyenlő arányban válogathatott mindenki az ízlésének megfelelően. Egyik este, a jazz udvarban fröccsöztünk a 90-es évek trash pop bulija előtt, máskor pedig Mörk előadása után a folk udvarban mulattunk hajnalig – ezeket a kombinációkat a világlegtermészetesebb dolgának éltünk meg.

A Völgy egyik meghatározó eleme a séta. Sétálnak a fiatal párok kutyákkal, a családok kisgyerekekkel, az idős házaspárok kéz a kézben, sétáltunk az éjszakai hidegben és a déli kánikulában, hátizsákkal vagy anélkül. Mindenki gyalog járja be a falvakat, és minden sarkon befordulva valami újat és váratlant találtunk. Vigántpetenden a Poket udvarban ültünk be egy irodalmi vetélkedőre, s bár a csoportunk utolsó lett, minket sem hagytak elmenni apró ajándékok nélkül. Később a Poket a Secondland upcycling projektjének és a Marék kerámiaműhelynek adott otthont, reggel tíztől várták a lelkes kreatívokat egy közös alkotásra. Az egyik felfedezőutunk alkalmával tértünk be a Kalapos Kertbe, ahol mennyei kézműves kávét ittunk, élőzene szólt a háttérben, a mellettünk lévő placcon pedig minden nap performanszokat tartottak. A Kalapos Kert a kedvenc helyünkké vált, kiderült, hogy a tulaj házaspár helyi, a férjnek igazi szenvedélye a kávézás, így vágtak bele a közös projektbe. Nem messze a kerttől, egy retró tárgyakat árusító boltban mindenféle korosztály válogatott a bakelitek és a régi magazinok között; az idősebbek örömmel nézegették a gyerekkorukat idéző szőtteseket és szappanokat, a fiatalok kincsként tekintettek a ritka lemezekre és flanelingekre. A kézművesváráson egymás mellett standoltak a hagyományőrző művészek, és az olyan trendi márkák, mint például a Printa. Amikor már minden sátrat megnéztük, és beszereztünk egy-egy mázas kerámia poharat, és készülhettünk az esti koncertekre.

Az első hétvégén lépett fel a 15. születésnapját ünneplő Irie Maffia, akiknek az eredeti szülinapi koncertjét felülírta a vírus, majd a koncertek felfüggesztése. Ezen a nyáron viszont a tőlük megszokott energiával robbantották fel a színpadot. A koncert után megkérdezhettem Sena Dagadut, hogy mit tud az együttes, amitől ennyi év után is ugyanúgy tombol a közönség?

Tudjuk, hogy amikor színpadon vagyunk, egymással kell, hogy játsszunk, nem csak a közönségnek, hanem a közönséggel is.

Az együttes nem nagyon akart közönség nélkül játszani, hiszen érezték, hogy kell „az az energiaszint, az a felszabadulás, az a frekvencia”, amit csak az együtt bulizás adhat meg. „Az elmúlt másfél év legfontosabb leckéje volt, hogy a mának, a pillanatnak kell élni – mi benne a tanulság, az értelem? A koncerteket is ilyen élmények, azért értékes, mert minden pillanatát megéljük és megünnepeljük. Más minden koncert, mert nem azt nézzük, hogy jövő vagy múlt, hanem a pillanatot, ami mindig annyira más. Nekem ez egyre fontosabb lett.”

A koncert előtt véletlenszerűen leültem egy férfi mellé, aki egyedül várakozott a barátaira. Azzal a céllal mentem oda, hogy megkérdezzem, milyennek érzi az első nagy tömeges rendezvényt a hiátus után, vannak-e félelmei, vagy csak carpe diem mentalitásban él szabadon. Akkor még nem tudtam, hogy Suba Attila, a Suba Attila & The SoulFool Band fontemberét sikerült elcsípnem. Miután kiveséztük a számára nagyon fontos klímaszorongás témáját, elárult pár kulisszatitkot a raktárkoncertekről. Úgy emlékszik vissza, hogy bár ezek a mentőövként szolgáló rendezvények valóban tudtak segíteni pár szakmabelinek, az élmény meg sem közelítette a mindenki által hiányolt teltházas koncerteket. Attila így fogalmazott:

A közönség nélkül olyan koncertezni, mint a Föld fák nélkül. Élettelen, és sivár.

Ezután a két nagyon meghatározó mini-interjú után kicsit másképp néztem a fesztiválra. A kezdetekben volt bennem egyfajta a félsz a járvány esetleges újabb hullámától, a maszktalan emberek látványa megkongatta bennem a vészharangot, de a szorongás mellett helyet kapott a béke és a felszabadulás is. A Völgy idén átlépte a 100.000 látogatós álomhatárt, és valószínűleg a sok embert nézve a fellépők ugyanarra gondolhattak: végre újjáéledt a Föld.

Szerző: Csibra-Kaizler Tamara