Kőszegi Edit filmrendező, forgatókönyvíró: „A cigány szóval együtt jár egy sajnálat, ebből ők már nagyon nem kérnek”

Nyitott ajtó fogad. Ahogy belépek, Kőszegi Edit mosolyogva lép hozzám, és átvezet a nagy polgári lakás helyiségein: a nappaliban éppen egy próbafolyamat zajlik, hiszen az otthonuk nem csak galériaként szolgál, előadótérként is, egyfajta biztonságos buborékként, ahol különböző társulatok, előadások, estek kapnak helyet – vasárnap kivételével minden egyes nap.

Ámulva követem őt a konyháig, miközben felmérem a terepet: a falak minden egyes centiméterén festmények függenek, szerintem ő sem tudja, pontosan hány darab lehet. Letelepszünk a konyhában. Megakad a szemem a „büfé” feliratú táblán, elámulok: itt időznek a vendégek az előadások szünetében. Edit pedig mesélni kezd, egymást érik a hol vicces, hol elgondolkodtató történetek az elmúlt harminc évből… Nincs más dolgom, mint a kávémat kortyolgatva, a nagy fa asztalnál üldögélve hagyni, hogy a szavai egy másik világba, egy másik perspektívába repítsenek.

Hogy kerültél közel a roma kultúrához? Miért kezdtél el vele foglalkozni?

1992-ben játékfilm forgatókönyvíró voltam, és felkértek egy, az olasz televíziónak készülő dokumentumfilmhez, ami a romák problémás helyzetét mutatta be Magyarországon. Ellenségek volt a címe. A Néprajzi Múzeum szakértőjével, Szuhay Péterrel járni kezdtük az országot, hogyan is készítsük el a filmet. Útközben rájöttem, mennyire fals kép élt bennem a romákról, mert amit a való életben láttam, teljesen más volt, mint amit eddig tudni véltem.

A forgatás után úgy éreztem, foglalkoznom kell azokkal a problémákkal, amiket a terepszemle során megismertem: az a dolgom, hogy a saját eszközeimmel – kamerával – bemutassam a romákat, hogy ők milyennek látják saját magukat, milyenek valójában. Azt vallom, hogy amíg csak az a narratíva él az emberekben, az a hangos, amit mi szeretnénk látni vagy hallani, addig nem ismerhetjük meg őket, addig nem lesz párbeszéd vagy békés együttélés. Így elkezdtünk dokumentumfilmeket készíteni…

1995-ben kezdtél forgatni Omarával. Miért választottad őt? Milyen volt ilyen közelről látni a pályája alakulását?

Imádtam őt, olyan személyiség, mint ő, nincs még egy a világon! Az általa megélt szabadság egészen különleges. A filmmel szerettem volna bemutatni őt mint képzőművészt, és az emberek a helyére tehetik magukban: nem csak egy bolondos, fantasztikus nőről van szó, hanem az alkotásai jelentősek és értékesek. Rengeteg képét vásárolták meg. A filmben nagyon szépen kirajzolódni az a személyiségjegye, hogy amit és ahogy gondolt, azt véghez vitte, nem érdekelte, illik-e vagy sem.

Danis Lídia: „A roma kultúra a magyar kultúra része”

Óriási – ahogy ő fogalmazott – kalamajkákat tudott okozni, de igaz barátnőm lett: tanácsot kértünk egymástól, mindig telefonált, ha csalódás érte. Még akkor is felhívott, amikor Amerikában vagy Mexikóban volt, és mi kapcsoltuk is a kamerát: mindannyian a telefon köré gyűltünk, hallgattuk a történeteit, és megszakadtunk a nevetéstől.

Úgy utazott el, hogy nejlonzacskóban vitt forintot, cédulákra írt fel hasznos angol mondatokat. Amikor itthon élt – két településen –, megtanította a taxisofőröket festeni, hogy olcsóbban fuvarozzák őt. Ezer meg ezer ilyen történetet tudnék mesélni róla. Mindent szívből csinált, és magasról tett arra, ki mit gondol róla, ezért lett a film alcíme: Gondolj, amit akarsz.

Gondolkodtál azon, miért lettetek barátnők a szakmai kapcsolaton túl?

Volt köztünk valamiféle hasonlóság. Nekem nagyon tetszett, hogy ő azt csinál, amit akar, irigyeltem is érte. Mindig kértem, tanítsa meg, hogy kell ezt, de ez nem megy olyan egyszerűen, ismerem a saját gátlásaimat és korlátaimat. Egyfajta példakép volt ebben. Nagyon sokszor vesztünk össze, ordítottunk is egymással, de a telefont mindig úgy tette le, hogy „de azért imádlak”, erre én „te is tudod, hogy én is, de most hagyjál békén”.

Ez a fajta szabadságfelfogás személyiségfüggő, de a roma kultúrára igazabb, mint a miénkre?

Igen. Harminchárom éve próbálom megtanulni tőlük, mégsem megy: nagyon sokszor korlátozzuk saját magunkat. Mondok egy egyszerű példát: egy roma temetésen forgattunk, és a halott fiát kikértem a börtönből, hogy ott lehessen. Szét aggódtam magam, hogy odaérnek-e vele időben, mi lesz, ha nem stb. A romák mit csináltak ezalatt? Énekeltek, türelmesen várakoztak mondván, így is, úgy is eltemetik majd a halottat, nem értették, én miért pörgök ezen. Valamiért máshogy viszonyulunk ehhez, mindig szorongunk valami miatt.

Hol alakul ki a félreértés romák és nem romák között? Hol csúszik el a párbeszéd vagy a békés együttélés?

Ott, hogy erősebb az, hogy mi hogyan akarjuk látni őket: sokkal inkább arról beszélünk, milyennek gondoljuk őket, mint arról, hogy tényleg nyitottak legyünk. Csak akkor tudhatom meg, mit gondol valójában és mi a fő motiváció, ha a roma saját maga mondja el. Ennyi év közelség után én azt érzem, sokkal több a közös és az, ami nem tér el, csak kevésbé vesszük észre.

Bizonyos dolgok megértéséhez – például szokásokat, hagyományt –, hogy miért gondolkoznak erről máshogy, őszinte nyitottság és elengedni a prekoncepciókat és feltételezéseket. Ha ott vagy velük, részese vagy, akkor tökéletesen érted, és minden pillanatban érzed, mitől fontos amit csinálnak. A képzőművészetben, a festményeknél is lehetett látni, hogy szívüket-lelküket beletették a képbe, azt festették, amit éreztek. Nem kezdtek el agyalni, hogy ez jó lesz-e, el fogják-e tudni adni. Csak alkottak.

Benkő Nóra: „A végletekig vagyunk megosztva ebben a pici országban, és ez a helyzet már fizikai fájdalmat okoz”

Mit gondolsz, a Romazuri hogyan képezhet hidat, kapcsolódási pontot romák és nem romák között?

Itt a legfontosabb dolog, hogy a romák saját maguk érezzék, hogy a kultúrájuk értékes, meg lehet mutatni – ezáltal legyen egy öntudatuk, képviselhessék és elfogadhassák magukat. Nem abba állnak bele, amit róluk mondanak, hanem megmutatják, kik is ők, mi van bennük. Ez egy nagy lépés lehet a párbeszéd felé. Nagyon örülök, hogy a képzőművészeti alkotásokat is bemutatják, mert kétségtelenül nagy érték.

Közben az is fontos szempont, hogy etnikai alapon nem kellene megkülönböztetni a művészeket: hiszen egy roma festő ugyanazt csinálja, mint egy nem roma festő. A cigány szóval együtt jár egy sajnálat, ebből ők már nagyon nem kérnek. Ugyanakkor, ha van egy ilyen rendezvény, igenis jó és fontos, hogy hozzáférünk a kultúrájukhoz, mert ha benne vagyunk és velük együtt éljük át, akkor valamit megérthetünk belőle és a részünkké válhat.

A te romaképed hogyan változott az évek alatt?

Már évekkel ezelőtt elkezdtem írni egy könyvet a cigány-képem fejlődéstörténetéről, de mindig tolódik a befejezése. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, én „nem tudtam”, hogy vannak romák. Laktak a házunkban ők is, de nem fogtam föl, hogy mások, mint mi. Az első alkalom, amikor leesett, mennyire nagy ellenállás van az emberekben feléjük, az már felnőttként volt: Balatonra utaztam le a gyerekeimhez, és egy roma apuka és kisfia mellett ültem a vonaton.

Ismerj meg más kultúrákat, és bulizz egy hatalmasat a Margitszigeten! Vár Romazuri összművészeti fesztivál

A közeli négyes ülésből szólt néhány nem roma nő, hogy inkább üljek át oda – nem értettem, mire céloznak, ugyan miért ülnék át? A kisfiú össze-vissza mászott az ülések alatt, különböző kincseket hozott az apukájának, aki mindenről elmagyarázta, micsoda. Az apa elővette az újságpapírba csomagolt lekvároskenyeret, a kisfiú csupa lekvár lett, ahogy megette, engem is összekent, de én csak nevettem.

Majd a szomszéd ülésekről harmadjára is odaszólt valaki, hogy na, most már tényleg üljek át, meddig akarok cigányok között ülni!? És ekkor értettem meg, miről szólt ez… Ledöbbentem. De maradtam, és Badacsonytomajig beszélgettem az apukával. A történetnek azonban még nincs vége: két évvel később a családommal mentünk át Badacsonyba Tomajról, és elkapott minket egy óriási zápor, csurgott rólunk a víz – így menekültünk be a váróterembe. Ekkor odalépett hozzám egy férfi: „Edit, emlékszel rám?” Az apuka volt a vonatról.

Elmondta, mennyi mindent tanult tőlem és örül nekem, de ez nem igaz, valójában én tanultam tőle: hogy örülni kell, ha a gyerek kíváncsi és mászni akar, hogy fel akarja fedezni a világot, hogy mennyi élménytől fosztjuk meg magunkat, mert tiszták akarunk maradni és tartanunk kell a saját kereteinket – még ha korlátoznak is. Most is kiráz a hideg, ahogy mesélem neked. Szóval ez a lényeg: amikor partnernek tekintjük őket és nyitottak vagyunk, ők is nyitottan állnak hozzánk.

Ha teheted, látogass el július 4-e és 6-a között a Romazuri Cigányművészeti Napokra, számos neves művésszel találkozhatsz!