Mérő Vera A Nagy Ő legutóbbi évadáról: „Amit nézünk, az nem romantika, nem fejlődéstörténet, nem önismereti út”

Kezdjük a legsúlyosabb, egyben legkézenfekvőbb problémával. A vágyott férfi, a küzdelem Szép Helénája, vagyis A Nagy Ő nem más, mint Stohl András. Aki nem egyszer és nem kétszer vezetett és okozott balesetet különféle szerek hatása alatt, mondhatjuk úgy is: szétmindenezve. A színész 2002-ben például majdnem ottmaradt egy brutális balesetben, igaz, ott a vak szerencsének köszönhetően csak a saját élete függött hajszálon. Akkor azt nyilatkozta, hogy „megérdemli, ami történt”, és utolsó figyelmeztetésként fogja fel az esetet.

A következő, szintén drogos és alkoholos állapotban okozott balesetének története közismert: akkor kis híján halálos balesetet — végül “csak” maradandó sérülést — okozott a balesetben vétlen sofőrnek, amiért évekre börtönbe is kellett vonulnia. Mondhatnánk, hogy leülte a büntetését, miért kellene tovább bűnhődnie.

Az, hogy kívánatos, megnyerendő férfiként mutatunk be valakit, aki az általa bekokainozva, seggrészegen okozott baleset helyszínéről felhívta a gyerekei anyját, odarendelte a nőt, majd arra szólította fel, hogy hazudjon a hatóságoknak, mondja azt, hogy ő vezetett, és vigye el a balhét a bűnös férje helyett — nos, ez oly mértékben elfogadhatatlan és döbbenetes, hogy végig azt vártam a széria alatt, hogy talán valamiképpen reflektálunk erre.

Ez végül meg is történt — szívet melengető módon éppen a foglalkozása miatt számtalan megvető, lenéző, pellengérező, erkölcsileg dehonesztáló megjegyzést kapó Kiara Lord tette szóvá. Amikor a végjátékban Stohl a „társadalmi megítélés” szókapcsolatot tucatszor mantrázva vekengett azon, hogy nem választhatja Kiarát, mert „mit szólnak majd az emberek”,

Stohl András elárulta, együtt van-e még a Nagy Ő nyertesével

Az, hogy ezek után Stohl András — aki láthatóan már meghozta a döntést — még gyorsan ágyba vitte Kiara Lordot, igazából a jellemétől egy külső szemlélő számára nem idegen, a színész karakteréből fakadóan nem meglepő cselekedet volt. Abban persze felfedezhető némi irónia, hogy mindeközben ő az érzékeny férfi, akinek valamiért mindig gajra megy a magánélete. Ő maga sem érti, miért. Bizonyára ő is tehet róla, de nem tudja, mi csúszhatott félre az összes kapcsolatában.

Az sem volt meglepő, hogy egy ilyen ember egyáltalán nem érzi, hogy talán nem őt kellene férfideálként piedesztálra emelni. Akkor sem, amikor a Lorddal töltött éjszaka másnapján azon lamentált a másik, döntőbe jutott nőnek, hogy előző éjjel nehezen aludt el (!), (az előző nő mellett fekve, amiről persze elfelejtett szót ejteni), mert azon gondolkodott, hogyan fogja a másik nő kutyája (?!) fogadni őt. Nos, reprezentatív mintám szerint az ilyen viselkedésre a valamire való férfiak nem büszkék szoktak lenni, hanem a múltjuk szégyenteljes, sötét foltjaként gondolnak rá.

Nem egyszeri botlás

Mielőtt továbbmennék, tartozom egy vallomással: Stohl Andrással a viszonyom hosszú évek óta terhelt. Nem ismerem személyesen, de már az okozott baleset és az odarendelt asszony — pontosabban a bűnbaknak, a balhét elvivő balekként odarendelt, bűncselekményre (hamis tanúzás, hatóság megtévesztése) majdnem rávett asszony — története önmagában kiverte nálam a biztosítékot, azon túl is, hogy emberünk bemindenezve megnyomorított egy vétlen arra közlekedőt. Neki ugyanis ebben a helyzetben az első, reflexszerű gondolata az volt, hogy a maga bűnét az ártatlan feleségére kenje, hogy vele vitesse el a balhét. De ez nála nemcsak reflex, hanem modus operandi is.

Történt ugyanis egyszer, hogy az akkori barátom egy Alföldi rendezésben készült játszani, és elmentünk megnézni néhány futó előadást az Átriumba. Ezek közül az egyik az Őrült nők ketrece volt. Az előadás közben szívem szerint látványosan kicsörtettem volna, amikor a színpadon Stohl András azzal poénkodott: höhö, ő kocsival jött, van őneki jogsija. Valamiért az egész nézőtér harsányan röhögött, csak mi ültünk ott lefagyva, hogy ez mégis mi volt?

Akkor nem tudtam eldönteni, hogy ez spontán improvizáció, Stohl magánakciója, vagy a rendező, Alföldi Róbert által jóváhagyott, beépített poén volt-e. Az idei A Nagy Ő szériából aztán kiderült: ez a poén azóta is, vagy’ tíz éve része az előadásnak. (Eképpen tehát nemcsak Stohl András, hanem Alföldi Róbert ízlésficamát is bizonyítja.) Szerintem ezek nem tolerálható és nem tolerálandó viselkedések.

És akkor nézzük a televíziós műsorformátum problematikáját.

Mérő Vera: „Azt szeretnénk elérni, hogy többé egy bíró se mondhassa, »a beleegyezés hiánya még nem erőszak«”

Foghíjas műfogsor-reklám

A Nagy Ő-ben (a szerethető műkörmöst leszámítva) felvonultatott férfiideálok: az előző évadban egy magát nyilvánosan pszichopatának leíró, korosodó egykori szívtipró; most pedig egy köztörvényes bűnöző, másodállásban ugyancsak korosodó szívtipró. És még mielőtt bárki ageizmussal vádolna: itt nem a korral van a probléma — bár az önmagában izgalmas, hogy Stohl Andrásra mások mellett ráeresztettek egy huszonegy (21!) éves lányt is. A gond az erősen megkérdőjelezhető személyiségek megemelésével van, és erre nem elégséges magyarázat a botrányérzékeny nézői igényből fakadó kattintékonyság.

A másik gond, hogy ez a “főnyeremény” szívtipró (szerintem krakéler bájgúnár), ez a lepattant amorózó, aki számtalan kapcsolatban bizonyította, hogy minden, csak nem partnerként főnyeremény, kap egy — nincsenek pontos számaim, pletykákat hallottam—- legalább nyolc számjegyű gázsit. De mit kapnak a nők?

De tényleg, mit kapnak a nők A Nagy Ő műsorában?

Mit kapnak a nők azon túl, hogy egymást taposva, méltóságukat a sarokba dobva teperhetnek ezekért a “főnyeremény” férfiakért, mint Stohl vagy a magát pszichopataként márkázó Árpa Attila? Elárulom: nem kapnak semmit. Illetve lehetséges, hogy kapnak valamennyi, maréknyi aprópénznek megfelelő napidíjat, esetleg pár tízezer forintot és némi médiafigyelmet, mint “A Nagy Ő sztárjai” és egyben a köznevetség tárgyai. De ne legyenek kétségeink: ezen túl a koszt és a kvártély jár, és a nagyon-nagyon szerencsés — a tizenkilencből egyikük — megkapja ezt a remek férfipéldányt is. Egészen pontosan addig, amíg el nem hangzik a “csapó, köszönöm, ennyi”. Mindezek után adja magát a kérdés...

És mit kapnak a nézők?

A legszínesebb korcsoportokból, különböző iskolai végzettségű és foglalkozású ismerőseim közül tapasztott sokakat mágnesként a képernyő elé a nagy Stohl-széria. Alapvetően rendkívül értelmes, művelt, iskolázott emberekről beszélünk. Tehát azzal kábítani magunkat, hogy az efféle trash műsorok csak a nép ópiumai — nem mintha az rendben lenne —, egyszerű önáltatás. Ez a fajta trash mindenkinek bejöhet, mert annyira hihetetlen, hogy manapság egyáltalán még gyártanak ilyeneket. Bárkinek bejöhet az ilyen freakshow, ahogy bejön a Love Is Blind, ahogy bejön a Love Island vagy ahogy bejön a TV2 Házasság első látásra című műsora is — amely egyszer majd talán megérne egy önálló misét.

És innen adódik a valódi kérdés: milyen irányba tereli ez a tartalomkészítés — ezek a vagy szkriptelt vagy nem szkriptelt, előre megírt vagy részben előre megírt forgatókönyvek — az emberi kapcsolatokról alkotott képünket? Milyen hatással van mindez arra, hogy mit várunk el egy kapcsolattól, mit várunk el egymástól, és mit tartunk legitimnek önmagunk számára?

Ez a típusú trash szinte kizárólag azt üzeni, hogy az emberi kapcsolatok eldobhatók. Hogy még a házasság is — amely elvileg szent, intim és komoly döntés — redukálható naponta adagolt, sekélyes látványossággá. Mert az erkölcsiség, az emberi mélység aligha jelenik meg ezekben a helyzetekben. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a családbarát országunkban futhat olyan műsor, ahol három, szakmailag elvileg felkészült pszichológus adja a nevét ahhoz a narratívához, hogy itt tudományos alapon (!) történik a párválasztás, és valódi emberi történeteket látunk. Miközben évadok alatt egyetlen tartós, valóban együtt maradó párt sem sikerült kitermelni.

Mérő Vera: „Mégiscsak létezik kollektív lelkiismeret Magyarországon”

Ellenben megszámlálhatatlan mennyiségben születnek a sérülések, a traumák, az akár hosszú távú, káros következmények. De kit érdekel, ha van cirkusz és kenyér? A gajra ment életek, a zárt osztályról ki-be járó szereplők, a személyiségtorzulások, a közvetlen és a tágabb környezetben elszenvedett következmények — mindez nem számít. Csak a szórakoztatás.

Akkor is, ha erkölcsileg finoman szólva megkérdőjelezhető figurákat emelünk főnyeremény-kategóriába.

(Esetünkben a negyedik, miután a harmadiknak is a színész alkoholfogyasztási szokásai miatt telt be a pohár — mindössze néhány héttel a forgatás előtt.)

Ebben a műsorban a legőszintébb Kiara Lord volt. Ő láthatóan megtanulta, hogy nem annyit ér, amennyire mások tartják, hanem annyit, amennyire önmagához hű tud maradni. És itt szeretném megköszönni neki, hogy kétszer is kimondta azt, amit én is éreztem. Egyszer, amikor a végső “álomrandin” Stohl arcába vágta, hogy kettőjük közül ki is ült börtönben, és ki az, akinek a „társadalmi megítélés” miatt kellene aggódnia. Végül ugyancsak az ő egyik utolsó mondata volt a legtökéletesebb összegzés:

Az etikett nem luxus: Polgár Tünde a magabiztos és tiszteletteljes élet titkairól mesél

Mert ha már itt tartunk: vajon mennyire férfiideál, mennyire vonzó és mennyire hiteles ajánlat az az ember, aki szó szerint hetekkel a harmadik házassága felbomlása és a közös otthonból való kiköltözése után bevonul egy ilyen trash műsor villájába, hogy ott tizenkilenc nő küzdjön elkeseredetten az ő kegyeiért?

Persze, bizonyára van az a pénz. De mégis: mit üzen a nézőinek az ország egyik legelismertebb színésze, amikor azt demonstrálja, hogy a házassága annyit sem ért, hogy legalább öt percig elsirassa? Mit üzen ezzel önmagáról? És mit üzen az emberi kapcsolódások komolyságáról, intimitásáról, súlyáról? És mit üzen mindez nemcsak a volt feleségnek, hanem a hátrahagyott gyereknek vagy gyerekeknek is?

Mit jelent az, ha egy házasság lezárása után szinte azonnal egy versenyhelyzetben, látványosságként, dramaturgiai eszközként jelenik meg a “párkeresés”? Mennyire kompatibilis ez azzal a narratívával, hogy az illető egy érzékeny, mély, a kapcsolataiért felelősséget vállaló férfi?

És hogyan lehetséges, hogy minderre nincs kollektív felkiáltás? Hogy álljon már meg a hintaló? Hogy amit nézünk, az nem romantika, nem fejlődéstörténet, nem önismereti út, hanem egy frissen lezárt házasság utáni azonnali piacosítás. Pedig nagyon is ideje lenne végre kimondani ezeket.