Örök energia - interjú Marina Abramović-csal

A szocialista Jugoszláviában, Belgrádban született művész a hetvenes években sokkoló performanszaival a nemzetközi kortárs művészet élvonalába került. Egyik első híres művében késekkel szurkált az ujjai közötti résekbe. A performansz során többször is az ujjaiba döfte véletlenül a kést, és amikor ez történt, eggyel nagyobb késsel folytatta, a mifelénk is ismert, és a Balkánon igazán népszerű kocsmai játék általa kreált változatát. Abramović mindig feszegette a határokat, első sorban a saját határait, megpróbált minél messzebbre merészkedni teste tűrőképességének felfedezésében, ami végső soron a saját bevallása szerint az elméjének a felszabadításához is közelebb vitte. "Ahogy belépsz a performansz terébe, olyan dolgokra tudod kényszeríteni a tested, amit normális esetben soha nem tudna megtenni" - meséli erről az állapotról a művész.

Ezt a borzongató és egyúttal lenyűgöző határátlépést Marina Abramović karrierjének bő ötven éve során rengetegszer megtette, például amikor csaknem belehalt, hogy belesétált a lángokba, amikor pentagramot vésett a hasára, amikor egy töltött fegyvert helyezett az egyik performansza során maga elé az asztalra és arra kérte a látogatókat, hogy lőjenek rá.

Marina Abramović és a halhaltatlanság

A szélsőséges, a testét komolyan, nem ritkán életveszélyesen igénybe vevő performanszok után idősebb korára talán békésebbé, bár nem kevésbé mélyértelművé váltak a művei. Fiatalabb korában harcosnak látta saját magát: "Egy pokol volt, harcoltam mindennel és mindenkivel" - emlékszik vissza. Ennek a küzdelemnek az egyik első számú célja az volt, hogy a performansz helyet kapjon az elismert művészeti ágak között. "Élvezem, hogy ma már elfogadják a művészi önkifejezésként a performanszt" - mondja és egyben rávilágít arra, hogy a sokakat meghökkentő akciók végtére is ebből a szempontból sem voltak hiábavalók. Ami nem változott, hogy elképesztően intenzíven, és kifogyhatatlan kreatív energiával dolgozik. A 7 Deaths of Maria Callas című operáját a német ősbemutató után immár Párizsban is színpadra vitték, aminek az előkészületeit természetesen a helyszínen felügyelte. Nem csoda, hiszen harminc éve dolgozik a projekten, ami eredetileg filmnek készült volna a legendás szoprán életéről. Ehhez kapcsolódott a londoni Lisson galériában rendezett kiállítás, ahol az operához kapcsolódó egyéb műveit mutatta be a nagyközönségnek. Közben ugyancsak Londonban művészbarátaival mutatták be a Humble Works című tárlatukat, amiben régi mesterművekre reflektáltak Nico Vascellari és Fyodor Pavlov-Andreevich művészekkel. Eközben arra is jutott ideje Traces néven a WePresent (a WeTransfer speciális projektje) online tárlatot alkotott, amelynek célja, hogy arra ösztönözza az embereket, hogy jelen legyenek a térben és az időben. A személyes történetein keresztül az időről és az univerzumról mesél ebben a projektjében Marina Abramović, aki elmondja, hogy a jövőnek szánt időkapszulába is az ebben a művében helyet kapó növényt, a Jerikó rózsáját helyezné el. A művész egyik legkedvesebb növényéből az otthonában is tart néhányat. A száraz, halottnak tűnő növény alig háromnegyed órával azt követően, hogy vízbe helyezik új életre kel, és kizöldül. Egy olyan sokat utazó ember számára, mint ő, tulajdonképpen ez a legjobb növényválasztás. "Különösen kedvelem, mert nem folytonos, valami furcsa módon halhatatlan növény, és én mindig sokat gondolkodom a halhatatlanságon" - mesélte.

Fiatal kora önpusztító performanszai után most már sokkal jobban figyel magára, erős és egészséges szeretne maradni. A nagymamája, az egyedüli, akit igazán szeretett és akihez igazán kapcsolódni tudott a családjában, százhárom évig élt. "Ő mondta, hogy az élet hetven felett kezdődik. Szeretném én is elérni azt a kort, mint ő, vagy talán még többet. De mindenképpen egészségesen, nincs rosszabb annál, mint öregnek lenni egy beteg testben" - mondta a művész, aki valóban tesz is érte, hogy jó formában maradjon. Mindennap korán kel, és jógázik, rendszeresen, évente tart ajurvédikus lelkigyakorlatokat Indiában. Soha nem iszik, nem használt drogokat és nem is dohányzott. Egy évben két alkalommal, ahogy ő mondja, újraindítja a rendszert, ilyen alkalmak során öt napig nem eszik, nem beszél és nem is olvas - kitisztítja a házat.

A depresszióra nincs idő

Marina Abramović magánélete nyitott könyv volt sokáig, hiszen a hetvenes évektől tizenkét éven át egy párt alkotott a szintén performanszművész Ulay-jal. Önmagukra, kétfejű emberként hivatkoztak, és rengeteg emlékezetes közös perfomanszuk ma már a modern művészet meghatározó alkotásának számítanak. Szakításukat is egy monumentális performansz örökítette meg. Elindultak egymás felé a Kínai Nagy Fal két végéről, kilencven napig sétáltak némán, majd amikor összetalálkoztak, utoljára megölelték egymást. A párkapcsolatai természetesen később már nem kaptak ilyen nyilvánosságot, sőt azt gondolta, hogy idősebb korára már végleg búcsút mondhat a szerelemnek, de találkozott a nála huszonegy évvel fiatalabb párjával, és a későn jött szerelem számára egészen különleges érzés volt: "csodálatos érzés, mint az istenek eledele, nagyon boldoggá tesz" - mesélt felszabadulatan erről.

Az öregedés legjobb ellenszere a szerelem mellett szerinte mégiscsak az, ha sikerül megőrizni a gyermeki kíváncsiságunkat, ha időről-időre képesek vagyunk megajándékozni saját magunkat, és ami még ezeknél is fontosabb, a humor: "a legjobb dolog az öregedésben a nevetés. Fiatalabb koromban minden olyan komolynak és drámainak tűnt, rengeteget sírtam, de túl vagyok ezen. Most már imádok nevetni, szeretem a vicceket, a disznó vicceket is. A depresszió olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak" - mondja. Ugyan testileg is remek formában van, de a ma már sokkal jobban értékeli a lelki erejét. "A saját elménk a legnagyobb ellenségünk. Egy egész élet kellett rá, hogy megtanuljam ezt" - mondja. Mindezzel együtt optimistának tartja magát, és felidézi egy 120 éves francia nő életét, aki annak ellenére ért meg magas kort, hogy a hozzátartozói, családtagjai már jóval korábban meghaltak. Az orvosok nem találták meg a hosszú életének a titkát, és a nő úgy vélte, hogy csak egyetlen magyarázat van, sosem a rossz emlékeire emlékezett, nem a sérelmeivel foglalkozott, hanem csakis a szép és jó élményeivel. Tanulnunk kell az alázatot az életünkkel és korunkkal kapcsolatban is véleménye szerint: "Nyugaton, de Amerikában igazán öregnek lenni valamiféle piszkos dolognak tűnik, ami teljesen hibás nézet. Rengeteget kell tanulnunk az idősebbektől. Mi csak porszemek vagyunk az univerzumban" - mondja. Annak ellenére, hogy a Jerikó rózsája beszél a halhatatlanságról, és sok hosszú életű nő jelent számára példát, arról nincs szó, hogy Marina Abramović félne a haláltól, vagy örökké akarna élni. Szerinte a lényeg, hogy helyesen álljunk a halál kérdéséhez, félelem és harag nélkül haljunk meg. "Hiszem, hogy amikor meghalsz nem a sötétségbe, hanem a világosságba mész. A fizikai test meghal, de az energiád megmarad. A halál beállta után a test 21 grammal könnyebb lesz, az energia távozik a testből. Az energia elpusztíthatatlan, és rengeteg dologgá alakítható" - magyarázza a művész, aki reméli, hogy ez a folyamatos energia lesz az ő öröksége is. Elmeséli, hogy nemrég találkozott Richard Branson-nal, aki elérhetővé szeretné tenni az űrutazás bárkinek, és mondta az üzletembernek, hogy szívesen fogadna egy csak oda szóló űrrepülőjegyet tőle. Hogy nem lenne-e túlságosan magányos odafent? "Biztosan, de bármikor meghalhatok, és ha lenne lehetőségem, hogy csak egyetlen pillanatra meglássam és megértsem a nagyobb képet, szívesen megtenném. Nagyon-nagyon boldog lennék".

Szöveg: Rachel Campbell-Johnston/The Times/The Interview People

Fordította: Horváth Gergő

Az interjú eredetileg a Glamour magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.