Ulrich Gábor: Nekem a megfelelni akarástól mentes, szabad munka a legfontosabb

Ulrich Gábor rendezőt e nálunk ritkaság számba menő lehetőségről, a kisfilmes animációkban rejlő potenciálról, a művészethez való viszonyára, és persze magáról a Capriccioról is kérdeztük.

Milyen jelentőségét látod a kísérőfilmes megoldásnak a magyar rövidfilmes animációban? A nagyvászon miként befolyásolhatja egy rövidfilm életét?

Az ilyen jellegű szerzői – ráadásul kísérleti – kisfilmeknek, mint a Capriccio, nagyjából két évig tart az intenzív időszakuk. Ezalatt jó esetben körbejárják a világot, elsősorban a fesztiválok közönsége látja őket (a Capriccio mostanában például Romániában és Szlovéniában is szerepel – a szerk.), a televíziós vetítés meglehetősen ritka. Ez az időszak legfeljebb néhány tízezer nézőt jelenthet, ezért is gondolom rendkívül jónak a kísérőfilm-szerep újbóli feltalálását; ezzel a néző és az alkotó is csak nyerhet.

Ma például több mint harminc magyar moziban látható ez a munkám, ráadásul 4K felbontásban, 5.1-es hanggal. A díszbemutatón leesett az állam, a nagyvászon varázsa engem is rabul ejtett, még egyetlen filmemet sem láttam ilyen jó minőségben.

Amikor megegyeztetek a Vertigóval a projektben, milyen szempontok vezéreltek? Éreztél esetleg korlátozást a kollaborációs helyzet miatt, illetve arra gondolva, hogy vajon kísérőfilmként is működhet-e az alkotásod?

A Vertigo soha, a legkisebb elvárást sem fogalmazta meg a születendő kisfilmemmel kapcsolatban. Egyedül talán a hozzávetőleges hossz volt az a szempont, amiben egyeztettem a forgalmazóval, ugyanis az animációs filmeknél szinte minden másodperc számít a gyártási költségek szempontjából. Kárpáti György és Berta Balázs producerek már ismerték a korábbi munkáimat, valószínűleg ennek is köszönhető a korlátlan bizalom, noha tudták, hogy nem igazán könnyen befogadható műveket készítek. Ennek fényében még inkább becsülendő a vállalásuk. A magyarországi függetlenfilmek megerősödését kényszer szülte: a nem túl jól működő, hazai pályázati rendszer fogyatékosságainak következménye.

A Capriccióban egy madár éjszakai "utazását" látjuk a panelrengetegben, ahol a kivilágított ablakokat – egyszer s mint hangjegyeket – repülés közben úgy érinti, mintha egy régi számítógépes játékban kapdosná be az objektumokat – aztán eljön a reggel. Milyen koncepció mentén alakítottad ki ezt a vizuális és zenei kombinációt? Mit fejez ki a történet?

De jó, ezt a számítógépes hasonlatot még senki nem említette, pedig nagyon frappáns. Már nem tudom teljesen felidézni a pillanatot, amikor megfogant az ötlet, de a szándék, hogy önreflexív módon jelenítsem meg magát az alkotómunkát, közel három évtizede pezseg bennem. Az ezzel kapcsolatos kérdéseket már több-kevesebb sikerrel, számos filmemben próbáltam feltenni. A Capriccio egy zeneszerző vajúdásán keresztül kísérletet tesz a mélységek és magasságok, kétségek és bizonyosságok, diszharmóniák és harmóniák közötti fel-le rángatás képi megfogalmazására. Végsősoron önmaga megszületéséről is szól.

Mi indított arra, hogy az animációban a zenét is „láttasd”?

Ez a filmem talán egyfajta vizuális zene. Az összművészet-jelleg fontos nekem; számos médiumot használok, kevés kivételtől eltekintve én készítettem a filmjeim hangzó rétegeit is. A különböző területek közös metszetei, az azok közötti átjárás megsokszorozzák a lehetőségeket, miközben számomra a munka élvezeti értéke is nő. A zene egyébként is fontos az életemben; képzőművész barátaimmal – gyakran közös kiállításokon – improvizatív koncerteket, zenei performanszokat tartunk.

Korábbi műveidet, így például a Rekonstruktot is áthatja a kísérletező kedv. Mi motivál, hogy az animáció határait feszegesd?

Az egyik előző filmemben, a Dűnében sikerült a konkrét és az elvonatkoztatott megfogalmazás közötti senkiföldjét megtalálnom. Talán a Capriccióval is valami hasonló történt. Nagyon megtisztelőnek találtam, amikor a kritikusok azt „abszolút filmként” is emlegették. Ezt a kifejezést az 1920-as években megjelenő, avantgárd filmművészeti irányzatra használják. A fogalom a „tiszta művészet” eszméjéből nőtt ki: ahogy az absztrakt festészet megszabadult az ábrázolástól, az abszolút film is próbál szabadulni a direkt módon értelmezett történetmeséléstől.

Példaképeim, Richter, Eggeling, Fischinger a mozgóképművészet Bartókjai voltak, munkásságuk a mai napig előremutató. Az abszolút film a film médiumának autonómiáját hirdeti: a mozgás, fény és ritmus absztrakcióját. A Capriccio vége viszont egyfajta dramaturgiai zárással is szolgál, tovább erősítve a kísérleti jelleget. Szerintem bizonyos experimentum-tartalom nélkül nem igazán kortárs a kortárs művészet. Az alkotó embernek is feladata, hogy az alapvető, régi kérdéseket új módon próbálja meg feltenni.

Óhatatlan, hogy ennek érdekében kisebb-nagyobb mértékben ne kövessen el határsértéseket. A progresszivitásra való törekvés természetesen fokozott kockázatokkal jár, nagyobb a kudarc veszélye, mégis ezt tartom a helyes útnak. A szerzői animáció egyébként is szubkulturális megközelítés, a kísérleti filmek még kisebb halmazt jelentenek. Roppant izgalmas és intenzív intellektuális kalandok ezek, melyekben a befogadó szinte szerzőtársként van jelen.

A film zeneszerzője Józsa Tamás, hangmérnöke Chris Allan. Hármatok részvétele szinte egyforma hangsúllyal bír. Hogyan zajlott az együttműködés: előbb volt a látvány, vagy a zenei érzés inspirálta a mozgóképet? Mik a tanulságai a közös műhelymunkának?

Mivel ebben a filmben a hang szerepe kiemelt, próbáltam előrálátóan megtervezni mindent. A működőképes, absztrakt kotta kitalálásakor folyamatosan egyeztettem a zeneszerzővel, például a hangok magassági- és időbeli terjedelmét illetően. Emellett lényeges szerepet játszott egyfajta hangulati térkép, amelyben meghatároztam a különböző dinamikák alakulását.

Fokozottan nehéz dolga volt Tamásnak, de ő mindvégig rendkívüli alázattal és szuperérzékenységgel vett részt a munkában. Sokat köszönhetek neki éppúgy, mint Chrisnek, aki a sound design terén – akárcsak a Dűnében – megint elképesztő teljesítményt nyújtott. Tanulság? Mindig jobbak a filmjeim zenéi, ha nem én készítem őket.

Most, hogy a Capriccio a hazai mozikba is „bekerült”, milyen célokat látsz magad előtt? Esetleg hosszabb formára váltanál, vagy maradsz a rövidfilmeknél?

A Vertigóval nagyjából évi egy közös kisfilmet tervezünk. A következő munkálatai már a végéhez közelednek, a premier várhatóan 2026 elején lesz. Ez a munkám az előzőnél még erősebb kísérleti szemlélettel készül, sőt eltolódik a klip, a zenei videó formanyelve felé. Ez is igen rövid, mert a hosszabb filmek rendezésére valószínűleg alkalmatlan vagyok. Keresem a sűrítés, kikristályosítás lehetőségét; törekszem a lehető legkevesebb eszköz használatára.

A másik ok az lehet, hogy a sokszor szélsőségesen experimentális megoldások egy hosszú mű esetében vélhetően rendkívüli módon megterhelnék a nézőt. És még egy: az én abszolút rossz hatékonyságú munkamódszeremmel egy körülbelül egy órás film elkészülte megjósolhatatlanul hosszú ideig tartana.

Számos rangos kitüntetéssel – köztük Balázs Béla- és Prima-díjjal is – büszkélkedhetsz –, de mi jelenti számodra a valódi szakmai sikert: eme elismerések, a közönség pozitív visszajelzései vagy szeretnéd, ha nemzetközileg még nagyobb ismertség övezne?

Bármennyire nehézségekkel is jár ez a munka, rengeteget kapok tőle. Tiszteletreméltó emberek barátságát, sok utazást, függetlenséget. Persze, a visszajelzések engem sem hagynak hidegen, bár az általam választott megfogalmazás és látásmód mentén készült művek valószínűleg mindig megosztóak lesznek.

Karinthy mondta: „Se az interjút nem szeretem, se a nyilvános szereplést... feltűnés nélkül, titokban szeretnék világhírű lenni.” Ha elismerést kapok, természetesen én is örülök, aztán megpróbálom elfelejteni. Semmiképpen sem szerencsés, ha a díjak elviszik a fókuszt az igazán érdemi dolgokról. Nekem továbbra is a megfelelni akarástól mentes, szabad munka a legfontosabb.