Veronica Berti Bocelli: „A szenvedély, amit beleteszel a dolgokba, az határozza meg, ki vagy”
Andrea Bocelli neve világszerte ismert, de a háttérben ott áll valaki, aki nélkül ez a kivételes karrier nem lenne ugyanaz: Veronica Berti Bocelli, a művész felesége, menedzsere és alkotótársa. Egy olyan nő, aki hittel, eleganciával és határozottsággal vezeti a családot és támogatja a zenei tehetségeket – legutóbb a Virtuózok jubileumi évadában, ahol először lépett zsűritagként a kamerák elé. Zavaros Eszter vele beszélgetett arról, mi rejlik a reflektorfény mögött, és mi motiválja egy ilyen összetett szerep betöltésében.
Ezeket láttad már?
Milyen lehet az élet a világ legismertebb tenorja mellett – nemcsak feleségként, hanem partnerként, menedzserként és társalkotóként? Veronica Berti Bocelli évtizedek óta tölti be ezt a szerepet Andrea Bocelli oldalán, miközben saját útját is járja: többek között a Virtuózok tehetséggondozó műsorban vállalt zsűrizést. A beszélgetés során bepillantást engedett abba, hogyan lehet egyensúlyt találni munka, család és személyes hivatás között, mit jelent számára a zene, a tehetség felfedezése – és miért hiszi, hogy a jövőt a gyerekek képviselik. Egy őszinte, inspiráló portré egy nőről, aki a háttérben áll – de mégis mindenhol jelen van.
Amikor a világ egyik legismertebb és legtehetségesebb operaénekesére, Andrea Bocellire gondolunk, nekem mindig eszembe jut az a szikla mellette. Az a hátország, aki valóban összetartja az egészet – nemcsak a magánéletben, hanem a karrierben is. És ez a szikla te vagy. Akik csodálnak egy művészt, szeretnék tudni, mi áll a tehetség és a stabilitás mögött. Hogy lehet az, hogy valakinek ilyen kiegyensúlyozott és eredményes az útja? Szóval kezdjük egy „egymillió dolláros kérdéssel”: mi a titok? Mi a te titkod?
Először is, nagyon köszönöm ezeket a kedves szavakat. Próbáltam fejben tartani, mi mindent mondtál, és hogyan reagáljak rájuk, de talán kezdjük az utolsóval. Hogy mi a titok? Bárcsak tudnám...
De hát tudnod kell!
Az ember minden nap újraéli az életét, szembenéz azzal, ami jön. Lehet, hogy nem mindig a legjobb válaszokat kapjuk, de azt tudjuk, hogy tovább kell mennünk, ahogy egy előadás sem állhat meg. A show-nak mennie kell. Az élet is ilyen.
Egy egész világ rajong Sapszon Bálint magyar filmzeneszerző munkájáért: Squid Game, Wednesday, soroljuk még?
Igen, de azért nehéz lehet úgy élni, hogy valakit szeretsz, és ő egyben a társad, a munkatársad, az alkotótársad is. Állandóan együtt vagytok, minden összefonódik – a munka, a család. Hogyan lehet ebben megtartani az egyensúlyt, és közben a családi életet is szervezni?
Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan emberek vesznek körül, különösen Andrea, aki rendkívül egyszerű ember. Amikor azt mondom, „egyszerű”, azt értem alatta, hogy nincsenek furcsa szokásai, nem igényel extra dolgokat. Tudod, mit fog tenni, és mit nem – és ez sok mindent megkönnyít. Dolgoztam más művészekkel is, ahol egészen abszurd igényekkel találkoztam. Andrea? Ő csak kávét, mézet, tejet és egy törölközőt kér. Ez mindent elmond arról, ki ő, és mire van szüksége. Ami pedig a munkánkat illeti: kell hozzá belső erő, elhivatottság, hogy a legjobbat nyújtsd azoknak, akik eljönnek meghallgatni. Kell hang, és kell az isteni ajándék.
Emlékszel arra, mit éreztél, amikor először találkoztatok?
Huszonegy éves voltam. Emlékszem, kezet fogtam Andreával, és nagyon tisztelettudóan léptem fel, hiszen idősebb volt nálam. Olaszországban kétféleképp lehet valakit megszólítani: nagyon közvetlenül vagy hivatalosan. Én a formális verziót választottam, azt mondtam: „Maestro, nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetem Önt.” Megfogta a kezem, rám nézett, és azt kérdezte: „Miért mondod ezt? Majdnem egyidősek vagyunk.” Én meg csak néztem rá: „Ezt nem hiszem el…” A korkülönbség elég jelentős, de ő akkor ezt valószínűleg nem érzékelte – vagy nem akarta. De a zene azonnal összekapcsolt minket.
És tudod, ha valaki megkérdezi: „El tudtad volna képzelni akkor, hogy egyszer ide jutsz?”, a válaszom az, hogy nem. Az életet nem lehet 48 óránál hosszabb időre előre megjósolni. Persze, álmodozni lehet, de a jövő Isten kezében van. Mi csak próbálhatunk alakítani rajta, de kontrollálni nem tudjuk. Én most úgy próbálom élni az életem, hogy szervezem, de közben élem is, elfogadom a kihívásokat, amik nap mint nap jönnek.
Ez érződik is. Szerintem nagyon tapasztalt vagy az életben és ebben a fajta útban. Van valamilyen napi rutinod, amit korábbról megtartottál, ami erőt ad, ami összeköt önmagaddal?
Az évek alatt sok szakaszon mentem keresztül. Fiatalon reggeltől estig dolgoztam, nem mondtam le semmit, ami fontos volt számomra. Most már megtanultam, hogy ha nem figyelek magamra, akkor másoknak sem tudok hasznára lenni. Ezért például reggelente elmegyek az edzőterembe. Bármi is történik, ezt megteszem. Egy óra magammal, aztán jöhet a nap többi része. Fontos, hogy mozgásban legyen a testem, mert akkor az elmém is tisztábban működik.
Ez számodra kikapcsolódás is?
Igen, nagyon szeretek sétálni. Andrea viszont a világ leglustább embere, ha sétáról van szó! Állandóan kérdezgetem: „Jössz velem sétálni?” Erre ő: „Kizárt!” Inkább sakkozik vagy zenél. De nem adom fel, egyszer talán igent mond!
Hermányi Mariann: „A fiatal színésznőket nagyon gyorsan beskatulyázzák”
Említetted, hogy voltak nehezebb időszakok is. Hogyan vészelted át őket?
Én szeretek úgy tekinteni a világra, hogy kétféle ember van: aki megoldja a problémákat, és aki problémát okoz. Én igyekszem az első típus lenni. Ha valami megoldható, akkor nem probléma. Ha nem megoldható, akkor is meg kell tanulni együtt élni vele. A lényeg az, hogyan viszonyulsz hozzá. Egyébként én olyan vagyok, hogy öt perc alatt fel tudok robbani, mint egy vulkán, de öt perc múlva el is felejtem, miért lettem dühös.
Andrea pont az ellenkezője. Ő nyugodt, soha nem ideges, kiegyensúlyozott. És így szépen kiegyensúlyozzuk egymást. A szenvedély, amit beleteszel a dolgokba, az határozza meg, ki vagy. És nem feltétlenül az, hogy mennyire sikeres vagy, hanem az, hogyan állsz hozzá a kihívásokhoz.
Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, segítségre van szükséged?
Mindannyian segítségre szorulunk, születésünktől fogva halálunkig. Szükségünk van egymásra, a közösségre. Én sem lennék az, aki vagyok, ha nem lenne körülöttem Andrea, a családom, a barátaim. Az életben átélt tapasztalataink formálnak minket. Hiszem, hogy közösen mindig többre vagyunk képesek. Egyedül nem megy. Az élet minden területén csapat kell.
Miskolcról indult, ma Los Angelesben dolgozik a legnagyobbakkal - interjú Czomba Imre filmzeneszerzővel
Volt olyan, hogy fogalmad sem volt, mi lenne a jó megoldás?
Őszintén? Nagyon ritka, hogy tanácstalan vagyok. Elég határozottan tudom, mit akarok, és mit nem. Nem vagyok jó hallgatóság, sajnos, de vállalom a döntéseimet. Gyors vagyok, néha túl gyors is. Ezért mindig olyan emberekkel veszem körül magam, akik átgondoltabbak, mint én. Ha mégis tanácsot kérek – és néha kérek –, akkor is többnyire már tudom a választ. Csak meg akarom erősíttetni.
Te vagy ennek az egész családnak a motorja, a gépezete. Nemcsak azért, mert te vagy az édesanya, hanem mert minden nap együtt dolgozol Andreával. Miért olyan fontos neked a gyerekek támogatása?
Mert ők kis felnőttek. Ha valaki még időben van ahhoz, hogy a jövőjét alakítsa, akkor ott van a legnagyobb lehetőség. Ha túl késő, már nincs mit tenni. A gyerekek a jövőnk, és ha valamit valóban meg lehet változtatni ebben a világban, akkor az rajtuk keresztül történik. Az oktatás pedig a legerősebb eszköz, amit adhatunk.
És mit gondolsz ma, ha egy tehetséges gyerek úgy dönt, hogy profi zenész lesz? Milyen esélyei vannak ebben a szakmában?
Először is, nem nevezném magam szakértőnek. Én egy művelt hallgató vagyok. Nem tudom technikailag elemezni a játékot vagy az éneket, de azt tudom, mit érzek. Azt is tudom, mikor van valakiben az a megfoghatatlan „valami”. Azt nem lehet tanítani. Az tehetség. És sok jó diák van, de csak egy aranykészítő – ahogy szoktam mondani.
Szabó Zsófi őszinte vallomása: „Büszke vagyok arra a nőre, akit a tükörben látok”
Szerinted mi történik manapság egy olyan tehetséges gyerekkel, aki eldönti: „Én zenész akarok lenni, ez az utam”? Milyenek az esélyei ebben a szakmában?
Ahogy már említettem, én elsősorban egy jó hallgató vagyok. Mert szerintem senki sem nevezheti magát szakértőnek, hacsak nem a technikai részről beszélünk – például ha valaki zongoratanár, akkor természetesen beszélhet technikáról. Amikor én hallgatok valakit játszani, én a „művelt közönség” vagyok. És ez fontos különbség. Én vagyok az, aki jegyet vesz, aki tapsol, de technikailag nem tudok ítélni. Amit viszont meg tudok ítélni, az az a bizonyos kockázati tényező, ami benne van az előadásban.
De azt meg tudod mondani, hogy egy előadás tetszik-e vagy sem. Ez is számít.
Igen, pontosan erről beszélek. Mert a technika csak egy része a történetnek. Volt sok énekes a múltban, akiknek lehet, hogy voltak problémáik a kiejtéssel – nem a hanggal vagy az előadás szépségével –, de mégis ők lettek a legnagyobbak. Miért? Mert rendelkeztek azzal a különös, megfoghatatlan színpadi erővel, amit nem lehet tanítani. Ez veleszületett. A tehetség az tehetség. Lehet fejleszteni, de elsősorban fel kell ismerni, és adni kell neki egy esélyt.
Rengeteg jó diák van. De ahogy én mondani szoktam: aranycsinálóból csak egy van. Egyetlen egy, aki igazán különbséget jelent. Zongoristából sok van, de igazi vonalvezetésből – ami átüt – csak kevés.
Azért kérdezem ezt, mert a 10. évfordulón láthattuk, hogy zsűritagként is bemutatkoztál a Virtuózok műsorban. Ahogy hallottam, nagyon izgatott voltál, mert először mondhattad el kamerák előtt a véleményedet a produkciókról. Gondolom, ez nagy felelősség is volt.
Igen, én soha nem szerettem ítélkezni. Sokkal inkább egy nyitott, művészetkedvelő hallgatónak érzem magam, aki egyszerűen élvezi ezt a zenei világot. Ha például holnap azt kérnéd, hogy hallgassak meg valakit, aki rapet énekel, nem tudnék mit mondani, mert nem értem azt a nyelvet.
De a klasszikus zene nyelvét beszélem. Nem tudom megítélni például egy csellista technikáját – mert nem vagyok csellista –, de amit mindig megérzek, az az előadóművész szíve. A lélek, ami az előadás mögött van. És ez nem hazudik. A tehetség mindig világít. Tudod, ha tízen vannak a színpadon, akkor is lesz egyvalaki, akire ránéz a közönség. Ez az a különleges jelenség, amiről beszélek.
Schóbert Lara és Rubint Réka: „Bármi is történt velünk, mindig talpra álltunk”
Milyen volt szerepelni egy tévéműsorban? Hiszen korábban inkább a háttérben dolgoztál, nem akartál reflektorfénybe kerülni. Most viszont középpontba kerültél.
Őszintén? Az egész olyan meleg, családias légkörben zajlott, hogy egy idő után elfelejtettem, hogy kamera is van. Ez a legjobb, ami történhet: önmagad lehetsz. Ugyanakkor mindig emlékeztettem magam, hogy egy gyerek áll előttem. Amit egy felnőttnek elmondhatsz akár tréfásan is, azt egy gyerekkel nem oszthatod meg úgy. Ezért tisztelettel kell közelíteni. És ha még nem is beszéled a nyelvet – mint ahogy én sem –, akkor még nehezebb. Mert amit mondani szeretnél, annak csak az árnyéka jut el a másikhoz. Ilyenkor tízszer is meg kell gondolnod minden egyes mondatot. Ha tudsz valami szépet, értékeset adni, az csodálatos. Ha nem, akkor jobb, ha csendben maradsz, kivéve, ha technikai tanácsot tudsz adni. De én erre nem vagyok hivatott.
Izgatott voltál, vagy inkább izgultál? Vagy természetes volt az egész?
Teljesen izgatott voltam! Most viccelsz? A saját hőseim között ültem! Azok között az emberek között, akiken felnőttem, akiket hallgattam. Néhányukat már ismertem, másokat most ismerhettem meg, tanulmányozhattam a munkásságukat, hegedűsök, énekesek, igazi művészek. Nem tudom, ők mit tanulhattak tőlem, de én rengeteget tanultam tőlük. Nekem ez teljesen lenyűgöző élmény volt.
Teo Gertlerre emlékszel? Ő volt az első fiatal zenész, aki Andrea turnéján felléphetett – ez az ajánlat pedig a ti családotoktól érkezett. És most, a 10. évfordulón, ez az ajánlat újra megismétlődött.
Igen, emlékszem. Valójában baráti körből indult az ötlet, és én voltam az, aki azt mondta: „Adjunk nekik egy esélyt!”. Amikor úgy érezzük, hogy készen állnak rá, akkor mutathassák meg magukat a színpadon.
12 évesen vette élete első YSL rúzsát, ma ő a márka sminknagykövete - Sam Visser felemelkedése
Andrea hogyan fogadta azt a hírt, hogy a Virtuózokkal és fiatal tehetségekkel dolgozol majd?
Nagyon komolyan vette! Folyton hívogatott, hogy „Mi történik? Hogy halad? Mik a fejlemények?” Egyszer már azt mondtam neki: „Legközelebb, ha ennyire kíváncsi vagy, gyere el te is!”. Andrea mindig is élénken érdeklődött minden zenei dolog iránt, új tehetségek felfedezése iránt, mint anno Teo Gertler is mély benyomást tett rá. Még a saját tanítványaitól is tanulni akar. Mindig úgy tekint másokra, mint lehetőségre, hogy tanuljon tőlük.
Volt olyan fiatal zenész, aki különösen megragadott a 10. évfordulós évadban?
Hadd mondjam el: érdekes módon néha megváltozik a benyomásom. Amikor videón látok valakit először, kialakul bennem egy kép. Aztán a színpadon ez teljesen más lehet. Valaki, aki videón csak „rendben van”, élőben olyan kisugárzással tud megjelenni, hogy az teljesen lenyűgöz. A végső döntés mindig nehéz. Mert tudod, hogy amit mondasz, az életeket befolyásolhat. Ezért mindig felelősséggel kell dönteni.
Van egy gyönyörű lányod, Virginia, 13 éves, aki nemrég egy különleges projektben vett részt. Kérlek, mesélj róla egy kicsit. A közönségünk talán nem ismeri a történetet.
Nos, ebben a házban az az alap, hogy ha nem játszol hangszeren, akkor gyakorlatilag nem is létezel. Andrea nagyon szerette volna, ha a fiai, Amos és Matteo zongoráznak. Amos le is diplomázott zongorából, Matteo majdnem befejezte, de végül énekesként indult el. Én mindig mondom neki: „Legalább legyen egy diplomád, amit kitehetsz a falra!”. Virginia most zongorázni tanul, és nagyon élvezi, ha az apjával együtt énekelhet. És tudod, amíg élvezed, és közben tudod, mekkora lehetőséget kaptál, addig helyén tudod kezelni ezt az egészet. Mert nem mindenki kap ilyen esélyt. És ha igen, azért meg kell dolgozni.
Mik a terveid a Virtuózokkal? Viszont látunk még?
Nagyon remélem! Legyek a színpadon vagy a háttérben – teljesen mindegy, én ott akarok lenni.
Akkor hadd fogalmazzak másképp: találkozunk a következő évadban?
Ki tudja… De nagyon-nagyon remélem! Várom, hogy visszahívjanak, de akárhogy is, én biztosan ott leszek, és szívből szurkolok a gyerekeknek.
