Nagykanizsán élt egy nagyszájú, szókimondó kislány, Lang Barbara, aki imádott szerepelni, verset mondani és pingpongozni. Elvégezte a tanítóképzőt, sőt ráhúzott még egy magyar szakot is, de mire a diplomáját megszerezte, ismét újabb utakat keresett. Budapestre költözött, majd a média- és kommunikáció szakot is legyűrte.
Ezeket láttad már?
A kezdetben a Szamosnál munkát vállaló marketinges egy kényszerű váltást követően az RTL Reggeli című műsoránál kapott lehetőséget, és bár szívesen dolgozott volna szerkesztőként, végül mégis a kereskedelmi csapatban találta meg a helyét. A kereskedelmi munkatársi pozícióból még fel sem ocsúdott, Lang Barbara már a frissen alakult IKO Sales House kereskedelmi igazgatójának helyettese, majd huszonnyolc évesen ügyvezető igazgatója lett.
Hogyan élted meg, hogy rövid idő alatt pályakezdőből cégvezető lettél?
Gyorsan megtapasztaltam, mit jelent fiatalon, ráadásul nőként vezetői pozícióban dolgozni férfiak között. Eleinte a felsővezetői board meetingeken arra lettem figyelmes, hogy aránytalanul sok feladat zúdult rám a többiekhez képest. Kimondatlanul ugyan, de mindenki természetesnek vette, hogy „a fiatal lány majd megcsinálja”. Én meg rutintalan voltam, és eleinte eszembe se jutott, hogy másképp is lehetne. A csapatommal ekkor főként az RTL felületeire hoztunk támogatásokat, és szponzori szerződéseket kötöttünk.
Aztán a 2008-as válság teljesen átrendezte a piacot, és ezután szinte folyamatosan krízishelyzeteket kellett kezelnem: azonnali döntéseket hozni, problémákat megoldani, tüzet oltani. Irgalmatlan mennyiséget dolgoztam, reggel kilenc-tíz körül mentem be az irodába, és gyakran csak éjfélre értem haza.
Mennyi idő jutott a magánéletre? A házasság vagy a gyerekvállalás mikor merült fel benned?
Harminchat éves voltam, amikor Petivel megismerkedtünk, így egy viszonylag késői kapcsolat a miénk. Tizenkét éve élünk együtt, de nem házasodtunk össze. Már az elején beszélgettünk a gyerekvállalásról, de sosem ragaszkodtam a klasszikus családmodellhez, nekem simán belefért volna, ha örökbe fogadunk egy vagy több kisgyereket, és nem a sajátunkat neveljük. Végül mégis úgy döntöttünk, hogy saját gyereket vállalunk. Amikor spontán úton nem sikerült teherbe esni, nem húztuk az időt, belevágtunk a lombikprogramba.
Elsőre sikerült is, ami óriási megkönnyebbülés volt, és ezt szerintem minden nő pontosan érti, aki valaha próbálkozott vele. Úgy terveztem, hogy augusztus végéig dolgozom, szeptembertől pedig elmegyek szülési szabadságra. Nem pánikoltam, nem láttam rémeket a terhességem alatt, éltük az életünket. Október közepére voltam kiírva, de augusztus elején kórházba kerültem. Luci végül a harminckettedik héten, augusztus 16-án született meg. Koraszülött volt, de jó súllyal és stabil állapotban érkezett.
Gondolom, akkor azt reméltétek, hogy a nehezén túl vagytok.
Másfél napig ezt hittük. Ismerkedtünk Lucival, már amennyire egy inkubátor mellett ez lehetséges. Bár nem simogathattuk, de óvatosan hozzáérhettünk. Ám a második nap délutánján, amikor beléptünk volna a kórterembe, épp kiküldtek mindenkit. Úgy láttuk, hogy annál az inkubátornál van baj, ahol Luci fekszik, de nem voltunk biztosak benne. Körülbelül tíz percig álltunk egymás kezét szorítva, és valahol mélyen éreztük, hogy ezt most nem fogjuk megúszni.
Luci légzése és keringése összeomlott. Újra kellett éleszteni. Amikor végül bemehettünk hozzá, egy alvó, lélegző babát láttunk. Gépek tartották életben, de stabilnak mondták. Mi pedig kapaszkodtunk abba, hogy most már minden rendben lesz. Nem gondoltunk semmi másra, csak arra koncentráltunk, hogy fel fog ébredni. Beszéltünk hozzá, meséltünk, énekeltünk neki. Diktafonra vettük a hangunkat, Peti az otthoni zajokat is rögzítette, és betettük az inkubátorba.
Kaptunk pszichológusi támogatást is, ami sokat segített abban, hogy egyben maradjunk. Peti tartotta a kapcsolatot a külvilággal, ezért is örökké hálás leszek neki, én nem vettem fel a telefont, nem voltam rá képes. Elszántak voltunk, hittünk abban, ha mindent beleadunk, és az életigenlést küldjük felé, akkor sikerülni fog.
Mély traumák húzódhatnak a folyamatos halogatás mögött, te is érintett lehetsz
Jól sejtem, hogy a várakozás volt a legnehezebb?
Főleg úgy, hogy szinte senki nem kommunikált velünk. Nem tudtuk, mire számíthatunk, mi is történt pontosan. Amikor a kórházban leültek velünk beszélni, akkor már Luci felébredt a kómából. Egy team fogadott bennünket, és az osztályvezető főorvos szinte érzelemmentesen vázolta a helyzetet. Amit mondott, letaglózó volt, közölte, hogy súlyos agysérülés történt, és Luca mozgásában és értelmileg is súlyosan sérült lesz.
Amikor hazamehettetek, egy egészen más életbe érkeztél vissza. Mondhatjuk, hogy száznyolcvan fokot fordult veled a világ?
Inkább hátraarcnak mondanám. Egy teljesen ismeretlen élethelyzetben találtuk magunkat. Sokan kérdezték, mi a titka, hogy az eltelt hét évben jellemzően mosolyogni látnak. Menet közben tudatosult, hogy ez, ami bennem zajlik, velem történik, valójában a reziliencia képessége. Alkalmazkodom a körülményekhez és képes vagyok megbirkózni a nehéz életeseményekkel. Nem biztos, hogy minden traumából képes lennék talpra állni, de azokhoz a feladatokhoz, amiket eddig kaptam, sikerült így hozzáállnom.
Ha engem feladatba tesznek, akkor jól működöm. Lehet, hogy ezt köszönhetem a munkában töltött stresszes éveknek.
A feladat pedig most az volt, hogy Lucit életben tartsuk
Mikor tudatosodott benned, hogy ez az új életed?
Nem egy pillanat volt. Mivel megvolt a feladat, amibe belevetettem magam, lassabban tudatosult bennem, miben is vagyok. Gyógytorna, korai fejlesztés, Dévény-torna: ezek lettek a napjaink sarokpontjai. És ahogy telt az idő, ez lett a normalitás számomra. Közben egyre jobban megismertük egymást Lucival is, aki nem szavakkal kommunikál, de nagyon pontosan jelez. Hangokkal, mozdulatokkal, arckifejezésekkel.
Nekem van egy belső listám, hogy mi lehet a gond. Ha azon végigmenve nem találom el, akkor jön a fejtörés. Ő pedig nem adja fel. Addig jelez, amíg rá nem jövök, mit szeretne.
A feladatban és a feltétlen szeretetben sok mindent megtaláltál, de hol voltál ezalatt a hét év alatt te?
Az életünk hosszú ideig folyamatos tűzoltás volt. Amíg volt mit megoldani, addig mentem előre. Ám ha néha volt pár üres pillanat, akkor jöttek a kérdések: hol vagyok én ebben az egészben? Meddig fogom ezt bírni? Évekig? Évtizedekig? És ha Luci életben marad – márpedig azért küzdöttünk, hogy így legyen –, akkor nekem is életben kell maradnom. Az első három-négy évben sokszor kerültünk kórházba Lucival a legyengült immunrendszere miatt. Egyik ilyen alkalommal én is lebetegedtem.
Ekkor váltott le először Peti úgy, hogy huszonnégy órában ő volt a kislányunkkal
Először bepánikolt, de egy nap alatt felszívta magát, és megoldotta. Nekem egyedül kellett hazamennem a kórházból, és ahogy lebotorkáltam a lépcsőn, a taxira várva ott, a klinika előtt, egy pillanatra azt éreztem: most lefekszem az aszfaltra, és történjen, aminek történnie kell. Nem bírom tovább. Ez volt az első ilyen pillanat. Három napig feküdtem otthon betegen, és hosszú idő után ezek voltak az első órák, amik csak rólam szóltak. Akkor értettem meg, hogy nem várhatom meg, amíg teljesen összeomlok.
Ez az a tulajdonság, ami segít a gyermekednek, hogy kedves, alkalmazkodóképes és rugalmas legyen
Luca születése óta eltelt hét év. Most már tisztábban látod a jövőt? Tudsz egyáltalán tervezni?
Ez az egyik legnehezebb kérdés, nem tudok egyértelmű választ adni arra sem, mi számít jó vagy rossz forgatókönyvnek. Azoknak a szülőknek, akik súlyos fogyatékossággal élő gyereket nevelnek, muszáj számolniuk azzal, mi lesz a gyerekükkel, ha velük történik valami. Ezekre a gyerekekre az ellátórendszer nincs felkészülve. Keményen hangzik, de van, amikor az is megfordul a fejedben: talán emberségesebb lenne, ha ő menne el előbb, mert az elképzelhetetlen, hogy magára maradjon.
Amikor gyereket vársz, azt képzeled el, milyen iskolába jár majd, miben lesz tehetséges, sportol-e, zenél-e, kik lesznek a barátai. Mi egy egészen más életpályát kaptunk, amit segítség nélkül szinte lehetetlen végigcsinálni. Ezért is kezdtem el blogot írni. Részben, hogy másoknak segítsek, részben pedig azért, hogy legyen valami, ami rólam szól. Talán ez az első lépés afelé, hogy egyszer majd visszatérjek a munka világába, de másképp, mint korábban.
Fotó: Varga Kinga, Stylist: Gál Nóra, Smink és haj: Leányfalvi Vanda
