Szeptember végén jelent meg Horváth András Dezső második regénye, az Új tenger, mely a boldogság, a hűség és a pusztító szenvedély feloldhatatlannak tűnő dilemmáit boncolgatja. A sikeres első kötet után ismét személyes ihletésű könyv született, melyben az író kendőzetlen őszinteséggel mesél a modern ember érzelmi útvesztőiről.
Ezeket láttad már?
Horváth András Dezső többek között arról beszélt, vajon van-e életre szóló boldogság, feladata-e a művészetnek ítéletet mondani, létezik-e az a nagy szenvedély, amiről a regényekben és filmekben olvastunk és hazudik-e az az író, aki arról beszél, hogy magának írja a könyveit.
A könyved főszereplője ugyanaz, akit a Legjobban a nőktől féltemben megismertünk, de most már más élethelyzetben van: boldog kapcsolatban él. Mikor született meg benned, hogy folytatod az ő történetét?
Nem volt egy konkrét pont, inkább folyamatnak mondanám. Egyrészt a Legjobban a nőktől féltemre adott egyik leggyakoribb olvasói reakció az volt, hogy „és mikor jön a következő?” Nagyon meglepődtem ezen, mert egyáltalán nem számítottam erre a kérdésre. Aztán amikor a Helikon Kiadó vezetője, M. Nagy Miklós elolvasta a Legjobbant, ő is egyből azt kérdezte, hogy „na és van valamid?”. Mondtam, hogy jelenleg nincs, de gyűlik bennem valami, és meglátjuk, hogy milyen formában fog kijönni.
2025 januárjára összeállt a fejemben a történet, és végül rájöttem, hogy nekem ez az egyes szám első személyű elbeszélés megy a legjobban. Olvasóként is ezt a típusú irodalmat szeretem, a számomra fontos nagy regények így íródtak, ráadásul forgatókönyvíráskor is hasznos, hiszen amikor dialógot írok, benne kell lennem a karakter fejében.
Az pedig ilyenkor az olvasó fantáziájára van bízva, hogy kit látnak emögé a karakter mögé. Engem nem szokott érdekelni, hogy mennyi a valóság és mennyi a fikció egy történetben, hanem maga a sztori a fontos, de tudom, hogy sokaknak a valóság és a fikció arányán való gondolkodás egyfajta irodalmi afrodiziákumként működik.
Mi történik, ha valaki a környezetedből felismeri magát a regényben, amiben ismét fellelhetőek életrajzi ihletésű részek? Előfordult már, hogy valaki sérelmezte, (a)hogy megírtad?
Nagyon meglepő módon egyáltalán nem! De azt fontos hangsúlyozni, hogy ezek a történetek nem naplók, hanem regények. A regénynek pedig saját valósága van, saját igazságai, saját szereplői, akiket sokszor valódi helyzetek ihlettek, de nem mindig. Bár ezzel szerintem a legtöbb író így van. De nyilván voltak bennem félelmek ezzel kapcsolatban az első könyvnél, és a megjelenés előtt egy héttel már nagyon elkezdtem izgulni. Aztán találkoztam egy barátommal, aki ezen már keresztülment, és megkérdeztem tőle, hogy most mit csináljak? Azt mondta: „Figyeld meg, nem az fog megsértődni, aki benne van, hanem az, aki nincs.”
És így lett?
Így.
2026 10 legjobb könyve, amit kedvezményesen szerezhetsz be a GLAMOUR-napokon
Az Új tengerben két nagyon különböző párkapcsolat és két különböző fajta szerelem kerül egymás mellé - egy kiszámítható és biztonságos szerelem és egy mindent elemésztő, tiltott viszony. Te pedig egyik mellett sem teszed le egyértelműen a voksodat - ez szándékos volt?
Azt hiszem, hogy szándékos volt. Én nagyon rossz művészetnek tartom az ítélkező művészetet. Óriási probléma, amikor emberek azt gondolják, hogy a művészet feladata az erkölcsi állásfoglalás. Ez nem így van.
A művészet, főleg az irodalom, számomra arról szól, hogy itt ez az elképesztő sodródás, ami az élet, és igazából senki nem tudja, mi a tökéletes megoldás. A történetmesélés egyik legfontosabb része, hogy azonosulhatok egy másik emberrel: kiléphetek a saját életemből, beléphetek valaki más sorsába, és láthatom, hogyan küzd meg ezekkel a helyzetekkel. És így jobban megértem ezt a regényhőst, és általa egy kicsit jobban értem saját magamat is.
De nem várom el egyetlen regénytől sem, hogy megoldja az életem problémáit. És valójában ez egy távolabbi problémára is rámutat: a világban van egy általános elhülyülés, ezért mindenki nagyon gyors megoldásokat akar. Közben az emberek érzelmi élete elképesztően komplex, és az erkölcs is sokkal összetettebb kérdés annál, mint ahogy az a közösségi médiában gyakran megjelenik.
És talán éppen a szerelem az egyik olyan terület, ahol különösen nehéz egyértelműen megmondani, mi a helyes és mi a helytelen.
A szerelem nagyon összetett dolog. Egyszerre lehet valakit nagyon szeretni és nagyon vonzódni hozzá, közben pedig megőrülsz tőle, mert annyira idegesít. Ráadásul kapcsolatban lévő emberek is beleszerethetnek egymásba. Nem gondoltam, hogy nekem ebben állást kell foglalnom, inkább meg akartam mutatni ezeket a helyzeteket. Rengetegféle szerelem van, és nem gondolom, hogy ezek között rangsort lehetne felállítani. A szenvedélyes, erős szexuális vonzalom nem feltétlenül áll fölötte annak, amikor elképesztően jó valakivel együtt élni, és azt érzed, hogy végre nem vagy egyedül.
A főszereplő is e két dolog között vívódik, ami szerintem a harmincas éveinkben nagyon jellemző: vágysz a stabilitásra, de közben ott van benned a kérdés, hogy vajon létezik-e az a nagy szenvedély, amiről a regényekben és filmekben olvastál.
A szerelemben az is érdekes, hogy amikor pontosan tudod, mire vágysz, és meg is kapod, nem biztos, hogy pont arra van szükséged. A forgatókönyvírásban ezt úgy hívják, hogy want és need: amit a karakter akar, és amire valójában szüksége van. Például a Shrekben a karakter wantja, hogy egyedül éljen a mocsárban, a needje viszont egy meleg, szeretetteljes kapcsolat. Szerintem ez az emberi életre is igaz. A szerelem sokszor váratlanul jön, és nem feltétlenül olyan, amilyennek előre elképzeltük. De talán pont olyan, amire valamiért szükségünk volt.
Ide kapcsolódik a boldogság kérdése is, ami szerintem nem egy állapot, hanem széttöredezett pillanatok sorozata. Talán csak utólag tudod biztosan, hogy boldog voltál. Ezért nem feltétlenül azt kell várnunk, hogy majd egyszer boldogok leszünk, hanem meg kell keresnünk azokat a pillanatokat, amelyekben már ott volt a boldogság. A regényben az emlékezés is ezért válik fontossá: voltak olyan pillanatok, amelyek miatt érdemes volt megszületni.
A magány kérdésével már a Legjobban a nőktől féltemben is foglalkoztál, itt viszont kicsit más színezetben tér vissza. A férfiak magánya sokszor mélyebbnek tűnik - vagy inkább arról van szó, hogy ez most egy felkapott téma lett?
Szerintem ez mindig is így volt. Ha világirodalmi perspektívában nézzük, Bukowski is sokat írt erről a hetvenes években, vagy Michel Houellebecq a kétezres évek elején. Dino Buzzati regénye, az Egy szerelem története is pontosan erről a nagyvárosi magányról szól. Egyébként ez az egyik kedvenc regényem, az ötvenes-hatvanas évek Milánója pont olyan benne, mint napjaink Budapestje. Tehát ez egyáltalán nem új jelenség. A közösségi média inkább felerősíti és az arcodba tolja a már régóta létező dolgokat. Azt az érzetet kelti, mintha minden sokkal gyakrabban történne, miközben valójában csak sokkal többet látunk belőle.
De az is óriási kérdés, hogy kit nevezünk magányosnak. Ismerek olyan embert, aki kívülről tökéletes életet él, tökéletes családdal, mindennap három fotót posztol a gyerekeiről közben pedig csalja a feleségét. Nem tudom, hogy ő magányosabb-e, mint az, aki egyedül él.
Vannak viszont pillanatok, amikor ez a magány megszűnik, és ezek nélkül nagyon nehéz élni. Amikor megélsz egy ilyen pillanatnyi igazságot, annak szerintem a szeretet az alapja. Nagyon jó érzés, amikor valaki, aki szeret, valóban átérzi, mi van benned. A szerelemnél pedig talán nincs nagyobb erő arra, hogy egy másik emberrel fizikailag, érzelmileg és lelkileg is összekapcsolódj. De azt sem gondolom, hogy mindig ugyanazt kell keresnünk egy kapcsolatban. Az Új tenger erről is szól: hogy amit most keresel, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz, amit három éve kerestél, vagy amit három év múlva fogsz.
Egy videóban azt mondtad, hogy “Elöntött a félelem és a pánik, ami számomra a leginspirálóbb dolog”, és a főhős pedig arról mesél az Új tengerben, hogy akkor tud írni, ha fél valamitől. Ezek mennyire összeegyeztethetőek a boldog, kiegyensúlyozott élettel?
Szerintem minden alkotó embernek nagy dilemmája, hogy boldogság vagy alkotás. Én most már nagyon remélem, hogy boldog leszek. Ha valaki azt mondaná, hogy választanom kell az irodalmi Nobel-díj és egy kiegyensúlyozott, boldog élet között, akkor leszarom a Nobel-díjat.
A félelem és a pánik alatt egyébként inkább egy nagyon konkrét dolgot értettem: nekem szükségem van a határidőre, mert látnom kell valaminek a végét. Mindent szétszálazó és rommá analizáló csávó vagyok, és amikor eljön egy pont, ezt teljesen el tudom engedni. Amikor írtam, az volt életem egyik legihletettebb állapota.
Kertész Imre naplójában most olvastam egy hasonló gondolatot arról, hogy vajon ha az életében mindig minden rendben lett volna, akkor is tudott-e volna írni. A válasza az volt, hogy nem. Én ettől függetlenül, még egyszer leszögezem: boldog szeretnék lenni.
Elstartolt a GLAMOUR BookClub, ez a hazai írónő lesz a könyvklub első vendége
Azt is mondtad, hogy az egyik legnagyobb élményed volt a könyv megírása, és akkor is megérte volna, ha soha nem jelenik meg. Mitől ennyire fontos lett számodra ez az időszak? Inkább azért, mert bizonyos múltbeli dolgokat helyre tudtál tenni magadban, vagy maga az alkotás miatt?
Ezeknek a kombinációja miatt. Alapvetően azt gondolom, hogy amikor megtalálod a teremtésnek azt a módját, amiben igazán jól tudsz működni, az egy fantasztikus érzés. Legyen szó művészetről, sportról vagy bármi másról. Rengeteg áldozatot hozol azért, hogy egyszer ott állhass, és azt csinálhasd, amiben igazán jó vagy. Én ezt érzem írás közben is.
Ott van a kezemben egy eszköz, amivel abban tudok működni, amit a világon a legjobban szeretek: történeteket mesélni. Amióta értem az emberi beszédet, ezek a történetek érdekelnek, amióta pedig olvasni tudok, gyakorlatilag ebben létezem. Az, hogy most én mondom el és én mesélem a történetet, és közben néha el tudok kapni egy olyan pillanatot, amiről érzem, hogy ez most nagyon eltalált valamit, fantasztikus érzés. Semmi máshoz nem tudom hasonlítani.
És persze az is nagyon fontos, hogy eljusson másokhoz. Minden író, aki azt mondja, hogy „engem csak az érdekel, hogy megírjam”, szerintem hazudik. Senki nem a fióknak ír. Nekem is nagyon fontosak azok a találkozások, amikor látom, hogy valakihez eljutott a történet, és valamilyen reakciót váltott ki belőle.
Lehet, hogy most meg fognak rám haragudni a többi művészeti ág képviselői, de számomra az irodalomban rejlik a legnagyobb mélység. Nagyon sok művészeti ág rengeteget tud adni, a zene például fantasztikusan erős érzelmeket tud kiváltani, de az irodalomban egyszerre tudsz nagyon erős dolgokat érezni és gondolkodni is. Olyan, mintha a művészetek között ez lenne a legfontosabb hangszer: a többi is csodálatos, és gyönyörű szólókat tudnak játszani, de az irodalomban valahogy minden benne tud lenni.
És az, hogy én pont abban alkothatok, amit ennyire nagyra tartok, jó érzés. Aztán amikor ehhez még jönnek az olvasói reakciók, az tényleg mindent megkoronáz.
