Puskás Ágota: „Minden bántalmazásnak számít, ha valaki visszaél a hatalmával, miközben korlátozza a másik szabadságát.”

Puskás Ágota új könyvében a verbálisan és lelkileg bántalmazó kapcsolatot és a hatalommal való visszaélés által elkövetett szexuális erőszakot mutatja be, amelynek rideg valósága elől nem lehet elbújni. Az áldozatok támogatást találhatnak benne, a szkeptikusok megértést. És talán itt az idő, hogy igenis túlreagáljuk.

Nőként mindannyian tudjuk, milyen félni. Milyen a kiszolgáltatottságtól remegni, a sokktól lefagyni. Rettegve elviselni egy kéretlen érintést. Könnyeket visszanyelve tűrni viccnek szánt megjegyzéseket, megalázásokat. És sajnos nagyon sokan – túl sokan! – tudjuk azt is, milyen a fizikai vagy szexuális bántalmazást elszenvedni, túlélő üzemmódban élni tovább, az esemény utáni bevétele után reménykedni, hogy nem leszünk terhesek… Túl sok nő történetét itatja át fájdalom, szégyen és megalázás.

Az érzés, hogy a testünk idegenné vált számunkra, hogy nincs benne biztonság, otthon, csak lemoshatatlannak tűnő mocskosság. Pontosan tudjuk, milyen az, amikor a világunk, saját magunk a darabjaira hullik. Nem marad más, csak a bántalmazás utáni végtelen, szurokfekete magány. Nagyon sokan ragadtunk ebben a sötétben, mert azt hittük, velünk volt a baj, mi éreztük rosszul, miattunk történt. Pedig, ha kihozzuk a fényre ezt a mérhetetlen fájdalmat, már kevésbé lesz testet-lelket felemésztő, és meglátjuk: nem vagyunk egyedül. Nem kell egyedül cipelni.

Miért a bántalmazás került a könyv fókuszába?

Egy szerelmi háromszöget akartam bemutatni: barátság, plátói szerelem, párkapcsolat. Ennek a három főszereplőnek a dinamikája érdekelt, de hiányzott valamiféle mélység. Közben személyes érintettség miatt elkezdtem önkénteskedni a NANE-nál, és az elvégzett képzésen tanultak megadták azt a lényegi alapot, amire a könyvemet építettem. Ezek a szakirodalmak nagyon hasznos információt adnak át, de nem biztos, hogy eljut azokhoz az emberekhez, akiknek valóban szükségük lenne rá.

Már nem magányos elfoglaltság az olvasás, a könyvklubok lettek az új közösségi terek

Egy történetnek nagyobb esélye lehet erre, és megtalál olyan személyeket is, akik nem is tudják, hogy bántalmazó kapcsolatban élnek. A könyvem, a történet lehet egy ébresztő. A könyvbemutatókon fogunk NANE kiadványokat is osztani, konkrétan a Miért marad? címűt, ami pontosan arról szól, hogy miért nehéz kilépni egy bántalmazó kapcsolatból. A hétköznapi történet mellé, amivel tud az olvasó azonosulni, szakértői támpontokat is kaphat, egy kezdeni lökést, hogy változtatni tudjon. E szakirodalmak mentén építettem fel a bántalmazó karakterét is, magát a bántalmazó légkört, a kapcsolatot.

A történetben két nagyon tipikus és – sajnos – gyakori bántalmazó esetet mutatsz be. Pont annyira hétköznapiak, hogy könnyen lehessen kapcsolódni hozzájuk…

Igen, emellett a bántalmazás szó hallatán az emberek nagy része a verésre vagy a durva verbális abuzálásra asszociál. De ez a téma annyira sokrétű, hiszen ott van a szexuális erőszak, a szexuális zaklatás, a szexualitással való visszaélés (pl. szexvideóval zsarolás), érzelmi manipuláció stb. Minden bántalmazásnak számít, ha valaki visszaél a hatalmával, a dominanciájával, miközben korlátozza a másik – akár testi, akár szellemi – szabadságát.

A regényt olvasva nekem a leghangosabb az egészből a biztonságérzet teljes hiánya volt, ami a kiszámíthatatlansággal keveredve egy elképesztően nyomasztó, kilátástalan, sötét atmoszférát teremtett, és megmutatta, mennyire tönkre tehet valakit az, ha a másik sakkban tartja és hatalmat gyakorol fölötte.

Igen, miközben a főszereplő normalizálja a párja viselkedését, és folyamatosan megmagyarázza magának, miért viselkedik így a másik – mert pl. nehéz gyerekkora volt. Nagyon gyakori az, hogy elfogadjuk valaki bántó viselkedését azért, mert szeretjük és értjük, miért lett ilyen. Ezt erősíti az a fajta propaganda, amit nőként gyerekkorunktól hallunk: a szerelmes történetek, könyvek, filmek, dalok mind arról szólnak, hogy a nőnek az egyedüli célja az életben az, ha férfiakkal kapcsolódhat, hogy férjhez megy, gyereket szül.

Ez önmagában persze egy szép dolog, és lehet őszinte, önazonos vágya egy nőnek; ha neki ez a kiteljesedés, az teljesen rendben van. De nem ez a standard életmodell, ennél sokrétűbb egy nő. De sok nő szorong, ha nincs valakije, ezért az egyedüllét elkerülése végett inkább benne marad bántó kapcsolatokban és normalizálja azt. Ehhez persze hozzátartozik, hogy általában az ilyen nőknek nagyon alacsony az önértékelésük – én is ilyen voltam, és talán valamennyire vagyok is még mindig –, ami pedig melegágya a bántalmazó, függő, kiszolgáltatott kapcsolatba való belekerülésnek.

Szóval Kincső, a főszereplő, sok korábbi Ágotát tartalmaz?

Persze. Azok a minták, amelyek megjelennek Kincső döntései mögött, azok az én mintáimról is szólnak. Évekkel ezelőtt én is így álltam a férfiakhoz, a párkereséshez, kiszolgáltatottság és függés jellemzett. Nem voltam jól magammal, nem tudtam magamért kiállni. Sok idő és munka volt ezen változtatni, és megérteni, hogy nem a kapcsolat a boldog élet titka – az csak egy ahhoz hozzájáruló komponens. De nem a kapcsolatról, a kapcsolatkeresésről, a férfiakhoz fűződő viszonyomról szól az egész életem.

Mindhárom könyvedben nagyon erős a magány, az óriási mértékű szorongás és a mélységek, amelyek néha szinte mindent elnyelnek. Mi ez a szenvedés benned, ami folyton megmutatkozik?

Ennyi idő, írás és három könyv után azt tudom mondani, hogy ezek különböző rétegek, amelyeket lehámoztam magamról, és azáltal, hogy ezekről írtam, meg is dolgoztam ezeket a témákat magamban. Mintha azt keresném folyamatosan, hogy a szorongások, a függőségek, a megfelelések alatt ki is vagyok valójában. Különböző érákként tekintek a könyvekre.

Mindig is írni akartál egy könyvet, de nem tudod, hogy kezdj neki? A Könyvmentorok segítenek!

A bántalmazás erős kapcsolódási pont más nőkkel. Milyen ezt megélni?

Amikor írnak nekem az olvasók, hogy mennyire tudtak azonosulni a könyvben történtekkel vagy a karakterrel, az egyik szemem sír, a másik nevet, mert íróként örülök, hogy tetszett nekik a könyv, de közben tudom, hogy azért tudtak azonosulni vele, mert rossz dolgok történtek velük is. De közben azt is tudom, hogy így egyikünk sincs egyedül ebben a fájdalomban, tudunk kapcsolódni általa egymáshoz, és kollektívan is tud oldódni a téma. És remélem, tudatosul bennünk, hogy nem mi vagyunk a hibásak!

Nekem az egyik legnagyobb arculcsapás az volt, amikor egy barátnőtől, egy másik nőtől kapta meg a főszereplő, hogy túlreagálja a főnöke által elkövetett fogdosást.

Ezzel azt akartam érzékeltetni, hogy sokszor apró, nüansznyi dolgokon is elcsúszhat egy ügy, és bántalmazás lehet a vége. Nem kell ennek a barátnőnek megoldania a főszereplő helyett a problémát, nem kell felelősséget vállalnia. De nem szabadna legyintenie az esetre, hanem bátorítania kellene abban, hogy szóvá tegye és megvédje magát – pl. a HR-hez fordulni. De ezzel az egy mondatával, hogy „szerintem túlreagálod” már érvényteleníti és elveszi az élét az esetnek, ami nagyon is súlyos következményekkel jár: egyrészt az áldozat is normalizálja a történteket, ellene megy a saját megérzéseinek, és így a csírájában el nem fojtott dologból – kéretlen simogatásból és tapizásból – egy szexuális erőszak lesz.

És az invalidálással elindul a valóság elferdítése…

Pontosan: az áldozat elbizonytalanodik magában, azt gondolja, rosszul érezte vagy esetleg tényleg túlreagálta és nem is történt semmi komoly. Nagyon veszélyes pont, amikor a saját valóságod kérdőjeleződik meg, mert súlyos esetekben a saját belső világod is összeomolhat ennek következtében.

Az algoritmusok világában a lassú olvasás lehet a mentális egészség kulcsa

Neked mi a személyes tapasztalatod, történeted ebben?

Én anno a NANE és a Patent felé azért fordultam, mert az akkori munkahelyemen bizonyos megkülönböztetések értek és olyan kellemetlen szituációkba kerültem, amelyekbe nem szabadott volna. Folyamatosan jeleztem ezeket az eseteket a HR-nek, mert tudtam, nem normális, hogy szexuális, a külsőmre vonatkozó megjegyzéseket kapok idősebb férfi kollégától. A válasz az volt – amit a könyvbe is beleírtam –, hogy vegyem bóknak. Nem tudom, miért lenne az. De ha még annak is szánta az illető, ha kellemetlenül érzem magam tőle, és jelzem is felé, akkor onnantól nincs miről beszélni. Nyilván egy kiszolgáltatott helyzetben voltam, hiszen én kezdő pozícióban dolgoztam ott, míg ő vezetőiben. Féltettem a munkámat. És papíron hiába védi a munkatörvénykönyv a munkavállalót, bármivel ki tudja játszani az, aki hatalmi pozícióban van.

Emellett volt egy olyan eset is, hogy egy szórakozóhelyen belekevertek valamit az italomba. Onnantól csak foltokban van meg az éjszaka. Csak arra emlékszem, hogy egy ismeretlen mellett ébredtem… Aztán automatikus reakcióként elmentem a nőgyógyászhoz, megtettem a kis walk of shame-emet, kértem egy esemény utáni tablettát, majd ő megkérdezte – szintén beleírtam a könyvbe –, hogy nem jutott-e eszembe védekezni. Én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy írja már fel a gyógyszert, hadd vegyem be, majd reménykedek, hogy nem leszek terhes egy vadidegentől. Akkor természetesnek vettem, hogy ezt a folyamatot végig csináltam – nagyon fiatal voltam, azt sem tudtam mi történik valójában.

Puskás Ágota: „A hatóságok nem tesznek valódi lépéseket, és a nőkben az tudatosul, hogy felesleges bármit is tenni, mert úgysincs esélyük.”

Fotó: Fragments Photo & Film

Nagyon erős a bántalmazás és szexuális erőszak témájában az áldozathibáztatás, amit még a rendszer is megerősít – ezáltal az áldozat szinte elhiszi, hogy ő volt a hibás, és még egy önbántás, bűntudat is megérkezhet.

Igen, és egyszerűen nincs lehetőség kihez fordulni. A hatóságok nem tesznek valódi lépéseket, és a nőkben az tudatosul, hogy felesleges bármit is tenni, mert úgysincs esélyük, senki nem hallja őket. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy nő ilyen mértékű bántások után lépéseket tegyen, de sokszor egyszerűen falakba ütközik – akár egészségügyi, akár hatósági szinten. Szerintem mindennek az alapja az lenne, hogy már a mikroviselkedéseket se normalizáljuk.

Nem az a cél, hogy mindig mindannyian nagy volumenű tetteket vagy változásokat vigyünk véghez, vagy üvöltsünk az utcán, hogy ez probléma. Hanem hogy a hétköznapok során a legapróbb tetteket is szóvá tegyük, lépjünk fel ellene, mondjuk ki, hogy nem oké. Mert a szinte észrevétlen, társadalomba beivódott tettek gerjesztik nagyobb problémává a témát: az apró beszólások, félrecsúszott érintések, utalgatások melegágyát és előszobáját képezik a legdurvább dolgoknak is.

Érdekes volt látni, hogy mindkét esetben mi vezetett a konkrét bántalmazásig: az olvasó észreveszi ezeket az apró jeleket, és ez jó, mert kívülről rálát egy ilyen kapcsolatra, de benne lenni már nem olyan egyszerű és nem biztos, hogy ennyire egyértelműek a jelek.

Kívülről mindig könnyebb bírálatot mondani mások döntése felett, csak a legtöbb esetben nem tudjuk, milyen opciók közül kellett „választania” az illetőnek, hogy ezt a döntést hozta. A könyvben ismerjük a főszereplőt, értjük, mit miért csinál – de persze nem értünk vele egyet. Az volt a célom, hogy megmutassam, mi van egy bántalmazott kapcsolatban maradás mögött, hogy empatikusabban tekintsünk az ilyen helyzetekre, és megértsük a mögötte húzódó nagyon is bonyolult válaszokat.

A könyv sajátossága, hogy a főszereplő végig egy barátnőjéhez beszél. Miért ezt narratív megoldást választottad?

Ez a barátnő, Juliette a főszereplőhöz képest privilegizált helyzetben van mind anyagilag, mind társadalmilag. Hiába barátok, a történet végén kiderül, hogy valójában nem soha nem is értették egymást igazán, egy felszínes kapcsolat volt az egész. Kincső folyamatosan próbálja megértetni Juliette-el, hogy mi történik vele, mi az ő valósága, mert Juliette nem érti – semmilyen szinten. Olvasás közben szinte kihallod a sorokból, hogy kiabál: „de nem érted meg, hogy nem úgy van, ahogy te gondolod!?”.

Ez a narráció tulajdonképpen én vagyok, ahogy próbálom megmagyarázni azoknak az embereknek, akik Juliette-hez hasonlóan kiváltságos helyzetben vannak, hogy miért kell még mindig a női egyenjogúságról, a nők bántalmazásáról, az áldozathibáztatásról beszélni. Nagyon sok olyan helyzetbe kerültem már, ahol azt éreztem, az emberek nem látják e témákkal kapcsolatos valóságot. Mert attól még, hogy velük vagy egy ismerősükkel nem történt ilyen szörnyűség, még létező dolog és nagyon is gyakori.

Nagyon dühös voltam a könyv végére.

Ennek örülök. Szerintem ezeket a témákat csak úgy lehet igazán átadni, ha dühöt vált ki az emberből. Ez volt a célom.