Ágoston Katalin: „Nincs olyan elérhetetlen dolog, amire vágynék”
Kolléganője egészségügyi problémája miatt ugrott be A testőr című előadás női főszerepébe a Centrál Színházban Ágoston Katalin, az élet pedig úgy hozta, hogy végül övé lett a szerep.
Ezeket láttad már?
Egy másik, nyáron nagy sikerrel debütált előadás, a Kőműves Kelemen egyetlen női szerepébe is beugrik októbertől, ezek kapcsán kérdeztem Ágoston Katalint a váratlan helyzetekhez való alkalmazkodásról, de sok más fontos témáról is.
Kicsit kettősnek tűnik kívülről egy beugró helyzete: egyrészt nem rád gondoltak eredetileg, másrészt bíznak benned annyira, hogy megoldod a feladatot, ami mégiscsak egy felelősség. Ez pszichésen mekkora teher egy színésznek?
Ez mindig nagyon érdekes folyamat, hiszen amikor felkérnek, és tudom, hogy van két hetem a beugrásra, akkor nem azon agyalok, hogy meg tudom-e csinálni, nekem való-e a szerep, jó-e, hogy rám gondoltak, hanem felmérem, hogy mennyi időm van, hogy leszek kész, hogy tudom belőle kihozni a maximumot. Most ez egy speciális helyzet volt, premier előadásba még nem kellett beugranom. Emiatt nem csak nekem, a kollégáknak is új volt a szituáció.
De szerencsére viszonylag nagy gyakorlatom van már a beugrásban, van hozzá önbizalmam, valahol szeretem is, hogy nincs idő arra, hogy elbizonytalanítsam magam. Általában utána, amikor már lemegy egy-két előadás, jönnek az érzések, hogy biztos jól csinálom-e, vagy hogy esetleg másképp is kipróbálnám. Mert beugrásnál nincs arra lehetőség, hogy kísérletezzünk, többféle verziót megnézzünk, hanem megkapom a videót, a szövegkönyvet, az instrukciót és az alapján tanulom be.
S bár eredetileg csak beugrottál, az élet úgy hozta, hogy végül a tiéd lett a szerep.
Igen, ez egy furcsa helyzet lett. Egyrészt a magam részéről nyilván örülök neki, de azt sajnálom, hogy ez ilyen áron történt. Egy izgalmas lehetőségnek élem meg, hogy mostantól ez az én szerepem, általam formálódhat előadásról előadásra.
A traumák feldolgozása időt, távolságot igényel – Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
Hogy érzed magad ebben a szerepben?
Egyre jobban élvezem. Alapvetően én sem magamra osztottam volna ezt a szerepet, mert én inkább naiva alkat vagyok, alacsony, szőke, és mindig fiatalabbnak néznek a koromnál. Teljesen logikus, hogy egy díva szerepkörben nem én jutok először egy rendező eszébe.
Ez mekkora kihívás volt neked?
Nagy, de jó érzés volt, hogy egy ilyen helyzetben bizalmat szavaztak nekem. Ez a szerep a szenvedélyekről, a nőiességről szól, a nagy érzelmi amplitúdókról, és ezek bennem is ott vannak. Azt hiszem, egyre jobban ismerem magamat, a határaimat, néha mégis emlékeztetnem kell magam arra, hogy a színpadon ne kívülről, mások tekintetével nézzem magam, hanem higgyem el, hogy amit belül érzek, az az érvényes. Ami én vagyok. Egy díva a kisugárzásától lesz díva. Nem csak a külsőségektől.
De persze a jelmezek, a frizura, akár egy uszály, is segítenek tartást adni a színpadon. Minden ruhám szép és látványos, de ezekben nem lehet akárhogyan létezni, nem lehet akárhogyan leülni, felállni. Meg kell tanulni viselni őket. Összességében nem érzem magam távol ettől a szereptől.
Van egy másik pikantériája is a helyzetnek: a férjeddel, Schmied Zoltánnal játszol.
Óriási ajándéknak éljük meg, nagyon élvezzük. Az jól jött, hogy amikor Zoli nyár elején tanulta a szerepét, sokszor összemondtuk a szöveget, ezért már voltak gondolataim a darabbal kapcsolatban, és akkor sokat beszélgettünk róla. Az egy különleges dolog, és szerintem ennél az előadásnál számít is, hogy nem két kolléga áll egymással szemben, hanem egy pár. Mi tényleg ismerjük egymás reakcióit, egymás érintését, tekintetét, amitől van egyfajta lazaság is a dologban, mert nem egy kollégámat kell felfedeznem menet közben. Egy beugrásnál ez különösen előny.
Egy normál próbaidőszak ehhez általában elég, de egy ennyire rövidnél, mint ami most volt nehezítheti a helyzetet. Természetesen nem tudjuk teljesen függetleníteni magunkat ilyenkor, és szerintem nem is lehet. Bennem egyébként sokáig úgy élt ez a darab, hogy Zoli premierje lesz, én majd megnézem, izgulok érte, büszke leszek rá. Attól egy kicsit tartottam, hogy az új felállásban ne a beugrásról szóljon a premier, hiszen ez az ő címszerepe, de szerintem mi is, és a színház is jól kezeltük ezt a helyzetet.
A darabban a színésznő, fél év után rendszerint megunja az aktuális párját. Ebből a szempontból ti egyáltalán nem hasonlítotok Molnár Ferenc karaktereire, évek óta együtt vagytok. Próbafolyamat közben szerettetek egymásba?
Igen. A Centrál Színházban először csak kollégák voltunk, aztán később alakult át ez szerelemmé. Három éve vagyunk házasok.
Kovács Gyopár és Kovács Harmat: „Még dolgozunk azon, hogy ne jöjjünk zavarba a dicsérettől”
Amikor párt játszotok, akkor felmerül, hogy van-e párhuzam a szereplők helyzete és a saját életetek között?
Minden szerepnél felmerül bennem, hogy van-e hasonlóság köztem és az adott karakter gondolkodása, látásmódja között. Az, ami ebben a darabban történik, annyira abszurd helyzet, ami a valóságban elég ritkán fordul elő. De maga a probléma, amivel foglalkozik a történet, az minden házasságban vagy kapcsolatban felmerülhet. Szerencsések vagyunk, mert hasonlóan gondolkodunk és érzünk mind a ketten, és igyekszünk nem hazavinni a munkát. Természetesen beszélünk róla, de nem szövi át a folyamatosan a mindennapjainkat.
Egy beugrás akkor is egyfajta stressz, ha van már benne rutinod. Segített neked a mostani helyzetben, hogy Zolival játszottál?
Persze, rengeteget. Bár azt gondolom, hogy más kollégával is zökkenőmentesen megoldottuk volna, az biztos, hogy megnyugvás, hogy ő van ott. Jó az ő szemébe nézni. És tudom, hogy pontosan érzi, ha esetleg bajban vagyok, és menteni kell, ez ad egy biztonságérzetet. De szerencsére nem sokszor volt ilyen.
Másfél éves a kisfiatok, tervezted már erre az évadra a visszatérést?
Nem ilyen hirtelenséggel, egy kicsit nyugodtabb körülmények képzeltem el, de igen, tervben volt már. Az előző évadban is vállaltam havi 4-5 előadást, annyit pont kényelmesnek éltem meg. Megnyugtató érzés volt, hogy Milánt már a nagyszülőkre tudjuk bízni, és jólesett egy kicsit dolgozni is. Nem tudtam, hogy hogy alakul az idei évad, hogy számolnak-e velem új bemutatónál, de végül ezt már ki is pipáltam így az évad kezdetén.
Döbrösi Laura: „Soha nem késő kimondani a kimondatlan dolgokat”
Hiányzott a munka?
Az alkotófolyamat hiányzott, hogy egy karaktert én keltsek életre, emiatt vágytam arra, hogy próbáljak. Úgy alakult, hogy beugrásokkal indul az évadom, mert a Kőműves Kelemen női szerepét is átveszem egyes előadásokon. Ez már korábban kiderült, több időm van rá. Abban az is izgalmas lesz, hogy nem mindenkit ismerek a csapatból, tehát új lesz a közeg, és más lesz a helyszín is. Visszaveszem egy régebbi szerepemet, a 2:22-t, ezzel az első félévre megvagyok, és majd meglátjuk mit hoz a következő év.
Milán hogy viseli, hogy egyre többet vagy távol?
Viszonylag jól. A testőr bemutatója előtt volt négy nap, ami intenzívebb volt, akkor már jelezte, hogy ez nem annyira tetszik neki. Viszont amikor otthon vagyok – és azért legtöbbet így van –, akkor minden figyelmemet rá fordítom, minden energiámmal vele vagyok.
Lékai-Kiss Ramóna új fotósorozatába a lábad is beleremeg, így még sosem láthattad őt korábban
Hogy osztod be jól az idődet, hogy mindenre elég jusson?
Valahogy ez ösztönösen kialakult, de talán ez minden anyánál így van. Volt egy félelmem, amikor még a pocakomban volt, mert borzasztóan fáradékony voltam, egyébként is elég jó alvó vagyok, nem láttam át, hogy fogok felkelni hirtelen, amikor arra lesz szükség. De persze ez rögtön megváltozott ahogy Milán megszületett, mintha átcsoportosultak volna az energiáim. Sokkal kevésbé vagyok fáradt, és gyorsabban ki tudom pihenni magamat. De nyilván ez attól is van, hogy Milán annyi örömöt és plusz energiát ad, amit korábban el sem tudtam volna képzelni.
Volt elképzelésed arról, hogy milyen anya leszel? Szabtál határokat a gyerekneveléssel kapcsolatosan?
Nekem nagyon jó gyerekkorom volt, őrületes nagy szeretetben éltem, és a mai napig csodálatos kapcsolatom van a szüleimmel. Ez kimondatlanul is minta volt, szerintem a szeretet a legfontosabb dolog, amit egy gyereknek megadhatunk. Próbálok rugalmas lenni. Például volt olyan elképzelésem, hogy onnantól kezdve, hogy hazamegyünk a kórházból, külön szobában fog aludni. De az élet felülírta, mert császárral szültem, ezért nekem lett praktikusabb, hogy mellettünk legyen pár hónapig.
Most még pici, de később biztos, hogy lesznek határok. Szerintem jó, és kell is a gyereknek, hogy ne teljes szabadságban vagy teljes elengedésben legyen, hanem tudja mihez kell alkalmazkodni. Ezeket szeretném szépen megteremteni neki, de szerencsére úgy látom, hogy harmonikus a kis világa. A nagy fejtörést a hozzátáplálás okozta. Eleinte a rengeteg információtól egy kissé labirintus volt számomra, de aztán az is kialakult. Akkor jöttem rá, hogy a megérzéseimre kell hallgatnom, minden mást el kell engedni. De minden Milánnal kapcsolatos döntést közösen hozunk meg Zolival, és tudjuk abban támogatni egymást, hogy nem csináljuk rosszul.
Kovács Patrícia: „Minden nagy döntésemért tudom vállalni a felelősséget”
Mennyit és miben változtatott rajtad az anyaság?
Sokat változtatott, például praktikusabb lettem. Az idő beosztásával mindig küzdöttem, hajlamos voltam elcsúszni a hétköznapokban, most viszont lett egy rendszer. De bizonyos dolgokhoz való hozzáállásom tekintetében is változtam, és a színházban is nagyobb lett az önbizalmam magammal szemben. Milyen hihetetlen, nem? Jön egy kisember, és mindent felülír. A szűk családom, vagy a mikrokörnyezetem nekem mindig fontos volt, soha nem engedtem, hogy bármi miatt szétessenek a dolgok.
Engem egy munka sem tud annyira beszippantani, hogy megszűnjenek az otthoni dolgok, vagy hogy emiatt kevesebb energiát tegyek bele a privát életünkbe. Ez korábban is így volt, de most abszolút felerősödött. És hát persze a gondolataim, érzelmeim egy része most már mindig vele kapcsolatos. Mit csinál éppen otthon, hogy van, aludt-e eleget? Sok minden változott bennem, és sokféle félelmem is lett. Soha nem gondolkodtam például azon, hogy mennyire rövid az élet, mennyire rövid az idő, amit jól kell kihasználni. Ez az érzés is felerősödött abban a pillanatban, ahogy megszületett.
Néha figyelmeztetnem kell magam, hogy ez hülyeség, és hogy a jelenben kell élni, amit Milán nagyon jól csinál. Általában a gyerekek ezt tudják. Próbálom ezt tőle eltanulni, mert volt idő, amikor ezt én is jól tudtam. Azt láttam a szüleimnél, hogy az élet minden pillanatát értékelték, ha elmentünk sétálni, egy virág szépségén is hosszasan el tudtak időzni. Ezt szeretném Milánnak átadni, hogy tanulja meg értékelni azt, ami körülveszi. Biztos lesz majd olyan, amikor nehézségei, hullámvölgyei lesznek később az életben, de akkor is lássa meg az élet szépségeit, akkor mindig tud mibe kapaszkodni.
Van tervben kistestvér?
Nekem nagyon jó a kapcsolatom a testvéreimmel, és szerintem fontos, hogy legyen valaki mellettünk az életben, aki ugyanonnan jött, ugyanazt az értékrendszert képviseli, és mindenben számíthatunk rá.
Kettőtökre, magadra van időd?
Kevesebb, de ez most nekem így jó. Szakítok időt magamra is, bár ennek fontossága nagyon megváltozott. A mozgás hiányzik leginkább, arra most nem igazán volt időm. Az a tervem, hogy eljárok falat mászni, mert arra van szükségem, hogy teljesen kikapcsoljam a gondolataimat. Kikapcsol az is ha sétálok, vagy iszom valahol egy kávét. Vagy ha főzök, szeretek kísérletezni az ízekkel, de az is jól tud esni, ha házimunkát végzek.
Rainer-Micsinyei Nóra: „A humor nélkülözhetetlen, mert minden helyzetben segít”
Amikor A testőrben álltál a színpad közepén a gyönyörű ruhádban, olyan voltál, mint egy Harmónia című festmény. Ez a szerep harmóniája volt, vagy Ágoston Kataliné is?
Köszönöm, hogy ezt mondod, nagyon jólesik. És talán azért, mert tényleg megtaláltam a magam harmóniáját. Nincs olyan elérhetetlen dolog amire vágynék. Persze vannak vágyaim, vannak terveim, de mindig értékelem azt, ami éppen történik. Nem tragédiaként fogom fel, ha valamit meg kell oldani, akkor sem, ha ehhez ki kell lépnem a komfortzónámból, mert minden hoz magával valami olyat, amiből tanulni lehet. Ez egy megnyugvás, hogy egy kicsit átgondoltabb vagyok már. A magánéletemben és a munkában is.
Sokáig azt gondoltam, hogy például a nagyszínpadon attól lesz valami hatást keltő, ha sok mozgás vagy erőteljes mozdulatok vannak benne. Ma viszont már tudom, hogy a mozdulatlanságban is elképesztő érzelmeket lehet megmozgatni.
