A történelem megismétli önmagát? Katalin hercegné és az anyakirályné története félelmetesen hasonlít egymásra
A Katalin hercegné műtétje nyomán kibomló spekulációk kapcsán a napokban felmerült, hogy valamiképp korlátozni kellene a közösségi médián terjedő királyi konteókat. Ez a dilemma nem újkeletű a brit királyi család számára, és volt idő, amikor az uralkodó egészségi állapotának firtatását egyenesen büntették. Az utóbbi 100 évben viszont már kommunikációs eszközökkel igyekeztek visszafogni a pletykákat betegség esetén - több-kevesebb sikerrel.
Ezeket láttad már?
A brit királyi család mindig súlyos dilemmával találja magát szembe akkor, amikor az uralkodóházban betegség üti fel a fejét. A monarchia stabilitása ugyanis kulcsfontosságú tényező az uralkodóház nélkülözhetetlenségének demonstrálásában. Az elsődleges módszer leginkább a teljes vagy részleges titoktartás szokott lenni. Ám mindkét esetben számolni kell azzal, hogy az adott megoldás visszafelé sülhet el.
Hogy melyiket választja az udvar, az nagyban függ attól, milyen szerepet tölt be az adott családtag és mennyire munkaképes. Károly király dédnagyapja, V. György például 1915-ben leesett a lóról és súlyosan megsérült, emellett pedig erős dohányosként krónikus hörghuruttal küzdött. Valószínűleg mindennek következményeként 1928-ban szepszis állt be nála, amiből valójában soha nem épült fel.
Ezért a legidősebb fiának, a későbbi VIII. Eduárdnak számos kötelességét át kellett vennie tőle két évre. A király ugyanakkor végig próbált eleget tenni legalább a feladatai egy részének, aminek egyik fő oka a látszat fenntartása volt. Bár az orvosai a ‘20-as évek közepén rábírták egy gyógyászati célú mediterrán hajókázásra, ilyesmit többször nem volt hajlandó igénybe venni, és inkább Angliában pihent.
György esetében azonban nem a betegségei jelentették a legnagyobb titkot, hanem az, ahogyan 1936. január 20-án elhunyt. A lapok annak idején békés végről cikkeztek. 50 évvel később, 1986-ban viszont kiderült, hogy ez nem természetes folyamatok, hanem orvosi beavatkozás eredménye volt. A királyi doktor, Lord Dawson of Penn akkor nyilvánosságra került naplójában ugyanis leírja: amikor már biztos volt abban, hogy V. Györgynek csak órái vannak hátra, először morfiumot, majd kokaint adott be az uralkodónak, hogy az élők érdekében megrövidítse a szenvedését.
Ennek a történetnek a nyilvánosságra kerülése óhatatlanul elindította azt a soha teljesen nem cáfolható szóbeszédet, hogy a királyné és a trónörökös tudott az orvos döntéséről - vagy egyenesen ők kérték tőle, hogy így cselekedjen.
A királynő apja soha nem tudta meg, hogy mennyire beteg
V. György második fia, VI. György azután lett angol király, hogy a bátyja, a meg sem koronázott VIII. Eduárd 1936. december 11-én lemondott a trónról. György felesége, a későbbi Erzsébet anyakirályné állítólag soha nem bocsátotta meg a sógorának ezt a döntést. A sérelmek hátterében egyéb okok mellett az új király egészségi állapota is fontos tényezőként húzódott meg.
György ugyanis érzékeny ideg- és emésztőrendszerű ember volt, aki dadogással is küzdött, így a királyi reflektorfénnyel járó stressz rendkívüli feszültséget okozott benne. Erzsébet ezt a helyzetet összekapcsolta a férje korai halálával, talán nem is teljesen alaptalanul. VI. György ugyanakkor - csakúgy, mint az apja - láncdohányos volt, A korona című sorozatban foglaltak szerint ezt a szokását akkor sem adta fel, amikor már eltávolították a fél tüdejét.
A király persze nem tudott arról, hogy rákkal küzd, az alattvalói pedig még kevésbé. Mi több, a britek már egy korábbi problémája kapcsán is csak felszínes információkat kaptak. Amikor György 1948-ban lábgörcsökre és -érzéketlenségre panaszkodott, a kivizsgálások során olyan kórt állapítottak meg nála, amely az erek gyulladásával és elzáródásával jár. György esetében félő volt, hogy idővel tapra sem tud majd állni.
A nyilvánossággal viszont mindössze azt a részleges információt közölték, hogy a lábaiban található artériákban akadályoztatva van a keringés. Szerencsére nem is kellett sokkal többet mondani, mivel egy bonyoult operáció segítségével a királyt végül elfogadható állapotba tudták hozni. Hasonlóan homályosan fogalmazott az udvar, amikor 1951-ben Györgyöt a tüdeje miatt is megműtötték.
Akkor vele és az alattvalókkal is annyit tudattak, hogy az orvosok „strukturális elváltozásokat” találtak. Végül az uralkodó 1952 februárjában bekövetkezett halálakor sem nevezték meg a valódi diagnózist a hivatalos tájékoztatás során; helyette szívinfarktust írtak le.
Megismétlődött Katalinnal az anyakirályné története
A királyi család mostani kommunikációja bizonyos szempontból hasonlít az előzőekben elmesélt eseménysorhoz. Katalin hercegné és Károly király esetében ugyanis szintén csak általánosan megfogalmazott információt juttatott el a világ közvéleményéhez az udvar.
Az viszont mindenképpen radikálisan új hozzáállást mutat, hogy Károly király - még ha nem is osztotta meg részletesen a betegsége természetét – egyáltalán nyilvánosságra hozta, hogy rákbeteg.
Emellett Sarah yorki hercegné, Károly öccsének, Andrásnak a volt felesége, aki ugyanezen kór két formájával is küzdött az elmúlt egy évben, szintén nyíltan kezelte az állapotát. Az pedig, hogy a királyi család élvonalába tartozó Katalin hercegné végül maga osztotta meg velünk a diagnózisát, eddig soha nem tapasztalt, különleges fordulat.
II. Erzsébetről például már csak a halála után szivárgott ki, hogy csontrákja volt, Erzsébet anyakirályné pedig szintén kétszer küzdött daganatos betegséggel, és ez a tény ugyancsak jóval később került nyilvánosságra. Az anyakirályné története rendkívül érdekes abból a szempontból, hogy egyes elemei rímelnek a Katalinnal kapcsolatos eseményekre.
1966 decemberében ugyanis a királyné vastagbeléből daganatot távolítottak el, az országgal viszont csak annyit közöltek, hogy részleges elzáródás miatt hasi műtétje volt. A lapok ennek kapcsán azonnal spekulálni kezdtek arról, hogy béloperációt végeztek rajta (ami valóban így történt). A Daily Mail egy 2009-es cikkében foglaltak szerint innen viszont már csak egy lépésre volt a tömegeknek az a következtetése, hogy sztómazsákot kapott (ami viszont nem volt igaz).
Katalin hercegné kapcsán szintén terjedt ilyen szóbeszéd, és ezt ugyanúgy nem tudták egy jó ideig megállítani, mint Erzsébet anyakirályné esetében. A bulvárlap cikke William Shawcross Erzsébet, az anyakirálynő című könyvére hivatkozva viszont azt is megemlíti, hogy amikor az idősebb Erzsébetet 1984-ben mellrákkal operálták, akkor már mindössze annyit tettek publikussá: a királynő édesanyján 3 napon át kórházi vizsgálatokat végeztek.
Sérülhetnek a királyi család tagjainak emberi jogai
A brit monarchia évszázadai során sokáig a trónkövetelők fenyegetése miatt volt szükség a gyengeséget sugalló betegségek eltitkolására. Az utóbbi 100 évben viszont, amikor leginkább a köztársaságpárti eszmék fenyegetik a királyságot, fokozódó mértékben az alkalmatlanság, a feleslegesség és az anakronizmus vádjaival kell megharcolniuk.
Így aztán mindenképpen egyensúlyt kell teremteniük aközött, hogy elérhetőek és transzparensek legyenek, de közben valamiféle ragyogó, mesei ideálképet is meg kell testesíteniük.
Ebbe a hosszas betegeskedések vagy azoknak a nyomai nem mindenki számára férnek bele, miközben mások fenyegésnek vagy átverésnek érzik a titkolózást. Különösen az uralkodó esetében, aki egyben államfő is. Ma már azt sem lehet viszont elfelejteni, hogy a szimbolikus és hivatalos szerepek mellett az utóbbi évtizedekben szintén egyre inkább előtérbe kerültek a királyi család tagjainak emberi jogai.
Katalin hercegné vagy Károly király egészségügyi információi ebből a szempontból nézve magánügynek tekinthetőek. A publikus és a privát szféra között feszülő ellentmondást minden bizonnyal tovább bonyolítja ez a szempont. Könnyen meglehet tehát, hogy ennek az összetettségnek nagy szerepe van az utóbbi hetek összeesküvés-elméleteinek kirobbanásában is.
