Kovács András Péter: „Minden humorista sokkal gazdagabb és sokszínűbb annál, mint amit a színpadon mutat magából”
Jogi tanszékvezető lehetett volna, de a humort választotta annak idején Kovács András Péter, akinek önálló estjein nemcsak szórakoznak a nézők, hanem magukra ismernek, magukba néznek és nem ritkán meg is hatódhatnak. A humora nemcsak saját maga számára terápia, hanem nekünk is.
Ezeket láttad már?
Több mint húsz éve kezdődött Kovács András Péter karrierje, és egy évtizednél is több telt el azóta, hogy országos ismertségre tett szert Életed filmje című önálló estjével, de KAP mindig is több volt poénokat ropogtató vicces figuránál. Néhány éve többek között őszintén beszél édesapja alkoholbetegségéről, sőt, a Máltai Szeretetszolgálattal karöltve egy podcastot is létrehozott, mely a függő családokban felnőtt gyermekek nehézségeire hívja fel a figyelmet.
Jogászként végeztél, majd egyetemen kezdtél tanítani, végül mégsem ez lett a hivatásod. Fokozatosan dőlt el, hogy a humor és a stand-up comedy lesz a pályád vagy volt egy éles váltás?
Inkább az éles váltás igaz rá. 2004-ben kezdtem, következő tavasszal kaptam egy lehetőséget az Esti Showderben Fábry Sándorral, utána lett egy-két céges fellépésem. Gyorsan kiderült, hogy ezekkel annyi pénzt keres az ember egy este alatt, mint egy hónapnyi tanársegédkedéssel, de ettől függetlenül nem akartam elengedni a jogászi munkát. 2006 tavaszán jött a Humorfesztivál, amikor szélesebb körben ismert kezdtem lenni, akkor azzal a teljesen jogos kéréssel fordult felém a professzorom, aki a jövőbeli tanszékvezetőt szerette volna belőlem kinevelni, hogy döntsem el, melyiket választom.
Úgy éreztem, hogy ez el is dőlt, úgy igazságos, ha nem rabolom senki idejét. Érdekes, hogy még ezzel sem engedtem el a civil főállást: elmentem egy reklámügynökséghez kreatív írónak és key accountnak, ahol egyszerre vették hasznát a jogi végzettségemnek és a kreativitásomnak. Végül 2008-ban engedtem el teljesen a napközbeni világot.
Mennyire volt nehéz, esetleg fájó a döntés?
Fájó nem volt, nehéz igen, illetve bátorság kellett hozzá, hogy ahelyett, hogy olyan embereknek dolgozzak, akik már jól meg vannak alapozva, saját magamnak fogok dolgozni, aki még alakulok és bizonytalan a jövőm. De nagyon jó befektetés volt. Mindenkinek azt tudom mondani, hogy saját maga a legjobb és legérdemesebb befektetés.
Rainer-Micsinyei Nóra: Innen tudom, hogy öregszem
Ennek pedig már húsz éve. Mely fordulópontok lendítettek téged még tovább ezen az úton?
Az első mindenképp a 2006-os Humorfesztivál volt, aztán egy évre rá indult a Showder Klub. 2013-ban született meg az első önálló estem, ezt 2015-ben felvette a televízió. 2018-ban mutattuk be az Életed filmje című estemet, ahol már hangnemet váltottam és mertem belemenni a mélyebb, őszintébb, keserédesebb vagy katarzisosabb témákba is, és azóta minden töretlen.
A Dumaszínházas adatlapodon az olvasható, hogy „nem lehet tudni, hogy két nevetés között mikor facsar egyet a szíveken”. Ez a fajta humor miért az Életed filmjénél lett hangsúlyosabb nálad?
Akkortájt éreztem azt, hogy ez az énem elnyomás alatt van. Két lehetőségem volt: vagy szépirodalmi munkásságba kezdek, vagy ezt megpróbálom felvinni színpadra, kockáztatva azt, hogy az eddigi nézőim esetleg azt fogják gondolni, hogy megbolondultam - de bejött. A mai napig úgy érzem, hogy minden humorista sokkal gazdagabb és sokszínűbb annál, mint amit a színpadon mutat magából. Én igyekszem megmutatni a teljes spektrumot.
A humort vagy arra használja valaki, hogy elfedje vele magát és elvicceljen komoly dolgokat, vagy pont arra, hogy megmutassa általa önmagát. Ilyenkor látszólag nevetünk, valójában mégis befogadunk valami nagyon fontosat.
Te egyértelműen a második típus vagy.
Igen, és rájöttem, hogy az lelkileg sokkal kifizetődőbb.
Számodra tehát a humor terápia is?
Kétségkívül az, másfelől pedig ezzel válok a közönség számára igazán szerethetővé, azonosulhatóvá. Mert persze a nevetés is egy jó érzés, de a valódi, szoros érzelmi kötelék a nézőkkel ezekben a pillanatokban alakul ki.
Nemrég Geszti Péter vendége voltál az Adom a napom című műsorban, ahol életed fontos helyszínei közül többet is meglátogattatok, így a presszót is, ahová édesapáddal jártál gyerekkorodban. Három éve beszéltél először az ő alkoholbetegségéről. Milyen volt szembenézni azzal, hogy függő családban felnőtt, úgynevezett „elfeledett gyermek” voltál?
Nagyon jó érzés volt végre elkezdeni dolgozni vele. Felemelő, amikor több évtized után rájössz arra, hogy mi áll az elakadásaid, a beléd programozott rutinok mögött és végre fényt látsz az alagút végén. Nyilván nehéz munka, de nagyon ösztönző, hogy már legalább tudod, hogy mi van. Ugyanakkor a diagnózis mindig kétélű fegyver: egyrészt segít a gyógyulásban, másrészt viszont sokan összekeverik magával a gyógyulással. A diagnózist lehet pántlikaként használni valaki megcímkézésére, illetve kifogásként is.
Görög Zita: „Jó érzés, hogy tudtam egy ilyen fajsúlyos ügyben segíteni”
Nekem arra kellett ügyelnem, hogy egyik se legyen, helyette inkább a gyógyuláshoz vezető utat, az első lépést jelentse. Ez az út hosszú, és szerintem ugyanúgy, ahogy a függő emberek sem mondhatják magukat soha igazán gyógyultnak, az ilyen családban felnövő egykori gyerekek sem. De lépésről lépésre egyre jobb lesz, és sokkal beljebb visz az önismeret útján, mint eddig bármi más.
Neked mi segített a feldolgozásban? Illetve tudatos döntés volt, hogy megosztod a tapasztalataidat másokkal nemcsak stand-up, hanem podcast formájában is - azért, hogy segíts a hozzád hasonló „elfeledett gyermekeknek”?
Sosem jártam terápiára. Gyerekként azért nem, mert akkor ez még nem volt egy közismert fogalom, maga az alkoholizmus is tabu volt. Később meg azért nem, mert azt gondoltam, hogy nekem ezzel már nincs dolgom - de valahogy mindig a színpad volt a terápiás helyszínem. Úgyhogy teljesen egyértelmű volt, hogy ahogy eddig is az életemről beszéltem ott, ezután is erről fogok, beleértve, hogy engem most ez a téma foglalkoztat.
Jakabos Zsuzsa olimpikon úszó: „Szükség van a nehézségekre is, mert azok által lehet fejlődni”
A podcast pedig abból motivációból fakadt, hogy számomra óriási öröm és megkönnyebbülés volt, amikor megtudtam, hogy létezik egy ilyen kategória, hogy elfeledett gyermek, és ennek van irodalma, szakemberei, terápiás módszerei. Úgy éreztem, hogy ezt az örömet meg kell osztanom másokkal, ekkor indult a Töltsd velünk!.
Amikor kiment az első adás, azt gondoltam, hogy nem lesz egy hallgatott podcast, mert annyira speciális a téma, de ha csak egy emberen is segítek vele úgy, ahogy rajtam segítettek korábban könyvek, akkor már megérte a dolog. Az első epizód valamikor reggel hatkor jelent meg, délután négykor érkezett az első e-mail a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz: „17 éves vagyok és azt hiszem, segítségre van szükségem.” És akkor úgy éreztem, hogy innentől kezdve mindegy is, hogy mennyien hallgatják.
Milyen visszajelzéseket kaptatok még a műsorral kapcsolatban?
Szakemberektől csupa jót, nagyon örültek, sokszor szinte kötelező tananyagként hallgattatják képzéseken. Civilektől is mind a mai napig jönnek üzenetek: egykori sorstársaktól, családtagoktól is, hogy ennek hála mennyit tudnak segíteni a rokonaikon. Úgy tűnik, hogy nem lehet erről eleget beszélni, bár nyilván van, akinek már a könyökén jön ki, hogy én ezzel foglalkozom, de minden egyes alkalom után vannak újabb emberek, akik most hallanak először erről - valószínűleg ez után a cikk után is így lesz.
Hermányi Mariann: „A fiatal színésznőket nagyon gyorsan beskatulyázzák”
A közvetlen környezetedben volt valaki, aki felrótta neked, hogy miért beszélsz a magánéletedről és erről a nehéz témáról a nyilvánosság előtt?
Képzeld, hogy volt, és furcsamód nem is az én családtagom - egyébként szerintem ő maga is alkoholbeteg. Elmondtam neki, hogy pont az a lényeg, hogy ezt a fajta tabusítást, hallgatást megtörjük.
Nekem mindig nagyon tetszett, hogy sosem volt vádló hangneme sem az adásoknak, sem pedig az előadásaidnak, pedig könnyű lenne belecsúszni ebbe, nem?
Szerintem bárki, aki kiáll nyilvánosság elé azért, hogy a múltjáról beszéljen, csak akkor tegye meg, ha azzal már rendben van. Ha ventillálni akar, sebeket mutogatni, panaszkodni, vagy fröcsögni, hogy ez az egész a másik hibája, akkor még várjon. Ha már megbékélt magával, ha már helyre tett mindent, ha már egyik családtagját sem hibáztatja, beleértve saját magát is, akkor tegye meg.
Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy a gyerekkorod miatt „kialakult egy különös hatodik érzékem, hamar meglátom az emberekben és a szituációkban a mögöttes dolgokat, plusz rétegeket”. Ez a tulajdonság sokszor meg is nehezíti a mindennapokat, te hogy tudod ezt pozitívnak keretezni, helyrerakni?
A függő szülő(k) mellett felnövő gyerekek nagyon sok olyan sérülést szenvednek el, amit később erőként tudnak használni, ilyen például ez a fajta érzékenység is. Annak idején rengetegszer mentem úgy haza, hogy már az ajtóban belépve tudnom kellett, milyen lesz a légkör - ma ugyanígy ahányszor kiállok a közönség elé, azonnal fel tudom mérni az aktuális hangulatot és keresem az utakat, hogy hogy tudok rajta javítani.
Anger Zsolt: „Színészként nem vagyok elhalmozva munkával”
Nyilván az ember agya folyamatosan mesél, és nem a legjobb forgatókönyveket szövi. Azon kell dolgozni, hogy ez a mesélő egy picit optimistábban lássa a világot. És például amikor kiállsz a közönség elé, akkor ne érezd azt, hogy téged itt mindenki gyűlöl.
Te milyen technikákkal győzöd meg a mesélőt?
Tudatossággal. Nagyon sokat olvasok, nagyon sok mindenben magamra ismerek, és azokat később próbálom implementálni. Például amiről most beszéltem, azt úgy hívja a pszichológia, hogy angry crowd bias, vagyis ha egy idegen emberekből álló közönség elé állsz ki, akkor ösztönösen azt érzed, hogy ők haragszanak rád.
Onnantól kezdve, hogy elolvasod, hogy ez létezik, hogy ezzel az érzéssel nem vagy egyedül, tudsz rajta dolgozni és a következő ilyen helyzetben azt tudod magadnak mondani, hogy „ezt csak beképzelem”. Hiszen ők nyilván azért vettek rám jegyet, mert kíváncsiak. Ez nem csak nekem, hanem sok mindenki másnak is segíthet, legyen szó arról, hogy prezentálni kell valahol, vagy beszédet mondani.
Barabás Évi: „Míg mások esténként együtt vacsoráznak, én ott vagyok a képernyőn”
Az alkoholbeteg szülő a szükségesnél kevésbé van jelen a gyermeke életében, ami bizonytalan gyermekkort teremthet, ez pedig egyeseknél a kontrollhoz való görcsös ragaszkodásként jelenhet meg felnőttként. Nálad van ilyen? És ha igen, akkor nem megy szembe azzal, hogy nem egy tipikus 8 órás irodai munkád van?
Gyerekkorom óta dolgozik bennem az érzés, hogy azt akarom, hogy körülöttem mindenki és minden rendben legyen, és olyan dolgokért is aggódom a családtagjaimnál, amiket ők köszönik szépen, meg tudnak oldani egyedül. A munkámban pedig a mikromenedzselést látom nagy problémának, például ha műsort gyártok is úgy érzem, hogy mindent nekem kell irányítanom és megmondanom, és nehezen bízom a résztvevők szaktudásában, kezdeményezőkészségében.
Úgyhogy ezt is tanulnom kell, ilyen szempontból nagyon rossz vezető vagyok. Cserébe viszont nagyon sok mindent megtanultam, és meg tudok csinálni egyedül. Csak minek szívassam magam? Gyakorolnom kell hát azt is, hogy el tudjam engedni azt az önszívatást, hogy elhalmozom magam nehéz és komplex feladatokkal.
Az Adom a napomban arról is beszéltél, hogy szerinted muszáj dolgozni a múlttal, mert az a jelenünk és a jövőnk is. Szerinted a magyarok hogy állnak a múltjuk feldolgozásával?
Abszolút javuló a tendencia, és én nagyon bízom a fiatalokban. A fentebb említett presszós is mondta, hogy ma már a kínálatának csak 40 százaléka alkoholos, és tartania kell teát, melegszendvicset, desszerteket, mert az emberek egyáltalán nem azért mennek oda, hogy berúgjanak, hanem a közösség miatt. Ugyanígy a múlt feldolgozásban, mindfulnessben is sokkal jobban állnak a fiatalok.
Nótár Mary: „Mindig büszke voltam arra, hogy egy csodálatos kultúrájú, roma családba születhettem”
Nyilván nem lehet mindent analizálni, nem mondhatod meg az 50 éves édesanyádnak, hogy hol rontotta el az életét, és nem zúdíthatsz a nyakába mindent, hogy ő tehet az egészről. Nem tartom fairnek a túlzott pszichologizálást a korábbi generációkkal szemben, de mindenképpen hasznos és jó, ha egy egészségesebb lelkületű nemzedék nő fel úgy, hogy nem adjuk át nekik a saját transzgenerációs átkainkat.
A gyermekeiddel beszélsz ilyen témákról, ebben a szellemben neveled őket?
Igen, mert nálunk annak idején nemcsak az alkoholizmusról nem lehetett beszélni, hanem másról sem, és olyan jó, hogy a gyerekeim beszélnek. Felhívnak suli után, akkor is, ha valahol vidéken vagyok, abszolút tudatosan ki tudunk elemezni egy-egy helyzetet, és ha mi szülők vagyunk a hülyék, akkor tudunk bocsánatot kérni érte. Fontos, hogy lássa a gyerek, hogy oké dühösnek lenni, oké néha elveszíteni a fejed, viszont nagyon fontos, hogy utána belásd, hogy hülye voltál, és tudj bocsánatot kérni. A nagyobbik fiam pedig 14 évesen kifejezetten tudatosan fordul pszichológia felé.
„Ha egyszer elhinném magamról, hogy tényleg szerethető vagyok, és valóban értéket teremtettem, valószínűleg soha többet nem akarnék felmenni a színpadra” - nyilatkoztad egyszer. Gondolkodtál már azon, mi jön majd a színpad után?
Hát figyelj, nem. Már 20 éve ez vagyok én, és annyira az identitásom része, hogy valószínűleg az egész teljes személyiségem összeomlana, ha nem léphetnék színpadra. (nevet). Ezzel együtt egyébként önmagam és a világ elfogadásával nagyon jól állok, és folyamatosan keresem azt az új hangnemet, új fogást a humoron, amitől továbbra is vicces lesz, amit mondok, úgyhogy nem kompenzálásként teszem. Nem a gyerekkorban meg nem kapott szeretetet igyekszem utólag kamatostul behajtani.
Lehet egy nő vicces? A női humoristák szerepe fontosabb, mint gondolnád
Gyakorlatilag két éve már csak szórakozásból csinálom az egészet. Vannak ötleteim, terveim, de egyik sem véresen komoly, ha nem jönnek be, nem omlok össze, és hála a Jóistennek az elmúlt 20 évben már megszerettek annyira, hogy akármilyen alacsony szinten ketyegek csak el, akkor is tudok kenyeret tenni az asztalra. Azzal együtt, hogy egyáltalán nem bűzlik akár a fizikai munka se. Végtelenül hálás vagyok azért, hogy ezt csinálhatom, de már nem a világmegváltás szándékával megyek fel a színpadra.
Tavaly tavasszal debütált legújabb önálló ested, az Idővel, amit szinte közvetlenül a Nahát! után mutattál be. Dolgozol már a következőn?
Dolgozom! Az, hogy mikor lett bemutatva az előző, nincs összefüggésben azzal, hogy mennyire dolgozom, mert annyira szeretek írni. Olvasok valami érdekeset, írok valami érdekeset, megint olvasok valami mást, megint írok mást, így áramlik át rajtam a világ - ezt szeretem az egészben a legjobban. Mindig hordok a csuklómon egy szenzort, ami mindent mér, és kiderült: íráskor a legalacsonyabb a stressz-szintem. Majdnem olyan alacsony, mint alváskor.
Persze ezt nem lehet sokat csinálni, napi maximum 2-3 órát, különben aztán elfárad az agyad, vagy kifogysz az ötletekből, de hát azok fantasztikus 2-3 órák. Az, hogy elmondom színpadon, már csak hab a tortán.
„Nő vagyok, vicces, és nem kérek elnézést” – Ress Abigél felrobbantja a hazai stand-upot
Kézzel vagy géppel írsz ilyenkor?
Géppel írom, mert úgy sokkal jobban lépést tudok tartani az agyammal. Mikor valami eszembe jut, az nem szavanként, fokozatosan jut eszembe, hanem egy gombolyagként, amit ki kell bogoznom. Koncentráció és gyorsaság kell, nem érek rá farkincákat kanyarítani a csíkos lapra. Ha pedig elakadok vagy elfáradok, a laptopon meg lehet nyitni még két-három ablakot. A füzetben nehéz.
Mi az, ami az írás mellett kikapcsol?
A sport. Nyáron a vitorlázás - van egy ilyen kis picike kis egy-két személyes vitorlásunk, ahol tényleg érzel minden pofont a víztől. Ez hallatlanul kikapcsol, ősszel, télen és tavasszal meg a kirándulás. A lényeg, hogy víz legyen vagy erdő.
