Krizsó Szilvia: „Lehet egy játékban is embernek maradni”
Krizsó Szilvia Pulitzer-emlékdíjas újságíró, műsorvezető utoljára 14 évvel ezelőtt, komoly témákkal tűnt fel szinte minden este a képernyőn egy közéleti magazin műsorvezetőjeként. Az elmúlt hónapban Az Árulók című realityben láthattuk egy számára idegen pályán, ahol sokat tanult önmagáról és embertársairól.
Ezeket láttad már?
Krizsó Szilvia, a határozott és karakán egykori politikai újságíró teljesen új terepen próbálta ki magát. A reality jó játéknak indult, ám teljesen elbizonytalanította önmagában, a józan ítélőképességében. Jövőre ismét nagy dobásra készül…
Hogy érzed magad a realityben való szereplés után?
Tanulságos volt, igazából egy kisebb ön- és emberismereti utazás.
Mire csodálkoztál rá, mi az, amire egyáltalán nem számítottál, amikor elvállaltad?
Arra, hogy egy játék értelmezése mennyire más viselkedést tud kiváltani emberekből, és mindez milyen hatással van rám. Úgy mentem oda, hogy biztos voltam benne, hogy tudom játékként értelmezni ezt a kalandot, de a helyszínen rájöttem, hogy mégsem. Nem játszótársakat láttam a többiekben, hanem hús-vér embereket, így bekapcsolt a szokásos „törődöm másokkal és empátiával fordulok hozzájuk” működésem, ami ebben a játékban nem célravezető.
Mondjuk én eleve úgy mentem oda, hogy eldöntöttem, senkiről nem fogok dehonesztálót mondani, sem az interjúkban, sem az egymás közötti beszélgetésekben, mert ez teljesen ellentétes az értékrendemmel, és ehhez tartottam magam. Nem mentem bele konfliktusokba sem, pedig voltak dolgok, amik zavartak, de nem tudtam nem észrevenni a kamerákat, és nem szerettem volna senkiről olyat mondani, ami befolyásolhatja az ő nyilvánosság előtti megítélésüket. Különböző játékstílus ide vagy oda, én hiszek abban, hogy lehet egy játékban is embernek maradni, nekem ez volt a vezérelvem.
Anger Zsolt: „Színészként nem vagyok elhalmozva munkával”
Miért vállaltad el?
Izgalmas kihívásnak tűnt, ilyet még sohasem csináltam, és azt éreztem, meg tudom mutatni a színeimet, és kicsit visszatérek a nyilvánosságba. Azt gondoltam, hogy ha az általam nagyra tartott értelmiségi barátaim és ismerőseim nézik ezt a műsort és úgy nyilvánulnak meg róla, hogy minőségi produkció, akkor nem ciki részt venni benne. Másféle realitybe nem mennék el.
Valóban egészen más Szilvit láttam a képernyőn, mint akit ismerek…
Mert Te láttál engem már sokat nevetni, csacsogni, de itt sok okból kifolyólag nem tudtam saját magam lenni. Én sokkal közvetlenebb és nyitottabb, viccelődősebb vagyok, de ott folyamatosan lefagyasztott mind a sok kellemetlen helyzet, mind az, hogy a stratégiám része volt, hogy az elején csöndben maradok, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet. Szóval sikerült szürkévé válnom.
A másik, amit utólag ezzel kapcsolatban megfogalmaztam magamnak, hogy azért nem tudtam önfeledten végig csinálni a műsort, mert azt éreztem, hogy ennek az egésznek sokkal nagyobb a tétje annál, hogy csak egy jó játékként fogjam fel.
Nem féltél, hogy megváltozik a megítélésed a műsor után?
Előtte nem, utána jobban, mert pont amiatt, hogy nem éreztem komfortosan magam, nem tudtam felmérni, mi látszik majd belőlem, és be kell valljam, sötétebbnek láttam a dolgokat, mint ami aztán átjött a műsorból.
Amikor visszanézted a műsort mit gondoltál az egészről, a játékostársaidról?
Voltak jó megnyilvánulásaim, megérzéseim, de magamhoz képest visszafogott és csendes voltam. Talán az első voltam, aki levezettem két áruló viszonyát is, de egy idő után elbizonytalanodtam az értékítéletemben, mert hiába osztottam meg a többiekkel a gyilkosokra való téziseimet, mindig lesöpörték az érveimet. Azt feltételeztem, ha mindenki máshogy látja, mint én, akkor biztos nekik van igazuk.
Ebből a szempontból ez egy önismereti és emberismereti útnak is beillett, hisz kiderült, még mindig képes vagyok elbizonytalanodni magamban akkor, ha sokan és hangosan mást mondanak és gondolnak, mint én, és az is kiderült, hogy vannak emberek, akiknek semmi és senki nem számít, és ezért mindent felülír a saját érdekiek képviselete.
Kádár L. Gellért: „A testem létfontosságú iránytű”
Változott valamit a személyiséged, másképp nézel a körülötted lévő emberekre, világra?
Nem. Ez egy mesterséges környezet volt, mesterségesen kreált helyzetekkel, amiből szerintem nem érdemes sommás következtetést levonni a külvilágra vonatkozóan. Hiszek benne, hogy a barátaim, ismerőseim és ügyfeleim, ha a szemembe néznek és mondanak valamit, akkor az úgy is van. Azt ugyanakkor megfogalmaztam magamnak, hogy jobban kell hinni magamban.
A családod támogatott ebben a kalandban?
A férjem le akart beszélni róla, mert azt gondolta, ami végül bekövetkezett, hogy lelkileg meg fog viselni, ha nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy elképzeltem. A kislányom viszont bátorított. Nyilván féltettek mindketten, illetve mindhárman, mert Anyukám is aggódott értem, ugyanakkor nagyon drukkoltak nekem.
Hermányi Mariann: „Korlátok között szabadon közlekedni a legjobb érzés”
Amikor rájöttél, hogy nem pont olyanok a dolgok, ahogy elképzelted, akkor szerettél volna kiesni?
Bár a játékomat nem segítette az értékrendem, nem akartam hazajönni, ha már ott voltam. Az biztos, hogy nem tudtam kifordulni önmagamból, és tartottam magam az elveimhez, ami végül a kiesésemhez vezetett. Ugyanakkor bántott, hogy idő előtt el kellett hagynom a kastélyt. Viszont visszanézve, hogy mi történt utána, azt gondolom, hogy mégiscsak jó volt, hogy számomra véget ért a játék.
Megviselt valami?
Igen, az, amikor esőben, hidegben vergődtem a faágon lógva egy kalitkában, majd másnap nekem kellett hazamennem. Ott éreztem azt, hogy a valóság keveredik a játékkal, és ez számomra már nagyon kényelmetlen volt. Nem éreztem benne jól magam, és nem tudtam poénosra venni. És ostoroztam is magam, hogy miért is nem tudtam előző nap hazudni a védettség megszerzéséért, de közben meg tudatosan döntöttem így, mert nem akartam az ártatlan társaim szemébe hazudni.
Miután hazajutottam, magamba roskadtam egy kicsit, hetek kellettek ahhoz, hogy rendbe rakjam a lelkemet. Újra játszottam a történteket, mit kellett volna csinálnom, majd megráztam magam és azt mondtam, hogy ez az egész nem ér ennyit.
Szabados Ági: „Nem vagyok a sznobizmus híve, mindegy, mit olvasunk, csak olvassunk valamit”
Barátkozol valakivel a műsorból?
Kifejezetten jóban lettem Wolf Katival, Szinetár Dórával korábban is kedveltük egymást, de sokkal jobban egymásra találtunk, és akivel nagyon megtaláltam bent a közös hangot, az Mészáros Nóra, akit korábban nem ismertem. De bárkivel, akivel együtt játszottunk, örömmel vagyok együtt, egy embert leszámítva, de az ő nevét fedje jótékony homály.
A munkádra nem volt hatással a szereplésed, az ügyfeleid hogyan fogadták?
Sok ügyfelem, kollégám hívott fel, vagy mondta el személyesen, hogy nekem drukkoltak, és sokan írtak rám a közösségi oldalakon, hogy tetszett nekik a játékom és a hozzáállásom. Tulajdonképpen ebből a szempontból nagyon pozitív a szereplésem utóélete. A Facebookon is rengeteg üzenetet kaptam, meglepő módon olyan fiataloktól is, akik nem ismertek politikai újságíróként, és ebben a műsorban figyeltek fel rám és kezdtek el követni, mert szimpatikus lettem a számukra.
Mivel foglalkozol mostanában?
Különböző kommunikációs támájú vezetői tréningeket tartok, ahol felsővezetőkkel és cégtulajdonosokkal dolgozom együtt, coaching folyamatokat vezetek, rendezvényeket, konferenciákat moderálok. Van egy üzleti podcastom a Trade Magazinnal, a Future Talks Krizsó Szilviával, és hamarosan egy újat is fogok indítani, Kösz, jó(l) vagyok! címmel. Ez önismeretről fog szólni, arról, hogyan tudjuk magunkat kirángatni nehéz helyzetekből, hogyan higgyük el magunkról, hogy képesek vagyunk dolgokra, és az is szóba kerül majd, hogy ez hogyan hat pozitívan a testi-lelki és mentális egészségünkre.
Schoblocher Barbara: „Élvezem a magammal való munkát, abszolút központi témája lett az életemnek”
Nem hiányzik a politikai, közéleti újságírói pályád?
Egyáltalán nem. Változatlanul azt érzem, hogy akiknek valódi kérdést lehetne feltenni, azok többsége nem hajlandó mikrofon elé állni. Akik pedig odajönnek, azoknak a válaszai érdektelenek. Semmilyen következménye nincsen már egy interjúban elhangzott mondatnak, elképesztő mérgező a közélet, így a saját mentális egészségem szempontjából sokkal jobb, hogy már nem politikai újságíróként tevékenykedem.
Vannak terveid a jövőre?
Nemrég voltam az Arénában Koncz Zsuzsa koncerten, akit gyerekkorom óta kedvelek. Szeretem, ha nem csak a ritmus kedvéért énekel valaki, ha egy dalnak tartalma, mondanivalója van, és nem csak politikáról és közéletről szól, hanem magáról az életről. Őt hallgatva újra feltámadt bennem a vágy, hogy a dalait énekeljem. Ráadásul neki olyan a hangfekvése, ami nekem jól is áll. Úgyhogy megkerestem egy gyerekkori barátnőmet, hogy segítsen a hangképzésben, mert jövő ősszel szeretnék közönség elé állni.
Közben elkezdtem írni a régóta tervezett könyvem fejezeteit, amiben külön részt szentelek majd az Árulókban szerezett tapasztalataimnak is. És nagyon érdekes, de Zsuzsa koncertje még egy dolgot elindított bennem. Ott jött az ihlet, hogy október 23-án a Facebookon elmondjam Heltai Jenő Szabadság című versét. Teljesen ledöbbentett, hogy 5100 like-ot, 170 nagyon pozitív hozzászólást kaptam, és 850 megosztást ért el a posztom. Mintha eltaláltam volna valamit.
Gyerekként színésznő szerettem volna lenni, és ez most ismét elkezdett mocorogni bennem. Szóval bennem van, hogy jó lenne kicsit megmutatni magamból valamit, amivel az embereknek élményt, örömöt és energiát tudok adni, na meg hitet arra vonatkozóan, hogy soha nem késő belevágni valami újba, netán ismeretlenbe.
