Miló Viki: „Sok lány jön le hozzám azért a bokszterembe, mert családon belüli erőszak áldozata”
Többszörös világbajnok, aki jelenleg kutyatréner, és a kutyái olyanok a számára, mintha a gyerekei lennének. Jelenleg együttműködik Balogh Orsolya divattervezővel, 2023-ban pedig a Sztárboxban tűnt fel edzőként. Többek között az ökölvívásról és a nőiességről is beszélgettünk.
Ezeket láttad már?
Hétévesen került a sportba, 2006-ban pedig Budapestre. Dolgozott és egyetemre járt, miközben világbajnok címvédő lett belőle. Most másokat edz, a kutyáit készíti fel versenyekre, és műsorokban szerepel, miközben arról mesél, ismert személyiségként igenis kötelessége felhívnia a figyelmet például a bőrrákra. Miló Viki az emberek szemében valójában sosem volt csak A világbajnok. Jóval több annál!
Mi vitt a kutyakiállítások felé?
Maximalista vagyok: ugyanazzal a következetességgel, ugyanazzal az edzésmódszerrel készítem fel a kutyáimat, mint ahogy a saját edzéseimen is teszem. Talán egy kicsit több szeretetet igényelnek az állatok, de pedagógiailag ugyanúgy kell bánni velük, mint egy gyerekkel. Ha pedig a csivavák bizalmát elnyered, akkor mindent meg fog csinálni neked a ringben.
2012-ben egy TOP 3-as magyar tenyésztőtől vettem egy gyönyörű csivavát. A tenyésztő megkérdezte, nem próbálom-e meg a versenyeket, én meg rávágtam, hogy miért is ne, legfeljebb, ha nem sikerül, akkor nem megyek oda többet. De amikor először kimondták, hogy az én kutyám a legszebb, onnantól kezdve nem volt megállás. Junior, felnőtt magyar-szerb és román Champion volt, azonban láttam azokat az anatómiai hibákat, amit csak a bíró vesz észre. Ezekért a kisebb hibák miatt mindig második, harmadik helyezéseket értünk el, azonban versengőtípus vagyok.
Találtam egy ukrán tenyésztőt, Tatijana Viazmityovát, aki akkor az első ukrán háború miatt döntéshelyzetbe került: vagy hazahozza az Angliában tanuló lányát, vagy eladja a sztárkutyáját. Én pedig nagyon-nagyon sok pénzért megvettem tőle Philipet, aki akkor már 12 ország bajnoka és 8 ország vezető bajnoka volt. Azóta nyolcan vannak: mind-mind világ-, illetve Európa-bajnokok. A távlati cél egy világverseny, amire gőzerővel készülünk, április 27-én lesz: World Dog Show.
Maximalizmus, versenyszellemem, megfelelés. Hogy alakult a viszonyod az évek folyamán velük?
Mindig az örök elégedetlenségvolt a legfőbb mozgatórugóm: mindig nyerni akartam. Viszont, ha az adottságaimat nézzük, akkor én egy közepes szintű sportoló vagyok. Talán, ami különleges képességemnek számít, hogy nagyon jól látok a ringben: előre tudom vetíteni a dolgokat. Be merem vallani, hogy csak a szorgalmamnak, és annak köszönhetem a sikerem, hogy míg a nagyobb tehetségű gyerekek abbahagyták, én folyamatosan meg szerettem volna mutatni az egész világnak, hogy ki is az a Miló Viki.
Nekem nem jöttek könnyen a sikerek: nyolc évig semmilyen különösebb eredményem nem volt, de visszagondolva, ez a nyolc év határozza meg az egész karrieremet: az örök elégedetlenség, a „nem vagyok elég jó” érzés miatt. Majd 1992-ben részt vettem egy Ifjúsági Európa-bajnokságon, aminek a megnyerésével elindultam fölfelé. Mindig azt mondják, hogy a legkönnyebb megszerezni egy világbajnoki címet, viszont megtartani nehezebb, hiszen folyamatosan az elveszítésén rettegsz. Ahogy a cím az enyém lett, a megfelelési kényszer is felerősödött bennem.
Érdekes, mert amíg a sportban ez vitt előre, addig a párkapcsolataimban soha, semelyik férfinak sem akartam megfelelni. Persze egy bizonyos fokig egészséges a tetszeni akarás, de ha meghazudtolja magát, örök hazugságban él és azért szeret valamit, mert akkor a másik is szeretni fogja őt - ez már nem egészséges.
Nem fogok csak azért összeköltözni valakivel, hogy a társadalmi normáknak megfeleljek, miszerint minden nőnek anyának és feleségnek kell lennie. Egy elvárás miatt nem fogok olyan embert választani, aki mellett valójában társas magányban élek. Természetesen én is vágyom arra, hogy legyen mellettem valaki, de ha nem jön, akkor nem jön. Minden téren ledobtam már az elvárásoknak való megfelelést.
Mennyire határozott meg téged az, hogy Nyíregyházán nőttél fel?
Mindig azt mondják, hogy ami a gyerek fejére esik, majd az lesz belőle: engem nem egy enciklopédia talált el, hanem a bokszkesztyű. Nagypapám is bokszolt. Apukám öttusázott, box- és kung fu edzőmester, és búvároktató is volt. Anyukám ezekben a sportágakban versenybíró lett. 2006-ban költöztem fel Budapestre egy nagy adag kisebbségi komplexussal, ami a vidéki létemből fakadt.
Amikor elkezdtem a bokszot, az volt az álmom, hogy az akkori ökölvívó szupersztárral – ő is az Universum Box Promotions-nél bokszolt, mint Kokó és Madár – Regina Halmichkal bokszoljak. 2006 májusában ez meg is történt, viszont annyira bennem volt a kisebbségérzet, hogy a 2x6-os menetig el is hittem, hogy ő a nagy Regina Halmich, és úgysem győzhetek. Az edzőm fordult felém azzal, amikor Halmicknak vérzett az orra, hogy „Viki, hidd már el, hogy megverheted!”
De akkor már késő volt: hat menet lett az övé, négy menet az enyém. Azóta is rettentően sajnálom, mert amilyen nehéznek hittem, valójában életem egyik legkönnyebb meccse volt. Azt hiszem csak akkor sikerült levedlenem a vidéki lányt, amikor világbajnok lettem. A kutyáimmal jóval többször érzem azt, hogy a helyemen vagyok.
Előre megvan írva a sorsunk, vagy a döntéseik alakítják?
Személy szerint hiszek abban, hogy azért születtem le a Földre, hogy gyógyítsak. Egyrészt van egy előre megírt sors, másrészt hiszek a genetikában. Az, hogy milyen ember válik belőlünk, az nagyban függ a körülményektől, de saját magunktól is: ha én nem tudtam volna önmagamat motiválni, akkor hiába voltak körülöttem, nem tudtam volna megcsinálni az edzéstervet, és ha nem tettem volna meg, akkor nem lettem volna világbajnok sem.
Attól is függ, hogy milyen családba születünk bele. Ha egy roma családba születek, akkor valószínű, nem lett volna életem során ennyi lehetőségem. Ha a szüleim eltiltottak volna a sporttól, akkor lehet, hogy most agysebész lennék. Bár a szüleim így is erőltették a tanulást, mert szerintük a sport pályafutásnak egyszer vége lesz, viszont az a löket kellett ahhoz, hogy elvégezzem a főiskolát, az egyetemet, s pár edzői és bírói szakképesítést is.
Visszagondolva nem is értem, hogy tudtam az akkori Miló Viki lenni: felfoghatatlan a mai eszemmel, hogy hogyan voltam képes futni, dolgozni, edzeni, edzéseket tartani, bajnoki címet nyerni, és közben egyetemre járni. De megcsináltam.
Elégedett lenne a mostani éneddel az a kislány, aki hétévesen voltál?
Annak a kislánynak nem Tom Cruise volt az ágya felett, hanem Bruce Lee. Annak a kislánynak minden álma az volt, hogy világbajnok legyen. Ennek a kislánynak a vágya valóra vált, és ilyen szempontból elégedett is vagyok. Olyan szempontból, hogy nem használtam ki eléggé a lehetőségeimet, úgy nem vagyok az.
Ha most lennék a karrierem csúcsán, akkor influenszerként jobban eladható lennék, és más életkörülmények között élhetnék. Azt vallom, hogy a mostani fiataloknak több lehetőségük van ahhoz, hogy meggazdagodjanak a tehetségükből.
Amikor világbajnokként Miló Viki ott volt a ringben, akkor a sportoló Miló Viki nagyon elégedett volt, emberként azonban nem volt még készen. Az idő előrehaladtával szerintem sokkal kiegyensúlyozottabb lettem, és sokkal érettebben is gondolkodom.
Most azonban nagyon intenzíven használod a közösségi médiát. Mit jelent neked?
Erre nagyon egyszerű a válasz: a megélhetésemet jelenti. Mert míg a velem egykorúak és az idősebbek ismernek, a fiatalok nem biztos, és ahhoz, hogy lejárjanak edzésre, ahhoz elengedhetetlen az, hogy fent legyek az online térben. Emellett ismert személyiségként kutyakötelességem elmondani a világnak azt, hogy hogyan lehet másképp csinálni, és beszélnem kell őszintén a nehézségekről: például a bőrrákról. A rák nem szégyen, hanem egy olyan feladat, amiből tanulnunk kell. Azzal, hogy megismerik a történetemet, tanulhatnak belőle.
A Sztárbox című műsor hatására történt változás az edzőtermekben?
Amikor évekkel ezelőtt a Való Világ villájában voltam, akkor utána sokkal jobban megéreztem az emberek érdeklődését a küzdősport irányába, mint most. Amíg addig körülbelül tizenöten voltunk az óráimon, a műsornak köszönhetően azt vettem észre, hogy harmincöten lettünk, és ez nem csak múló kíváncsiság volt, mert évekig lent maradtak. A legrégebbi tanítványom például tizennyolc éve, 2006 óta jár hozzám, és mindig azt szoktam mondani, hogy olyan vagyok, mint a drog: nem lehet rólam leszokni.
A fiatalok érdekében azonban kellett ez a műsor, hiszen a legtöbbjük a mozgás és az egészséges életmód helyett leül a számítógép elé, és nem törődik a gyerekkori cukorbetegséggel vagy az elhízással, amik még több betegséget hoznak magukkal. Kőkeményen hiszek abban, hogy mindegy mit tesz a gyerek, de muszáj sportolni, mivel a szervezetnek kötelező az edzés.
Arról nem is beszélve, hogy az önbizalomnak is jót tesz…
Abszolút! Sok lány jön le hozzám azért, mert akár non-verbálisan, akár verbálisan családon belüli erőszak áldozata. Jönnek lányok azért, mert megtámadták őket, vagy beléjük kötöttek az utcán. Ezek a lányok szeretnének magabiztosabbak lenni, és megtanulni kiállni magukért. Fontos azonban megemlíteni, hogy mára már körülbelül ugyanannyi a férfiak között is az erőszak, mint a nőknél.
Viszont arra nagyon pipa tudok lenni, amikor az anya tudja, hogy a férje molesztálja a gyermekét, és nem csinál semmit, mert szégyelli, hogy náluk ez történik. Ilyenkor nem gondolnak bele, hogy az a gyermek micsoda lelki traumát fog cipelni magában egy életen át. Ebből a szempontból annyira buták az emberek, hogy arra szavak sincsenek.
Nem mindig a butaság állhat a háttérben, hanem egy olyan trauma az anyukában, ami miatt fél tovább konfrontálódni, vagy kiállni a lányáért.
Igen, valószínűleg ő is egy nagyon sérült személy, feldolgozhatatlan traumákat cipelve. Sajnos egyre nagyobb számban veszem észre, hogy egyre sérültebbek az emberek, egyre inkább függőjévé válnak az alkoholnak, a kábítószernek, a nyugtatóknak, és egyre többen lesznek öngyilkosok. Nem tudom, hogy mi történik jelenleg a világban, de robbanásszerűen mindenki pusztul le.
Ha jobban megfigyeljük, ebbe az is közrejátszhat, hogy manapság senki nem szeret senkit, félnek az érzelmektől, a bizalomtól és a mélységtől. Egy elzárkózott társadalommá kezdünk válni, közben pedig csak arra lenne szükség, hogy legyen valaki az embereknek, aki feltétel nélkül szereti őket.
Mindig azt mondják, hogy szeresd önmagad, de azt még a pszichológusom sem mondja el soha, hogy azt mégis hogyan kell csinálni. Az első lépés nyilván az, hogy ha azt érzed, tetszel valakinek, akkor te saját magadat is elkezded másképpen látni: jobbnak, szebbnek, kedvesebbnek, érdekesebbnek. Tudom, hogy elsősorban mindenkinek önmagában kéne ezt éreznie, és nem más embertől függővé tennie, viszont a mások által érkező impulzus segíthet abban, hogy megszeresd magad.
Szerintem az, hogy a szeretet elmarad lassan mindenkinek az életéből, az okozza a legfőbb problémát. Az emberek félnek szeretni, mert mennyire ciki, ha valaki azt mondja, hogy nem kellesz. Közben pedig mi történik, ha nem kellünk? Semmi, és menni kell tovább, mert majd lesz olyan, akinek viszont kellünk. Például, ha egy kutya nincs szeretve, akkor őrjöngő, agresszív állat lesz. Ha azonban szeretve van, akkor mindenkihez bizalommal megy, és ennek semmi más nem áll a hátterében, csak a szeretet. Ugyanez igaz az emberekre is.
Mi az egyik legtúlértékeltebb érzelem, szerinted?
Ezen gondolkodnom kell, és őszintén szólva nem is tudom. Én szeretek érezni, azt nem, amikor fáj, viszont tisztában vagyok vele, hogy azt is át kell élni. Ha például azt kérdezed, hogy vannak-e igaz barátaim, akkor talán a Bebét (Back II Black, énekes) tudnám mondani. Amikor éjszaka felhívtam azzal, hogy meghalt a kutyám és szükségem van rá, akkor rögtön beült az autóba és eljött hozzám.
Nagyon furcsa, de nekem inkább olyan kapcsolataim vannak, akikkel tényleg úgy vagyunk, hogy ha bajban vagyok és felhívom, vagy felhívnak, mert bajban vannak, akkor kérdés nélkül ott vagyunk egymásnak. Ez fontosabb is, csak így a magány is megvan, hiszen igazán nincs senki körülöttem.
Tanítványaim rengetegen vannak, azonban magánéleti társaim nincsenek. Mindenkinek megvan a saját kis élete, párja, családja, gyerekei, én pedig egyedül vagyok, és ez azért nagyon nehéz. Viszont inkább ez, minthogy olyan kapcsolatban legyek, amiben sok ember a félelem miatt marad: elnézik a párjuk megcsalását, szemet hunynak a kihűlt érzelmek felett csak azért, mert félnek a szakítástól, az egyedülléttől, az önállóságtól. Pedig az az igazi magány, amikor egy párkapcsolaton belül egyedül vagy.
Számodra mit jelent nőnek lenni, és milyen női képet hozol magaddal az anyukád, a nagymamád révén?
Az anyukám anyukája mindig dívának öltözve van előttem, és csak később szembesültem azzal, hogy valójában a gumigyárban egy soron dolgozott. Mindig csodáltam azt a fajta eleganciát, ami belőle sugárzott, s a mai napig ez maradt meg belőle. Apukám anyukája azt mesélte gyerekkoromban, hogy a nagypapa úgy szeretett belé, hogy nyert egy szépségversenyen.
A szépség fogalma mindig benne volt az életünkben. A karrierem és a főiskolai időszak kezdetén elkezdtem érezni a tetszeni akarás vágyát: a rövid hajamat hagytam megnőni, a dzsekiből szűk nadrág lett, és abban az időben divatos, platformos cipő. Amikor bokszol az ember, akkor nagyon sok ítélettel kell szembenéznie, és sokszor megkaptam, hogy biztos leszbikus vagyok, illetve féltettek attól, hogy szétverik az arcom.
Én pedig ezt megint csak egyfajta küldetéstudatnak tudtam be, hogy ahhoz, hogy az édesanyák leengedjék a lányaikat a bokszterembe, ahhoz nekem meg kell mutatnom, hogy nőként is van helyünk a ringben. Egyébként én voltam az első, aki szoknyában bokszolt, és aki behozta Magyarországra a bokszszoknyát: ebből is látszik a törekvésem, hogy a ringen kívül mindig próbáltam nőies lenni.
Van olyan kitűzött cél, amit még nem értél el és mindenképp el szeretnél érni?
Edzőként nincsenek nagy álmaim. Szeretném, hogy mindennap jöjjenek le a tanítványaim edzésre, hogy minél több embert elkezdjek kicsit az egészséges életmód felé terelni. A kutyáimmal is sokszor szeretnék még győzni. A Sztárboxban miközben készítettem fel Emesét, feljött bennem a ring hiánya. Ami azért is érdekes, mert amióta visszavonultam, azóta soha nem éreztem ezt, de most elgondolkoztam azon, hogy milyen lenne visszatérni. Nem tartom kizártnak, hogy újra ringbe szálljak!
A kardió eddig is az életem része maradt, viszont Emesével volt először, hogy kesztyűt is húztam: beálltam vele zsákolni, páros gyakorlatokat végezni, és ezt egyébként azóta sem hagytam abba. Amikor az amatőr és profi ökölvívólányokkal bokszolt Emese, közben láttam, hogy én hogyan tudnám megverni őket. Volt, hogy erős vágyat éreztem arra, hogy felugorjak a ringbe, és megmutassam, hogy hahó, így kell ezt csinálni.
Azonban egy kicsit szégyelltem is, mert mi van akkor, ha már nem bírom. A valódi kérdés pedig valójában ez: vajon a testem is képes lenne-e újra visszatérni?
