Oszter Alexandra: „A jelenben élek, a mostban igyekszem megtalálni mindig a szépséget”
Egyik kiállítástól a másikig lát jelenleg előre Oszter Alexandra, aki a színháznak és a képzőművészetnek köszönhetően talált rá a belső egyensúlyára, lelki békéjére.
Ezeket láttad már?
Sok évvel ezelőtt voltam nála először, egy színházi előadás kapcsán szerettem volna kérdezni, és már akkor meglepett, hogy a lakása inkább egy műteremhez hasonlított. Oszter Alaxandra azóta erősebb fokozatra kapcsolta a festést, én pedig most nem előadás, hanem egy újabb kiállítás kapcsán kérdeztem.
Kicsit, mintha eltűntél volna, mi van veled mostanában?
Festek ezerrel, festőtábort vezetek, kiállításra készülök, játszok az Orfeumban, nevelem a fiamat, mindennap főzök, így tudnám összefoglalni a napjaimat röviden.
Akkor egy kicsit szálazzuk ezeket szét: a festés nem új keletű dolog, nagyjából 25 éve voltam nálad először, már akkor is festettél.
Igen, nem is esett jól, amikor nemrég azt írták rólam valahol, hogy a színésznőből hirtelen festőművész lett. Nincs itt semmi hirtelenség, több évtizede festek, számos kiállításom is volt már.
Manapság egyre nagyobb teret kap a művészi eszközökkel történő önkifejezés, kicsit talán divat is lett a festés, de nálad hogyan kezdődött?
Általános iskolás koromtól kezdve jártam stúdiókba, rajzszakkörökbe, fel is vettek a Kisképzőbe. Grafika szakon kezdtem, aztán átmentem a festő szakra. Az egyetemen akkor indult egy kihelyezett tagozat, amellyel az volt Makovecz Benjamin osztályfőnök elképzelése, hogy fiatalokat Szarvasra visz alkotni. 19 éves voltam akkor, azonnal jelentkeztem, az volt az én önállósodási programom. Szóval a festés nálam semmiképp nem nevezhető új keletűnek, viszont az tény, hogy 40 éves koromban döntöttem úgy, hogy még komolyabban szeretnék foglalkozni vele. Kipróbálni egy csomó más, számomra új technikát.
Az új technikákat magadtól sajátítod el, vagy jársz képzésekre?
Járok stúdióba a mai napig, tehát folyamatosan képzem magam, erre mindig szántam, szánok időt és energiát.
Dombovári Vanda: „Soha nem féltem az érzelmeimet kimutatni”
A mai napig sokak álma bejutni a Képzőművészetire, téged felvettek és mégis színész lettél?
Másfél éve jártam a Képzőre, amikor jött egy színházi lehetőség, és attól teljesen „megvadultam”, hogy én akkor most színésznő leszek. Otthagytam az egyetemet, amit senki nem értett, a családom is ledöbbent, sokan úgy értelmezték, hogy nem vagyok normális. Úgy gondoltam, hogy ha akkor nem kezdem el a színi pályát, akkor később már nem lesz rá lehetőségem, az alkotásra viszont igen. De ebben az időszakban is végig festettem, gyakoroltam, jártam szakkörökre.
Több kiállításom is volt, nagyon bánom, hogy nem dokumentáltam őket, pedig kifejezetten színvonalas helyeken voltak, például a Várban, a Szentháromság téren, vagy a Magyar Kultúra házában.
S jól tudom, hogy most pedig egy balatonfüredi kiállításra készülsz?
Igen, augusztus 30-án nyílik a legújabb, Lélek - Képek kiállításom Balatonfüreden a zsinagógában. Nemrég ért véget egy másik a Myself Szalonban, aminek a képei már a balatonboglári Vörös és Kék kápolnában láthatók. Amikor készítettem össze a kiállítás anyagát, akkor előkerült két korábbi, 15 éves koromban készült képem, és magam is elcsodálkoztam, hogy már akkor is ugyanazokat a kékes, zöldes árnyalatokat használtam, amik most is a legközelebb állnak hozzám.
Folyamatosan töröm a fejem a következő anyagokon, és azon is, hogy a birtokra hogyan tudnék még több közösséget odavinni csapatépítésre, élményfestésre, vagy csak egy kis elvonulásra.
A táboroztatás elég nagy vállalás, jól végiggondoltad, amikor belevágtad a fejszédet?
Hat éve kezdtem el, amikor papa még élt. Nem csaptam neki különösebb hírverést, szájról szájra terjedt, maximum tíz gyereket vállalok. Ezek mindig nagyon családias hangulatban telnek, és óriási öröm nekem látni, hogy akik már régóta járnak, mennyit fejlődtek. Abszolút az alapoktól kezdtük: a vonalhúzástól a kör gyakorlásán keresztül, hogy hogyan kapcsoljuk össze az agyféltekeinket játékos feladatokkal, és elképesztő, hogy mekkora a fejlődés. Ez számomra tényleg határtalan öröm, és az is, amikor még vége sincs a tábornak, de már kérdezik, hogy mikor lesz a következő?
Ez egyfajta misszió a számodra, vagy te is kiteljesedsz benne?
Nagyon szeretem ezt csinálni, és örömömet lelem benne. Azt nem feltétlenül mondanám, hogy ebben teljesedek ki, nekem az egyensúlyt a festészet és a színház együtt adja. Az biztos, hogy egy ideje többet festek, mint amennyit játszok, de nem szeretnék egyikről sem lemondani! Nagyon ideálisan kiegészíti egymást ez a két tevékenység, hiszen az egyik befelé forduló, a másik meg pont egy introvertált működés, és ez a kettő nagyon jó egyensúlyt alkot.
Ennél jobbat nem is kívánhatnék magamnak, és ezt szeretném egy kicsit felturbózni, hogy a festészet még nagyobb hangsúlyt kapjon.
Miből inspirálódsz az alkotás során?
A legfőbb inspirációs forrásom a természet, és nagyon szerettem filozófiát és pszichológiát tanulni, mindig izgatott a nőiesség, az energiák és az egyensúly. Hogy hol van a minden, hol a semmi, és ezeknek a határán hogy mozgunk, hogy milyen nüansznyi dolgokon múlik az élet. Ezeknek a kifejezése, megjelenítése motivál az alkotásra amikor valamit festek. Nekem az a meggyőződésem, hogy úgy jó alkotni, amikor az ihlet belülről jön. Amikor a gondolataim szinte viszik a kezemet.
Nagyon szeretem például a szimbólumokat, ezekben pedig az az érdekes, hogy hogyan erősítik az embert, mit jelképeznek, milyen jelentéseket hordoznak. Hiszek abban, hogy ha egy kép kikerül a falra, az abszolút hat a környezetében élőkre. Szinte minden megmozgatja a fantáziámat, ami kapcsolódhat a női lélekhez, a határok feszegetéséhez vagy a belső egyensúly kialakításához.
Egy új színházi előadást hathetes próbaidőszak előz meg, ami egy kiszámítható és konkrétan behatárolható folyamat. Egy kiállításra hogyan készülsz fel? Kiválasztod a konkrét témát, a színeket előtte?
Ez korszaktól függ, de általában a fejemben már megvan 10-15 a kép, amikor megszületik egy új kiállítás gondolata. A téma kell, hogy meglegyen, ami meghatározza a folyamatot. Általában télen festek többet, a mostani kiállítások anyagai is tavaly télen készültek. Igyekszem úgy szervezni az életemet, hogy minden nap legyen 3-5 órám a festésre. Úgy nem menne, hogy van rajtam nyomás, hogy mondjuk két hét alatt legyen meg 15 kép. A volt anyósomtól tanultam, hogy a profik nem úgy dolgoznak, hogy ülnek, és várják az ihletet, hanem akkor alkotnak, amikor van ihletük.
Természetesen az más, amikor megrendelésem van, olyankor jobban meg van határozva az irány, és a határidő is.
Otthon festesz, és a tábort is ott tartod. A fiad nem kapott hozzá kedvet?
Szereti, hogy én festek, de nem kapott kedvet hozzá. Abszolút más beállítottságú, a kereskedelem, a mezőgazdaság érdekli.
Most már kamasz, milyen a viszonyotok?
Nagyon jó. Sokáig egyedül neveltem, ezért megmaradt közöttünk a bizalmi kapcsolat. Évekig anyának, és apának is kellett lennem, ez nem mindig volt könnyű. Mert szívesebben vagyok megengedőbb anya, mint szigorú, de néha ezt sem lehetett megúszni. Nagyon szeretek főzni, de soha nem erőszakoskodtam, hogy tanuljon meg ő is. De már egész pici korában, ott állt mellettem, aprítani akarta a hagymát, mindent megfigyelt. 9 éves volt, amikor mentem haza este a színházból, és meglepett.
Gyönyörűen megterített asztallal, gyertyával, és friss, gőzölgő spagettivel várt úgy, hogy ő maga főzte a paradicsomszószt is. Rengeteget beszélgetünk, szerencsére a tinédzserkor sem hozott különösebb nehézségeket, hagyja, hogy néha megöleljem, és szívesen csinál velem közös programokat.
Tíz éve játszol az Orfeumban az Anyád kínja című darabban, amiben egy szuper csapattal feszegetitek az anyává válás témakörét. Lassan annak is lehetne folytatása, amiben kamaszodnak a gyerekek, nem?
Igen, gondolkodunk róla, hogy nagyon jó folytatást lehetne belőle kreálni, hiszen a kamaszok mindig adnak muníciót, és mellettük, velük elképesztő élethelyzetek vannak.
Ambrus Attila: „A legnagyobb baj ebben az országban a kirekesztés”
Most „civilben vagy”, teljesen smink nélkül, de így is szép vagy. Mi a rutinod, titkod a genetikán kívül a bőrápolás tekintetében?
Nem tudok nagy titkokról és szuper hatóanyagokról beszámolni, semmi extrát nem használok. Sminkelni sem szoktam a hétköznapokban, és a hajamat is csak simán megmosom, összefogom, ez alól már csak szinte a színház, és ha meg kell jelennem valahol a kivétel. Nincs arra időm és energiám, hogy ha le kell mennem a boltba, akkor tegyek szemspirált meg rúzst. Nekem a természetesség sokkal fontosabb, annyi energiát vesz el az embertől, hogy fenntartson egy látszatot.
Így nézek ki, ez vagyok én, és jól is érzem magam teljesen naturálisan a bőrömben. Szerintem túl nagy jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy maszkot öltünk magunkra, de aztán úgyis mindig lehull a lepel. Fiatalabb koromban persze sokkal jobban izgatott, hogy a hajam, sminkem rendben legyen, és milyen érdekes, hogy mindig akkor udvarolt nekem valaki, amikor a legkevésbé jó formámat hoztam. Most már úgy vagyok vele, hogy jobb, ha az elején kiderül az igazság, mint amikor egyszer csak „lecsupaszítva” ébredsz valaki mellett. Nincs időm és energiám az ilyen felesleges játszmákra!
És a sportra, mozgásra jut időd, energiád?
Na, arra nem sajnálom! A rendszeres lovaglás sajnos már nem fér bele, de valamit mindig edzek. És hát rengeteg munka van a birtokon, mindennap brutál izomlázam van a nyakamtól a lábujjamig. Naponta megvan a 20 ezer lépésem, erre igényem is van, ha nem festek, akkor nem tudok egy helyben ülni.
Jakupcsek Gabriella: „Az anyaság egy 24 órás döntési folyamat”
Családi örökséged a birtok, bírod egyedül? Nem fordult meg a fejedben, hogy eladd?
Megfordult már többször is, de nagyon sok lehetőséget látok benne, emiatt mindig elvetem ezt a lehetőséget. Abban bízom, hogy van annyi kapacitásom, hogy fellendítsem, egyelőre bírom, így ez a téma most nincs napirenden. Nyilván a szívemnek, lelkemnek is fontos, és az sem utolsó szempont, hogy gyönyörű helyen van. Fantasztikus dolog a természetben élni, ez semmi máshoz nem fogható!
Mi van a bakancslistádon?
Semmi különös. A legfőbb vágyam, hogy mindig megmaradjon az egyensúly a színház és a festés között, és a képeimmel minél több helyre eljussak, ehhez természetesen egy jó team-re is szükség van. Úgy is látom magam öregen, hogy ingázok a színház és egy-egy kiállítás között. 45 éves vagyok, pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem rajtam múlik, hogy kapok-e színházi szerepet. Ha kapok örülök, de ha nem kapok, azzal sincs bajom. Nem görcsölök rá semmi olyanra, ami tőlem független.
Ha azt mondják, hogy bozótot kell irtani, azt simán megcsinálom, az rajtam múlik. Korábban sokat keseregtem én is mindenen, de már bölcsebb és tapasztaltabb vagyok, nem gyötröm magam feleslegesen semmivel. Valahogy mindig lesz. Én arra szavazok, azzal foglalkozom, ami most van. Hogy a mostban találjam meg a szépséget, a pozitívumot, csak a jelenre fókuszáljak. Minden más bizonytalan. Nem vágyom nagy dolgokra, én köszönöm, örülök annak, hogy élek.
Oszter Alexandra kiállítása augusztus 30-án nyílt meg a balatonfüredi Zsidó Kiválóságok Házában.
