Pamela Anderson öregedése nem botrány, nem tragédia, hanem tudatos döntés
Nagyon csúnyán öregszik Pamela Anderson, nagyon megöregedett Pamela Anderson, rá sem lehet ismerni Pamela Andersonra, megmutatta magát smink nélkül Pamela Anderson, nem képes olyan sikereket elérni Pamela Anderson, mint korábban – íme néhány találat és kulcsmondat a legnépszerűbb keresőprogramból, hogyha Pamela Andersonra vagyunk kíváncsiak.
Ezeket láttad már?
Bizonyára mindenkinek feltűnik – és saját kereséssel utána is nézhet –, hogy a legtöbb Pamela Andersonnal foglalkozó cikk, akár tizenöt éve, akár tizenöt perce jelent meg, a külsejével és az életkorával, illetve ezek különféle viszonyaival foglalkozik. Az elmúlt évtizedekben a bulvársajtóban rendre visszatérő témaként kezelték Anderson öregedését: fotós összehasonlítások, „rá sem lehet ismerni” címek, és plasztikai beavatkozásokról szóló spekulációk alakították a narratívát.
Ezek a beszámolók a testi változást gyakran erkölcsi kérdésként tálalták, mintha a női testnek kötelessége lenne megőrizni fiatalságát és szexuális vonzerejét.
Ugyanakkor az utóbbi években a szokványos kritikai hangvétel fokozatosan háttérbe szorult: Anderson nyíltan vállalta a smink nélküli megjelenést, és – legalábbis az utóbbi években – elutasította fiatalító beavatkozásokat, ezzel tudatosan átrendezve a róla szóló közhelyeket. A korábban a „romlás” vagy „elvesztett szépség” narratívájába szorított öregedés most önrendelkezésként jelenik meg, amely új életet lehel a női test és az idő múlásának elhasznált diskurzusába.
Pamela Anderson nem „csúnyán öregszik”, nem „elfelejtett sminkelni”, és nem „rá sem lehet ismerni”.
Egyszerűen kilépett abból a szerepből, amely szerint egy nő arca köztulajdon, fiatalsága pedig kötelező. Pamela Anderson öregedése ritka pillanat a populáris kultúrában: nem botrány, nem tragédia, hanem tudatos döntés. A róla szóló cikkek azonban nem ezt tükrözik, hanem azt, mennyire nehezen tud a nyilvánosság mit kezdeni egy nővel, aki nem akar fiatalabbnak látszani annál, aki valójában.
A celebek egyre politikusabbá válnak, a politika pedig celebesedik - de mégis hová vezet mindez?
Az 1990-es években a Baywatch című sorozattal befutott Pamela Anderson úgynevezett szexszimbólumnak számított; egy olyan korban, amikor a #metoo sehol, a tárgyiasítás viszont mindenhol jelen volt. Döntése a beavatkozásmentes arcról tehát nemcsak úgy általában a női test, hanem a kilencvenes évek strandtest-fantáziáinak is az elárulása – máshonnan nézve viszont leleplezése. Bár sok filmben és sorozatban szerepelt, Anderson ebben az időben leginkább a Mötley Crüe együttes dobosával, Tommy Lee -vel való, bulvárosan szólva „viharos”, valójában leginkább bántalmazó házasságáról volt ismert.
Ez utóbbit dramatizálja a Tommy és Pam című, Magyarországon a Disney Pluson nézhető sorozat, amit részben a színésznő Love, Pamela című memoárja alapján készítettek. Miután jónéhány évre eltűnt a nyilvánosság zaklató pillantásai elől, az immáron ötvenes Pamela Anderson visszatért, és azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy – botrány! – smink nélkül, természetes arccal jelent meg nyilvános eseményeken. Azóta a médiafigyelem központja az az arc és az a női test, amin az elmúlt évtizedekben kritizáltak már fiatalságot, meztelenséget, egykor elvégzett plasztikai beavatkozásokat, sőt, bántalmazásokat is.
Pamela Anderson nem kér a közhelyekből
A nyilvánosság ezzel igazolja azt a közhelyet, hogy nemcsak az idősödő, hanem a fiatal női testekről is szinte kizárólag a tabusítás, a megszégyenítés és az ítélkezés nyelvén képes megszólalni. Pamela Anderson öregedése nem pusztán biológiai folyamatként, hanem médiatörténeti eseményként jelenik meg. Az, ahogyan a sajtó az elmúlt évtizedekben beszélt róla, pontos lenyomata annak, miként gondolkodik a populáris kultúra a női testről, a szexualitásról és az idő múlásáról.
A hazai és a nemzetközi bulvármédia egyik kedvenc, nőkkel kapcsolatos fordulata, hogy „rá sem lehet ismerni” – vagy az öregedés, vagy éppen a fiatalodás miatt. Ez a mondat azt sugallja, hogy az ember azonos önmagával, amíg fiatal és kívánatos – szigorúan természetes formában – az öregedés pedig identitásvesztés. Ebben a narratívában Pamela Anderson már nem „más életszakaszban van”, hanem eltűnt az, akit ismerni lehetett. Ez a gondolkodásmód különösen kegyetlen a nőkkel szemben, hiszen az identitást a külsőhöz köti.
Pamela Anderson mai arca nem botrányos azért, mert „öreg”, hanem mert nem hajlandó részt venni a fiatalítás kötelező műveleteiben. Ez az arc jelenleg megkérdőjelezi a „jól öregedés” normáját, és visszaveszi az öregedés narratíváját a médiától. A Pamela Andersonról szóló cikkek valójában nem róla szólnak, hanem a női testhez való társadalmi viszonyunkról, az öregedéstől való kollektív szorongásról, és arról, mennyire nehéz elfogadni, ha egy nő nem akar örökké reprezentálni.
Miért nézzük még mindig a tévét? A képernyő kulturális hatása és túlélése a 21. században
A kérdés tehát nem az, hogy „hogyan öregszik Pamela Anderson”, hanem az, hogy miért vált az ő öregedése közbeszéd tárgyává. A róla szóló cikkek nagy része nem azt vizsgálja, milyen életút, döntések vagy társadalmi tapasztalatok rajzolódnak ki az idő nyomain keresztül, hanem azt, mennyiben felel meg aktuális megjelenése a női láthatóság szűk kereteinek. Ebben a diskurzusban az öregedés nem természetes folyamat, hanem eltérés egy korábban rögzített ideáltól, amelyhez Anderson alakját – a kilencvenes évek szexszimbólumaként – a sajtó maga kötötte hozzá.
Nyilván nem én vagyok az első, aki feldobja ezt a gondolatkísérletet, de próbáljuk meg kicserélni a fent említett szalagcímekben Pamela Anderson nevét egy férfi színészére. Ha becsukjuk a szemünket, szinte magunk előtt látjuk mindennek az ellentétét, vagyis azt, ahogyan a bulvár azt ünnepli, milyen fantasztikusan néz ki Harrison Ford, Al Pacino vagy Michael Douglas 70, 80, 90 évesen, milyen vagány, hogy Mick Jagger apa lett 73 évesen, és soha, egyik cikkben sem merül fel a smink kérdése. Pedig Pamela Anderson mellett sokszor kap kritikát a tudatos öregedés miatt a természetesen ősz hajával mutatkozó Andie MacDowell, sőt, minden idők egyik legnagyobb színésze, Meryl Streep is.
Ez a kettős mérce akkor is maradandó károkat okoz, hogyha elismerjük, hogy még a bulvársajtó is fejlődött az elmúlt években az ageizmus ügyében, nem beszélve a fősodorbeli életmód- és divatmagazinokról: Pamela Anderson a saját jelenlegi arcával volt például a Vogue Scandinavia tavaly decemberi címlapján is. Sokkal több olyan cikket találunk, ami, ha mást nem, legalább a kortalanságot pozitívumnak állítja be a nők esetében, hogyha a méltóságteljes öregedésig még nem is jutnak el.
A GLAMOUR-ba is rendszeresen publikáló podcaster, újságíró, Magyarország első menopauza-aktivistája, Iványi Orsolya – akit joggal nevezhetünk a téma szakértőjének – ugyanakkor pont a kortalanság, népszerű angol kifejezéssel az „ageless” stílus ellen szólal fel. Néhány nappal ezelőtt éppen ezzel kapcsolatban írta a közösségi oldalán a következőket: „Nem érdekel a kortalanság és egyre kevésbé érdekel az a narratíva, ami szerint úgy kellene megöregednünk, hogy közben úgy teszünk, mintha nem öregednénk. Az életközép nem hanyatlás, hanem kreatív fordulópont. A legérdekesebb dolgok 40 felett történtek velem, és bár még csak 51 vagyok, ez az évtized sem unalmas, sőt!”
Pamela Anderson jelenleg 58 éves, egyre több filmben szerepel, tavaly egy rövid ideig Liam Neesonnal volt kapcsolata, akivel az új Csupaszt pisztoly-filmben szerepeltek együtt – és egyre több cikk szól arról, hogy voltaképpen milyen bátor és gyönyörű dolog, hogy a sminktelenség a védjegyévé vált. Hogyha ez segít a tudatos öregedés normalizálásában, már akkor hálás lehet a kultúránk Pamela Andersonnak.
Imádunk a filmekbe menekülni, de káros lehet, ha folyton hozzájuk hasonlítjuk az életünket
