Rendkívül sokoldalú személyiség, filmes és színházi szerepei mellett ír is, és nemrég sikeres bodyArt oktatói karrierbe is kezdett. Réti Adrienn a saját élethelyzeteiből is építkezik mostanában, és nem tagadja, hogy az ezzel kapcsolatos alkotómunka terápiaként is kiváló számára.
Ezeket láttad már?
Réti Adrienn színésznő legújabb előadása a Kerülőút, amelyben egy taxis utasaként mutatja meg, hogy egy mindennapos helyzet milyen meglepő fordulatokat tartogathat. Erről, és az egy éve bemutatott „Boldogan éltek” című színházi darab születéséről kérdeztük.
Sokat utazol taxival?
Volt egy időszak régebben, még a gyerekem születése előtt, amikor többet taxiztam, mostanában főleg inkább akkor, amikor egy-egy forgatásra visznek. És igen, tulajdonképpen az utazások közben született meg a fejemben az ötlet, hogy ez egy szuper jó helyzet. Nagyon sokféle taxis típus van, és természetesen az utasok is széles skálán mozognak, ezért számomra egyértelmű volt, hogy ez az egyébként teljesen hétköznapi helyzet, kiváló dialógusok forrása lehet.
Te melyik típus vagy: aki szeret a taxiban beszélgetni, vagy aki bevágja magát hátra és elmélyed a gondolataiban?
Én alapvetően is szeretek mélyebben beszélgetni, nyilván ez egy másik helyzet, de ha úgy érzem, hogy van rá befogadókészség, akkor szívesen beszélgetek. A félmondatos válaszokból nagyon sokszor kiderül a másik öröme, vagy fájdalma. Amikor megkérdezi a sofőr, hogy van-e gyerekem, hogy hány éves, és szomorúságot érzek a hangjában, akkor tudom, hogy ezzel kapcsolatban van problémája. Ilyenkor többnyire elindul valami beszélgetés-féle, persze csak annyi, amennyi egy röpke utazásba belefér.
Én nem vagyok tapintatlan, nem szoktam feszegetni a dolgokat, olyan is volt, hogy beraktam a fülest, mert se nekem, se a sofőrnek nem volt igénye a diskurzusra. Eddig szerencsére nem volt kellemetlen élményem, bár biztos vagyok abban, hogy ha valaki túl akarna menni egy bizonyos határon, azt is tudnám kezelni.
Bíró Panna Dominika és Pataki Ferenc: „Az érzelmeink kiállták az idő próbáját”
Az előadás a te ötleteid alapján született, amihez Rényi Ádám írt szöveget, Horgas Ádám pedig színpadra adoptálta. Az nem volt opció, hogy te írd meg?
Cseh Jucival és Perczel Enikővel közösen írtunk már két darabot, viszont nekünk több időre lett volna szükségünk. De a téma motoszkált a fejemben, ekkor jutott eszembe Rényi Ádám, aki írt nekünk korábban egy szilveszteri kabaréjelenetet. Több írását olvastam, és imádtam a keserédes, de humorral átszőtt történeteit. Az egyértelmű volt, hogy Kerekes Józseffel szeretném színpadra vinni, Horgas Ádámot pedig már vele közösen találtuk ki, mert mindketten nagyra tartjuk azt a széles körű, komplex látásmódot, amit ő képvisel.
A Játékszínben „A lány a vonaton” című előadásban már dolgoztam vele, és most a TikTok-ra készült Vörös Neon sorozatban is. Szerintem ő az a rendező, aki megírhatná hozzám a használati utasítást, annyira jól tudta, hogy hogyan kell engem kezelni. Ez egy költséghatékony, könnyen utaztatható előadás lett, amit nagyon szeretnek a nézők, mert könnyen tudnak azonosulni a témával.
Mennyire vagy te a taxiban utazó karakter?
Nyilván, mint minden színházi előadásnál, megtalálod benne azokat a picike dolgokat színészként, ami te vagy, de nagyon sok szempontból más ez a nő, mint én. Az alárendeltsége, vagy amennyire háttérbe sorolja magát, az bennem kevésbé van meg, ebben a tekintetből kellett is küzdenem a szereppel. De az például hasonlóság, hogy nagyon szeretek táncolni, és jó, hogy volt erre lehetőségem.
A humor például neked is ennyire fontos fegyver a mindennapokban?
Nagyon, én szeretem elröhögni a legrosszabb helyzeteket is. Nem mindig sikerül, ezért az nagyon jó, ha van körülöttem olyan ember, akinek van erre fogékonysága, és akkor tudok vele menni. De azért többnyire én is nevetek magamon.
Könnyen egy hullámhosszra tudsz kerülni bárkivel?
Szeretem kinyitni az embereket, főleg, ha valakivel van dolgunk, vagy közös témánk. Mindig is sok olyan találkozásom volt, amiről kiderült, hogy talán nem is véletlen. Sokat foglalkoztat például az iskolaválasztás, vagy, hogy éppen jól csinálok-e valamit a gyereknevelésben, vagy, hogy jól húzom-e meg a határokat, és kiderül, hogy akivel pont beszélgetek, már éppen túl van rajta, és tud adni hasznos tanácsot.
Jól húzol határokat, szigorú anya vagy?
Tudok az lenni. Tanulnom kellett a szigort, mert láttam a gyerekemen, hogy gyakorlatilag kéri, hogy legyenek keretek, legyenek szabályok. Azt érzem, hogy jó anya vagyok és nagyon jó a lányommal az élet, amit szoktam is neki mondani. Az is egy fontos része az anyaságomnak, hogy nagyon analizáló vagyok, figyelem, hogy mit hogy csináltam, jól csináltam-e, amit mondok, azt hogy éli meg, eleget vagyok-e vele...stb. A gyerekneveléssel együtt jár rengeteg dilemma is, ami persze természetes velejárója.
Kovács Patrícia: „A szerepeim rengeteget tanítottak nekem önmagamról”
Eleget vagy vele?
Úgy érzem igen. És minőségi időt is eleget töltünk együtt. Most már abban a korban van, hogy néha hátra kell lépnem, és hagynom kell, hogy csak hallgassa a meserádiót, vagy egy hangoskönyvet, vagy zenét, van bármi olyat csináljon, ami neki fontos.
Egy éve mutattátok be a „Boldogan éltek” című előadást, ami a válás utáni életre helyezi a fókuszt, és amiben nem csak játszol, hanem egyik írója is voltál. Ez az előadás létrejött volna, ha te nem válsz el?
Azért kezdtük el az előadást csinálni, mert a váláskor megtapasztaltam, hogy mennyi nehézség van benne. Hogy milyen rossz utak vannak, és magamban is láttam, hogy hány rossz úton tudnék ebből menni bizonyos helyzetekben.
Akkor ez az alkotói folyamat egyfajta terápia is volt a számodra?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Már akkor próbáltuk, amikor túl voltam rajta, de nagyon sok olyan mondat van benne, ami velem történt és leírtam, mert szívügyem átadni. De ezekből végül húztunk ki, mert az előadásban nem volt rá szükség. Néha azt is észre kell venni, hogy ez nem a terápia helye, ez színház, ahol elősorban a nézőket szeretnénk egy feldolgozási folyamatba behívni.
Ónodi Eszter 40 év felett vált igazán boldoggá: szerinte ez a nagy titok
Milyenek a visszajelzések, hogy reagálnak a nézők?
Nagyon jók, és megerősítenek, hogy volt értelme létrehozni ezt az előadást. Cseh Judit írótársamnak, aki rendezte is az előadást, például azt mondta egy férfi, hogy talán, ha hamarabb nézte volna meg az előadást, akkor a lánya még beszélne vele. De volt olyan házaspár is, aki az előadás után döntött úgy, hogy mégsem válnak. Mert nyilván mi arra is fel akartuk hívni a figyelmet, hogy kiderüljön, hogy a válás után egyáltalán nem lesz könnyebb. Nekem ez egy fontos tapasztalás volt, amire a folyamat közben ébredtem rá.
Sokan gondolják azt, hogy a válás után már nem kell együttműködni, konfrontálódni, és így majd könnyebb lesz az élet. De ez egy tévhit, nem lesz könnyebb, sőt, sokszor még nehezebb is! Mert még nagyobb összefogásra van szükség, s mivel már nincs meg a szerelmi kapocs, még komolyabban kell dolgozni, hogy nem társként, hanem szülőként működni tudjanak.
És nagyon érdekes, hogy miközben szinte követhetetlen mértékben fejlődik a világ, rengeteg dolgot elfogadunk, tolerálunk, a válás még most is sokszor tabunak, cikinek számít.
Az írási folyamatban készítettünk interjúkat. Mivel mi alkotók mindhárman nők vagyunk, férfiakkal beszélgettünk, hogy az ő szempontjaikat is lássuk. Volt egy olyan kérdés, hogy melyik az a tulajdonság, amit a volt házastársadban szeretsz? Egyetlenegy kivétellel, mind azt válaszolták, hogy semmit nem hagyott, hogy szeressek benne. És szerintem ez a nagyon nagy baj, vagy inkább ez az akadály, mert, nem tudnak túllépni magukon és a sértettségeiken az emberek. Meg tudom érteni, hogy amikor elhagynak, megcsalnak, vagy bármi miatt kialakul ez a helyzet, akkor van harag az emberben.
De ezen kell megtanulni túllépni, és egy másik minőségbe helyezni magunkat. A volt párod már nem a párod, de a szülőtársad marad. Ez el is hangzik a darabban, hogy most már át kéne írni a telefonban a nevét. Amikor én ezt megléptem, az például egy fontos mérföldkő volt a folyamatban.
Nyári Dia: „Egy nő miért ne lehetne ambiciózus, akár munkamániás is?”
Neked mennyire volt nehéz? Nem a névátírás, hanem az egész.
Nem ment könnyen. Azért is szerettünk volna erről előadást, mert szerintem ez egy nagyon nehéz dolog, és ahogy te is mondtad, még mindig ciki kategória. Gyurkó Szilviának a „Rám is gondoljatok” című könyvéből idézzük a szülői fogadalmát, ami nekem nagyon sokat segített a legnagyobb tehetetlenségemben. Ugyanis arra senki nem készít fel, hogy hogy kell válni. Ez nincsen benne a képletben, és amikor megtörténik, akkor mi van? Vagy mi lesz? Szerencsére egyre több pozitív történetet is hallunk, de legjellemzőbb még most is főleg a mindenen veszekedés.
Szerintem lehet ezt jól csinálni, ha két ember felnőttként viselkedik egymással. Fontos a gyereket is bevonni, hiszen ő is a család része, nem jó, ha ebben a sztoriban szobanövényként van kezelve. Persze nem mindegy, hogy éppen hány éves korában történik ez vele. Én a magam részéről szakemberpárti vagyok, hiszek abban, hogy egy mediátor, coach vagy pszichológus segíthet olyan irányba indulni, amire vágyunk. Sokszor felmerül, hogy nemcsak válni, pszichológushoz menni is ciki, mert mit szólnak majd mások?
Tudom, hogy könnyű azt mondani, hogy kit érdekel mit mondanak, de tényleg nincs ennek jelentősége! Mert ők nem lesznek ott veled este, vagy amikor reggel felébredsz és egyedül vagy. Mások tapasztalata persze fontos, én is sokat beszélgettem olyan ismerősökkel, akik már elváltak. Sőt, volt olyan is, hogy valaki engem keresett meg a válásom után, hogy mondjam el, hogy éltem meg az egészet.
És most hol tartasz? Boldogan élsz?
Igen. Én nagyon szerettem volna egy családot, és van. Az, hogy nem olyan, mint amit elképzeltem, azzal úgy vagyok, hogy végül királylány se lettem, pedig azt terveztem óvodás koromban. Úgyhogy igen, nekem ők a családom, és már eltelt annyi év, most már egy szerintem egészséges párkapcsolatom is van, ami szintén nehéz lépés a válás után. Nekünk sikerült külön, de együttmükődve élni tovább az életünket. Persze, bánom, hogy így alakult, mert nem így szerettem volna. De máshogy alakult, tehát ez már nem lesz másmilyen. Úgyhogy ebből kell kihoznunk a legtöbbet, és ezzel együtt élni egy jó életet.
