Szente Vajk: „Egy ponton túl láthatóvá válik a különbség az érdekesnek lenni és az érdekesnek látszani között”
A Jászai Mari-díjas, Érdemes Művész Szente Vajk a TV2 Dancing with the Stars zsűritagja nem csak kiváló ítélőképességgel rendelkezik, amit a táncos show-műsorban kamatoztatott, egymás után írja és rendezi a történelmi musicaleket, színdarabokat állít színpadra.
Ezeket láttad már?
Szente Vajk kíváncsian figyelte, hogy nem mindig cseng össze a nézők és a zsűri véleménye a képernyőn látottakról, és ennek több oka is lehet. Szerinte érdemesebb lenne több hasonló műsort csinálni, amelyeknek a szórakoztató jellegük mellett edukációs feladatuk is lehetne.
A zsűri tagjaként a tánctudás pontozása, a produkció véleményezése volt a feladatod. A műsor egy idő múlva érezhetően abba az irányba ment el, hogy nem a tánctudás számított, a nézők inkább szimpátia alapján voksoltak, majd választották ki a nyertest.
Több száz ezer szavazat érkezett a verseny döntőjének napján, tehát azt, hogy közülük ki részesítette előnyben a tánctudást és ki a szimpátiát, azt nagyon nehéz lenne megállapítani. A műsorban a zsűri természetesen szakmai alapon véleményezte a produkciókat. A látásmódunk persze lehet hatással a nézőkre, akiknek megvan a szabad véleménynyilvánítási lehetőségük. A zsűritagok észrevételei, meglátásai és pontozása csak ötven százalékban nyom a latba a műsor felépítésében, kivéve az utolsó adásban. A döntőben már csak véleményezési lehetőségünk van, az ítéletünket pontokban már nem tudjuk kifejezni, és kizárólag a nézők döntenek. Nem lehet szétválogatni, ki és mi alapján szavazott a kedvencére.
Létezik, hogy ekkora a különbség a nézők és a zsűri látásmódja között?
Előfordulhat, hogy a mi véleményünk nem cseng össze a nézőkével, bár idén kifejezetten gyakran megtörtént, hogy nem volt eltérés, ugyanazt a párost értékeltük a legjobbnak. Néha azonban azért is lehet a különbség a néző és zsűri véleménynyilvánítása között, mert mi élőben látjuk a produkciót. Amikor visszanéztem a műsort, éreztem, hogy bizonyos helyzetekben más energiákat látott a néző, mint mi. Előfordult, hogy egy hibát mi határozottan érzékeltünk, miközben az adott kameraállásban pont nem is látszott. Ezért nyitottsággal és kíváncsisággal figyeltem, mikor egyezett és mikor különbözött a nézők és a mi véleményünk.
A műsor utolsó adásában azt mondtad, hogy a kereskedelmi csatornák egymás alá licitálnak a műsor színvonalában, hogy legyen nézettség.
Ez egy kulturális, szórakoztató műsor, aminek az össznézettsége az utolsó adásban, a döntőben, közel egymillió volt, a 48. hét legnézettebb műsora lett. Látva az eredményeket, valóban érdemesebb lenne több kulturális tematikájú műsort csinálni.
A táncművészeten kívül melyik műfaj fogyasztható könnyen a képernyőn keresztül? A kereskedelmi tévék tudnak olyan módon kultúrát közvetíteni, hogy érdekelje a nézőket?
Láthatóan igen. A tánc és a magasabb minőségű énekművészet az, amelyikre nyitottak az emberek, de talán a színház is ilyen lehetne. Megpróbálkozhatnánk akár olyan fikciós sorozatokkal is, amelyeknek a szórakoztató jellege mellett edukációs feladata is lenne.
A musical is ebbe tartozik, például az általad írt és rendezett Puskás, a musical? Szórakoztatott és tartalmat is adott a nézőknek, akik nagyon szerették.
Ugyanazt próbáljuk elérni a színházban, mint a tévében: igyekszünk minél több nézőt megszólítani, és a tartalomnak, amit adunk, kell, hogy legyen mélysége. Ha nincsen, akkor felmerül a kérdés, hogy a profitorientáltságon kívül miért csináljuk. Érdemes-e? Ha egy szolgáltatásban, legyen szó színházról vagy tévéről, nincs az a szándék, hogy úgy álljon fel a néző a székéből, hogy kapott valamit a világból, akkor nem érdemes a műsort, az előadást megcsinálni.
Többféle műsorban feltűnhetsz a képernyőn, vagy csak a szakmádhoz közel álló, magas színvonalú produkciókban?
Akkor érzem magam komfortosan, ha van a műsornak szakmai vagy edukatív kitettsége.
A profi táncosok karrierjéhez hozzátesz a Dancing with the Stars-ban való szereplés? Egyre több táncos tűnik fel valamelyik új reality-ben…
Ebben nem ítélkeznék. Az ő döntésük, hogyan építik a karrierjüket. Lehet, hogy nekik fontos, hogy megmérettessék magukat másfajta televíziós műsorokban is, mert talán az ebbéli ismertséget majd arra fordítják, hogy tánciskolát nyitnak, aminek hatására többen kezdenek el táncolni. Ebben az esetben jó a végeredmény.
Szerinted a tehetségnek van még értéke Magyarországon?
Még van, de ebben nagy felelőssége van a televíziós csatornának, a közösségi médiának, ami persze szabadabb, kevésbé kontrollált, mint a tévézés. A televízióban még vannak, akik döntenek arról, hogy valakinek a tehetségét kamera elé állítják vagy sem. A közösségi médiában viszont bárki megmutathatja magát. Mégis úgy érzem, ha valaki tényleg tehetséges, akkor hosszabb ideig lesz reflektorfényben. Egy ponton túl láthatóvá válik a különbség az érdekesnek lenni és az érdekesnek látszani között.
Örülni kell annak, ha sok kiváló táncost tudtunk megmutatni ebben a műsorban, de annak is, amikor tavaly Iván Bence táncolt. Nagyon jelentős dologra hívta fel a figyelmet: nem csak az elfogadásra, de a paralimpiára is, és meg is nőtt a paralimpikonokra irányuló figyelem. A tévének és a sajtónak fontos feladata, hogy ebben segítsenek, azonban sajnos kevesebb figyelmet érzékelek sok fontos területen.
Kulturális nép vagyunk, mi magyarok jó kétszáz éve nagyon sok figyelmet fordítunk a kultúrára. A reformkortól kezdődően fontos számunkra, ekkor indultak a magyar nyelvű színházak, Erkel operát kezdett el írni, Petőfi verseket. És máshogy tűnhet, de hosszú távon kifejezetten lényeges, hogy napjainkban milyen kulturális termékeket próbálunk letenni az asztalra.
Te rendezőként közismert színészekkel vagy kevésbé ismert művészekkel szeretsz dolgozni a színházban?
Tehetséges művészekkel. Az esetek nagyobb részében zenés előadásokat készítek, amelyekbe általában meghallgatás alapján kerülnek be a szereplők. Ám van néhány olyan üdítő kivétel, mint a Puskás, a musical esete, amikor úgy gondoltam, hogy annyira ismerjük egymást a zenés színházi életben, hogy nem teszem ki a kollégákat a megmérettetésnek. Úgy éreztem, hogy ennek a darabnak a szerepeit pontosan ki tudom osztani, bízva a szereplők tehetségében. Utólag ez a megelőlegezett bizalom tükröződött a motivációjukban. Nincs differenciálás, hogy valaki híres vagy sem. Egy színházi előadásban nem biztos, hogy a szereplőnek kell híresnek lenni. Néha Shakespeare, néha Agatha Christie a híres, néha Puskás Ferenc, vagy a téma, még ha a cím nem is viseli magán. Annyi minden hívhatja fel magára a figyelmet, sokkal lényegesebb, hogy alkalmasak legyenek a szereplők.
A Kőszívű, a Baradlay-legenda című musical a hetvenedik előadásnál jár, immár hatvanötezer ember látta. Készül újabb darabod?
A Puskás és a Kőszívű nagy sikere után Galambos Attilával és Juhász Leventével valóban készülünk egy harmadik ilyen típusú produkcióra. Fogyasztható formába tenni komoly történelmi eseményeket, történéseket nagyon jó feladat. Nemcsak az út izgalmas, ami odáig vezet, hanem az azt követő időszak is. Jó érzés látni, hogy mennyire eltalálja a magyar nézők szívét, lelkét. Remélem, hogy a harmadik nagy darabunkkal is így lesz, amit most kezdtünk írni.
Valamint március 15-én fogjuk bemutatni a Most vagy soha című nagyjátékfilmet, ami a márciusi ifjakról szól. Készülünk 2026-ra ugyanilyen nagyszabású filmmel a Mohácsi csatával kapcsolatban, ami akkor ünnepli majd az ötszázadik évfordulóját.
A történelem ennyire közel áll hozzád?
Szenvedélyesen érdekel a történelem, amióta az eszemet tudom. A magyar irodalom és történelem annyira gazdag, annyira jó mesélni róla, beleképzelni magunkat az egykori világba. A Puskás a XX. század története, rengeteg történelmi információval, a Kőszívűben a XIX. század közepe látható, a Most vagy soha szintén ugyanezt a kort mutatja be, Moháccsal pedig a XVI. századba nyerhetünk majd betekintést. Mind olyan mélységeket, tudást tartogat rólunk, a történelmünkről, a magunk hősiességéről és bukdácsolásáról, hogy ha előadó-művészetre adjuk a fejünket, muszáj visszaadni valamit belőlük, beszélni róluk.
Reggelente kipattan a szemed egy új ötlettel?
Egy belső laboratóriumban, sok gondolkodással sakkozom ki a témát. Nem elég ma már az, hogy engem érdekel és erről akarok beszélni. Át kell gondolni, mi érdekelheti a befogadó felet, akiért alkotjuk a műveket, de nem úgy, hogy egy történelemórát adunk le. A musical esetében a zene is segít megfogalmazni a mondanivalót. A filmben pedig a hihetetlen aprólékosság fontos a kor teljes visszaadásában, belecsempészve a fantáziát, azt, hogy mi hogyan képzeljük el ezeket az embereket. Kicsit időutazás ilyen darabot írni, de nagyon élvezem, főleg azt, amikor visszakapjuk a befektetett energiát a nézőktől.
