Egykor az ország egyik legismertebb modellje volt, ma azonban már egészen más dolgok töltik ki a mindennapjait. Bódi Sylvi a reflektorfényt maga mögött hagyva találta meg azt az életet, amelyben valóban önmaga lehet. Az óceán, a természetközeli lét, a szörfözés, a belső útkeresés és párja nemcsak az életét, hanem a gondolkodását is teljesen átformálta. Exkluzív interjúnkban a nyilvánosság mögötti nőről, a nagy fordulópontokról, a veszteségekről, az újrakezdésről és arról mesél, hogyan talált végül vissza önmagához.
Ezeket láttad már?
Volt idő, amikor Bódi Sylvi életét a fotózások, a címlapok, a rendezvények és a folyamatos nyilvános szereplések határozták meg. Hiába láthattuk őt a magazinok hasábjain, a legsikeresebb közéleti személyek között, az évek során egyre erősebben érezte, hogy a csillogás önmagában már nem ad választ azokra a kérdésekre, amelyek egyre gyakrabban foglalkoztatták.
Ma már nem a reflektorfény érdekli, hanem a valódi élmények, a természet közelsége, az önazonosság és az emberi kapcsolatok mélysége. Élete jelentős részét Bali és Magyarország között tölti, ahol párjával olyan harmóniában élnek, amilyenre mindig is vágyott. Az óceán szeretete pedig nemcsak személyes szenvedély, szörftáborokat szervez, hogy másoknak is megmutathassa azt a különleges világot, amely neki nemcsak kikapcsolódást, hanem valódi belső átalakulást hozott.
Egy ország ismert és figyelt téged, amikor reflektorfénybe kerültél. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra?
Sokszor mosolyogva gondolok vissza rá, máskor pedig inkább egyfajta elfogadással tekintek az életemnek ezen szakaszára. Nem mondanám, hogy fájdalmas emlék, inkább úgy érzem, hogy a mostani fejemmel már nem biztos, hogy mindent ugyanúgy csinálnék, ahogyan akkor tettem.
Fiatalon másként látjuk a világot, másként reagálunk helyzetekre, és teljesen más dolgokat tartunk fontosnak.
Ugyanakkor szeretettel gondolok arra a lányra, aki akkor voltam.
Megvolt annak az időszaknak a maga helye, szerepe és jelentősége az életemben. Rengeteg tapasztalatot adott, nagyon sok jó dolgot hozott, formálta, aki ma vagyok. Viszont, ha most hirtelen ugyanott állnék az életben, nem biztos, hogy pontosan ugyanazon az úton indulnék el, de nem bántam meg semmit. Mindennek oka volt, és mindenből tanultam.
Kívülről sokak számára úgy tűnt, sikert sikerre halmozol. Belül te hogyan élted meg ezt az életet?
Sokáig fürdőztem benne, élveztem a rendezvényeket, a fotózásokat, a címlapokat, az utazásokat és azt a figyelmet, ami körülvett. Jó érzés volt, hogy keresnek, hogy kíváncsiak rám, hogy nőként elismernek és szeretnek. Egy ideig ez az egónak is jól esik. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem.
Aztán egyszer csak megjelent bennem egy furcsa érzés. Nem kiégés volt, inkább valami ürességhez hasonlót éreztem. Mintha folyamatosan telítődtem volna mindazzal, amit korábban annyira szerettem, rájöttem, hogy már nem ad annyit, mint régen.
Legtöbben a modellt, a playmate-et, a címlapokon szereplő nőt látták bennem. A média is elsősorban ezt az oldalamat mutatta meg, és egy idő után azt vettem észre, hogy az emberek többsége is így tekint rám. Persze jólesik, ha szépnek tartanak, ha rajonganak érted, de egy idő után elkezdett valami hiányozni.
Azt éreztem, hogy mindenki csak a külsőt látja, nem néznek a felszín mögé. Nem arra kíváncsiak, hogy mit érzek, mit gondolok a világról, vagy ki vagyok valójában. Miközben mindig tudtam, hogy több vagyok annál, mint amit a fotók megmutatnak.
Mit adott neked ez a világ, és mit vett el?
Lehetőségeket, élményeket, kapcsolatokat, utazásokat és tapasztalatokat. Olyan helyekre jutottam el, olyan embereket ismerhettem meg, és olyan élethelyzeteket élhettem át, amelyekért ma is hálás vagyok. Ugyanakkor egy idő után azt éreztem, hogy elveszítem a kapcsolatot önmagammal. Folyamatos mozgásban voltam, mindig történt valami, mindig volt egy újabb rendezvény, egy újabb szereplés, egy újabb utazás. Közben pedig éreztem, hogy valami nincs rendben, valamit meg kellene hallanom, de mentem tovább, pörögtem, éltem azt az életet, amit addig ismertem.
Ma már úgy látom, hogy nem maga a modellkedés vagy a nyilvánosság volt a probléma. Egyszerűen elérkezett egy pont, amikor tovább kellett lépnem, és mélyebbre kellett mennem önmagamban. Közben a testem is küldte a jeleket. Aztán jött egy betegség, amire nem lehetett nem odafigyelni.
Az volt az a pont, amikor az élet szó szerint megállított. Addig hajlamos voltam azt gondolni, végtelen idő áll rendelkezésünkre. Ott volt a kezemben egy diagnózis, az orvosok azt mondták, jó esetben hat-kilenc hónapom van hátra.
Ha az embert igazán megérinti az elmúlás, teljesen más szemmel tekint az életére.
Akkor már nem az a kérdés, hogy hány címlapon szerepeltél, hány rendezvényre hívtak meg vagy hány ember ismeri a nevedet, hanem az, hogy volt-e értelme annak, ahogyan éltél.
Volt benned félelem azzal kapcsolatban, mi marad, ha eltűnik a reflektorfény?
Sokkal inkább az foglalkoztatott, mi marad akkor, ha minden külső dolog eltűnik. Ki vagyok én valójában a szerepek, a címek, a sikerek és az elismerések nélkül? Amikor az ember valóban szembenéz azzal, hogy az élet véges, akkor hirtelen minden más jelentőséget kap.
A kapcsolatok, a barátok, a család, a szeretet, az együtt töltött idő. Azok a dolgok, amelyeket korábban természetesnek vettem, hirtelen felbecsülhetetlen értékké váltak. Ami addig fontosnak tűnt, szinte egyik napról a másikra a lista végére került. Elkezdtem megvizsgálni az életemet, a döntéseimet, a kapcsolataimat és azt, hogy valójában merre tartok. Éreztem, hogy valahol letértem az utamról. Nem azért, mert rossz dolgokat csináltam, hanem mert már nem ugyanaz volt a feladatom, mint korábban.
Görög Zitával a címlapon megjelent a legváltozatosabb nyári olvasmányod, a GLAMOUR július-augusztusi lapszáma
Mit találtál meg magadban, amikor lelassult körülötted minden?
A csendet. Rájöttem arra, hogy mennyire fontos időt tölteni egyedül, csendben, minden zaj nélkül. Sok ember fél a csendtől, mert olyankor megjelennek a félelmek, a kérdések, a bizonytalanságok. Én viszont megtanultam szeretni ezt az állapotot. A csendben kezdtem el igazán meghallani önmagamat. Ma már gyakran ülök autóban zene nélkül. Sokszor inkább nem kapcsolok be semmit, csak figyelek. Gondolkodom. Jelen vagyok. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb ajándék, amit ez az időszak adott nekem.
Mit adott neked Bali lelkileg és emberileg?
Bali és az óceán teljesen átformálta az életemet. Utóbbi a legnagyobb tanítóm. Ott tanultam meg igazán az alázatot, a türelmet és a tiszteletet. Amikor valaki fiatalon sikeres lesz, ráadásul olyan területen, ahol folyamatos figyelem veszi körül, könnyen elhiszi, hogy uralja a világot. Nem gondolom, hogy én beképzelt vagy öntelt lettem volna, de utólag visszanézve látom, hogy az éveknek és az élettapasztalatnak nagyon nagy szerepe volt abban, hogy helyükre kerüljenek bennem a dolgok.
Amikor szembenézel az óceánnal, nem számít, mennyire vagy sikeres. Ott mindenki egyforma. Ha nem figyelsz, ha nincs benned alázat, pillanatok alatt padlóra küld. Én sokszor kaptam tőle pofonokat, és ezek a pofonok nagyon sokat formáltak rajtam. A szörfözés által teljesen más ritmust kezdtem élni. Egy olyan ritmust, amely sokkal inkább összhangban van a természettel.
Hogyan változtatta meg az életedet a természetközeli lét?
Megtanultam figyelni az áramlásokra, a ciklusokra, arra, hogy nem mindent lehet erőből megoldani. Régen sokkal inkább vonzottak az ötcsillagos szállodák, a luxus és azok a dolgok, amelyeket sokan a siker külső jeleinek tartanak. Ma már sokkal inkább keresem az egyszerűséget. Nem azt mondom, hogy lemondtam a kényelemről, hanem egyszerűen más lett fontos. Sokkal jobban érzem magam egy természetközeli helyen, ahol hallom a madarakat, érzem a föld illatát, látom a növényeket magam körül.
Akkor vagyok igazán jól, ha kapcsolatban vagyok a természettel.
Ma már konyhakerteket tervezek, veteményest gondozok, örömet okoz, ha reggel mezítláb sétálhatok a kertben, ha a saját zöldségeimet szedhetem le, és azokból főzhetek. Sokan talán furcsának tartják ezt, de nekem ez adja a valódi boldogságot.
Mi történt a kapcsolataiddal, amikor elkezdtél változni?
Amikor az ember változik, vele együtt változnak a kapcsolatai is. Egy ideig próbáltam ugyanúgy kapcsolódni azokhoz az emberekhez, akikkel korábban egy hullámhosszon voltunk, de egy idő után érezhetővé vált, hogy már nem ugyanazok a dolgok érdekelnek minket. Sok kapcsolat egyszerűen kikopott az életemből. Nem haraggal, nem konfliktussal, egyszerűen csak eltávolodtunk egymástól. Olyan volt, mintha más frekvenciára kerültünk volna. Ma már kevesebb ember vesz körül, mint régen, de azok a kapcsolatok sokkal mélyebbek és őszintébbek.
Ma mit jelent számodra a szabadság?
Régen talán azt mondtam volna, hogy a szabadság az utazás, a függetlenség vagy az, hogy azt csinálhatom, amihez kedvem van. Ma már egészen mást jelent. Most egyenlő az önazonossággal. Azt jelenti, hogy nem kell szerepeket játszanom. Nem kell megfelelnem mások elvárásainak. Nem kell olyannak mutatnom magam, amilyen valójában nem vagyok.
Szabadnak lenni azt jelenti, hogy összhangban vagyok önmagammal. Azt is jelenti, hogy megengedhetem magamnak a lassulást. Hogy nem kell állandóan rohanni, bizonyítani vagy megfelelni. Talán azt is, hogy ma már észreveszem azokat az apró csodákat, amelyek mellett régen egyszerűen elsétáltam. Egy virág illatát, egy naplementét vagy egy csendes reggelt. Ezek ma sokkal többet jelentenek számomra, mint korábban bármi.
Mitől érzed magad igazán szépnek?
Fiatalon természetes, hogy a külső nagyobb hangsúlyt kap. Mostanra viszont sokkal fontosabb lett számomra, milyen ember vagyok belül. Hogy dolgozom-e magamon. Hogy fejlődöm-e, hogy tudok-e szeretettel fordulni mások felé. Persze ugyanúgy sportolok, figyelek magamra, fontosnak tartom az egészséget és az igényességet, de ma már nem a külső az elsődleges, inkább az, hogy mit sugárzok.
Mit gondolsz, negyven felett hogyan változik egy nő kapcsolata önmagával?
Azt gondolom, ha jól csinálja, akkor egyre elfogadóbbá válik. A világ sajnos még mindig nagyon erősen a fiatalságot helyezi középpontba, különösen a nőkkel kapcsolatban. Szerencsére már látszik egy pozitív változás, egyre több az érettebb modell, egyre több nő vállalja fel természetesen az életkorát, de még mindig sok a nyomás.
Én úgy látom, az öregedés nem elvesz, hanem hozzáad az életedhez. A ráncok mögött történetek, tapasztalatok, megélt örömök, fájdalmak és tanulások vannak. Nem szeretnék harcolni az idővel, sokkal inkább szeretnék együtt áramolni vele.
Mire vagy ma a legbüszkébb az életeddel kapcsolatban?
Hogy volt bátorságom változni. Amikor az élet megállított, akkor nem próbáltam ugyanúgy tovább rohanni, hanem hajlandó voltam szembenézni önmagammal. Nem volt mindig könnyű. Voltak fájdalmas felismerések, voltak veszteségek, voltak kapcsolatok, amelyeket el kellett engednem, és voltak olyan részei önmagamnak is, amelyeket újra kellett építenem. Mégis azt érzem, hogy megérte végigmenni ezen az úton.
Megtanultam élvezni az egyszerű pillanatokat. Megtanultam jelen lenni. Megtanultam hálásnak lenni azért, ami van, ahelyett, hogy állandóan azt nézném, mi hiányzik még. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek terveim vagy álmaim. Vannak, de már nem a hiányból indulnak, hanem a teljességből – és ez óriási különbség.
Mit szeretnél, mit lássanak ma benned az emberek?
Nem egy címkét, az egykori playmate-et, vagy a korábbi címlaplányt, hanem egy nőt, aki ugyanúgy keresi az útját, tanul, hibázik, fejlődik és próbál egyre tudatosabban élni. Ma nagyon nyugodt és harmonikus időszakát élem az életemnek. Van mellettem egy társ, akire egész életemben vágytam.
Sokat kellett várnom rá, és sok kerülőutat kellett megjárnom, de ma már azt mondom, hogy minden csalódásnak, minden mellékvágánynak értelme volt, mert végül hozzá vezetett. Ha valaki évekkel ezelőtt azt mondja nekem, hogy negyvenhárom éves koromban találom meg azt az embert, akivel ilyen mély és harmonikus kapcsolatban tudok élni, akkor talán könnyebben viseltem volna az összes korábbi nehézséget. Nagyon hálás vagyok ezért.
Hogyan formál ez a kapcsolat?
Most egy olyan női szerepet is megélhetek, amelyet korábban kevésbé ismertem. Sokáig önálló voltam, folyamatosan dolgoztam, szerveztem, utaztam, intéztem a dolgaimat. Ma pedig örömmel élem meg azt is, hogy főzök, otthont teremtek, várom haza a páromat, és támogatni tudom őt a mindennapokban. Ez nem lemondást jelent, hanem egy új minőséget. Közös álmokat építünk. Keressük azt a helyet, ahol egyszer majd gyökeret ereszthetünk. Szeretnénk egy olyan otthont, ahol közelebb élhetünk a természethez, ahol gazdálkodhatunk, kertészkedhetünk, és ahol egy egyszerűbb, de sokkal teljesebb életet élhetünk.
Lehet, hogy kívülről ma kevésbé látványos életnek tűnik, mint amit korábban éltem, mégis úgy érzem, mostanra valahogy minden a helyére került. Közösen szervezzük Balira a szörftáborokat, építjük a terveinket, gondozzuk a kertünket, és közben egyszerűen csak élünk.
Ha most leülhetnél beszélgetni a fiatal Sylvivel, mit mondanál neki?
Legyél az, aki vagy, mindig hallgass a belső hangodra, és hagyd, hogy az vezessen az utadon. Azt hiszem, minden igazán fontos döntésnél ott van bennünk az a csendes belső iránytű, amely pontosan tudja, merre kell mennünk. Csak sokszor nem merünk rá figyelni, és ez nemcsak a fiatalkori önmagamnak szól.
Ez igaz minden életkorra: soha ne felejtsük el, kik vagyunk valójában, és miért vagyunk itt. Ne a külvilág elvárásai, a zaj vagy a megfelelési kényszer vezessen bennünket, hanem a belső hang, amely mindig közelebb visz önmagunkhoz. Ha van bátorságunk önazonosnak lenni, akkor előbb vagy utóbb minden a helyére kerül.
Művészeti vezető: Schneider Zoltán, Produkciós menedzsment: Csáti Melinda, Smink: Pataky Ágnes, Haj: Márkus Eszter, Vágó: Szekrényesy Dávid
