„Nem szeretném, ha a traumáim meghatároznák a felnőtt életemet” - Csingisz őszinte vallomása a múltjáról

A Viccen kívül – Út a szabadságig című első könyvében őszintén beszél arról is, hogy felnőttként maga is továbbvitte az otthon látott mintákat, és első párkapcsolatában ugyanazt a dinamikát ismételte meg, amelyből gyerekként menekülni szeretett volna. Írás közben olyan emlékeket kellett újra elővennie, amelyeket évekkel korábban már lezártnak hitt. A történet azonban nem a sérelmeknél ér véget. Csingisz szerint ugyanis a szabadság azt jelenti, hogy megtanulunk kívülről ránézni arra, ami velünk történt, és ezután eldönteni, mit viszünk tovább belőle.

Első könyvét szeptember 30-án mutatja be Budapesten, az Akvárium Klubban, ahol a kötetben feldolgozott traumákról, családi mintákról és a szabadsághoz vezető útról is szó lesz.

Hét éve vagy jelen a közösségi médiában, mégis meglepően keveset nyilatkoztál az elmúlt években. Miért érezted úgy, hogy most jött el az idő arra, hogy a saját történetedet is elmondd?

Hét éve találkozhatnak velem az emberek a videóimon keresztül, ezalatt az idő alatt azonban összesen két interjúra mondtam igent. Az egyik Peller Mariannál volt, a másik pedig a Menedék visszhangja című podcastban.

Az én történetem annyira összetett és nehéz, egy ötórás podcast sem lenne elég hozzá. Amikor felkértek a könyvre, először komolyan elgondolkodtam azon, hogy van-e értelme megírni. Nagyon sokan nőnek fel például alkoholista szülő mellett, sokan küzdenek anyagi nehézségekkel. Az én esetemben a kirekesztés elsősorban a származásom miatt ért, hiszen félig mongol vagyok, de valójában a kirekesztéshez sokszor az is elég, ha egy gyerek nem tud olyan márkás ruhákban járni, mint az osztálytársai.

Rujder Vivien: „A zsebpénzemet arra költöttem, hogy a lányok az osztályban szóba álljanak velem”

A két korábbi interjúval azt szerettem volna üzenni, hogy teljesen mindegy, hová születsz, és milyen körülmények közé. Ha szeretnéd és teszel érte, el tudod érni az álmaidat. Biztosan nehéz és hosszú út lesz, de sikerülhet. Aztán kaptam egy kommentet: „Kár ezzel hitegetni az embereket, mert aki rossz sorba született, az ott is marad.” Ettől fölforrt a vérem, mert pontosan tudom, hogy ez mennyire nem igaz. Az én életem ennek konkrét bizonyítéka. Akkor döntöttem el, hogy mindenképpen megírom a könyvet.

Úgy érzem, nálad a szabadság szónak több jelentése is van, mert nemcsak arról szól, hogy honnan indultál, hanem arról is, hogy milyen dolgoktól kellett megszabadulnod ahhoz, hogy ma ott tarts, ahol tartasz. Mit jelent pontosan?

Többféle dolgot jelent az életemben. Az egyik például az, hogy egy nagyon rossz környékre születtem Veszprémen belül, egy rossz hírű panel-lakótelepre. Akikkel annak idején ott tengóztam, pingpongoztam vagy fociztam, sokan pontosan ugyanazt az életet másolták le, amiből jöttek.

Akinek alkoholista szülei voltak, az maga is alkoholista lett, és veri a feleségét vagy a gyerekeit. Van, aki komoly szerhasználó lett, és olyan is akad köztük, aki most, miközben mi beszélgetünk, börtönbüntetését tölti emberölésért. Gyerekként sokat beszélgettünk arról, hogy ki mit szeretne majd csinálni.

Amikor én azt mondtam nekik, hogy szeretnék Budapestre költözni és nagy dolgokat elérni, mindenki legyintett: „majd kinövöd.” Tulajdonképpen ez a közeg megpróbált egyfajta sorsot előírni nekem. Pontosan azt, amit az a kommentelő is megfogalmazott, azaz aki rossz sorba született, az ott is marad.

A másik szabadság a traumáktól való megszabadulás. Tizennégy éves voltam, amikor a középiskolai osztályfőnököm észrevette, hogy valami nincs rendben, és javasolta az iskolapszichológust. Ő nem tudta, mi történt velem az általános iskolában, ahol négy éven keresztül minden nap megvertek.

Az első ülésen azt mondtam a pszichológusnak, hogy olyan ember szeretnék lenni, akire a felnőtt életében már nem hatnak ezek a traumák. Nem tudtam, mit kell ezért tenni, és azt sem, mennyit kell majd dolgoznom rajta. Csak azt tudtam, hogy nem szeretném, ha az iskolai bántalmazás, az otthoni traumák, a szegénység vagy bármelyik másik trauma meghatározná a felnőtt életemet. Végül négy éven keresztül, heti két alkalommal dolgoztunk együtt.

Horváth Éva exkluzív fotósorozattal üzeni, gyógyulása után erősebb, mint valaha

A harmadik szabadság pedig az attól való megszabadulás, hogy mások negatív visszajelzései, elvárásai vagy irigysége határozzák meg, hogyan éljek. Teljesen mindegy, hogy egy kommentelő, egy rosszindulatú kolléga, egy hozzá nem értő, egy hatalommal rendelkező főnök vagy egy irigy ember mond valamit. Meg kell erősítened magad annyira, hogy úgy tudj élni, ahogy te szeretnél, és ne annak megfelelően, hogy hányan bólogatnak körülötted.

Az a fajta bölcsesség és érettség, ahogy már egészen fiatalon néztél magadra és a körülményeidre, valószínűleg annak is köszönhető, amin keresztülmentél. Ha nem lettek volna ezek a traumák, szerinted ugyanilyen ember lennél?

Az ember agya és egész szervezete évmilliók óta a túlélésre van behuzalozva. Elképesztő körülményekhez tudunk alkalmazkodni. Ha azt láttam, hogy a szüleim veszekednek vagy akár verekszenek, miközben anyagi nehézségeink vannak, és az is felmerül, hogy elviszik a lakást, akkor azt is felmértem, lehet, nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy odamenjek és elmondjam, bántalmaznak az iskolában.

Középső gyerek vagyok, valahogy nagyon könnyen elengedték a kezemet, mert nem én voltam az első, és nem én voltam a legkisebb. Ebben nőttem fel, egyszerűen megértettem, hogy ezt nekem egyedül kell végigcsinálnom. Nem véletlenül kezdtem el tizenhárom évesen például dolgozni.

Csingisz szerint a szabadság azt jelenti, hogy megtanulunk kívülről ránézni arra, ami velünk történt, és ezután eldönteni, mit viszünk tovább belőle.

Fotó: Reviczky Zsolt

Sápi Vivien: „Mindig azt az utat választottam, ami felé a szívem húzott”

Mikor kezdett el körvonalazódni benned, hogy szeretnél sikereket elérni?

Kevesen tudják rólam, hogy hatéves koromban kezdtem sportolni, magyar válogatott röplabdás voltam, aztán tíz éven keresztül modellkedtem. Azt gondoltam, ez majd meghozza azt a sikert, amire vágyom, de bevallom, nagyon üresnek éreztem a szépségipart. Sokkal többet éreztem magamban annál, mint hogy tíz másodperc alatt végigsétáljak egy kifutón, vagy hogy óriásplakátokon legyen kint a fotóm, miközben senki nem tudja, ki vagyok.

Aztán amikor a TikTok és ezáltal a közösségi média is megérkezett az életembe, rájöttem, hogy valójában az emberek lelkéig szeretnék eljutni. A videóim is erről szólnak. Lehet, hogy valami humoros tartalom, de az inspiráció mögötte nagyon gyakran valamilyen közösségi trauma.

A könyvben olyan témákat is előveszel, mint az alkoholizmus, bántalmazás, társfüggőség, transzgenerációs traumák, ezek nagyon sok családban jelen vannak, mégis sokszor inkább hallgatnak róluk. Neked mennyire volt fontos, hogy ezekről ne csak a saját történeted részeként beszélj, hanem kimondj olyan dolgokat is, amelyekről általában hallgatunk?

Rettenetesen dühít, hogy az emberek homokba dugják a fejüket. Nincsenek kibeszélve dolgok, és nincsenek a helyükre téve. Nem véletlen, hogy eltávolodtunk egymással a szüleimmel. Nem tudok együtt élni azzal a gondolkodással, hogy mindent eltagadunk, hogy bizonyos dolgok nem történtek meg, és folyamatosan azt hallgatom: „te rosszul emlékszel.”

Puskás-Dallos Bogi: „Az anyaság segített felnőni”

A két korábbi interjú után elképesztő mennyiségű üzenetet kaptam. Rengeteg ember írta, hogy vele is hasonló történt, hasonló volt a családja vagy az iskolai évei, őt is érte kirekesztés. Döbbenetes belegondolni, hogy mennyi emberrel történt meg valami húsz-harminc évvel ezelőtt, és még mindig annak a feldolgozatlan élménynek a börtönében él.

Az is nagyon erősen megjelenik ebben, amit mondasz, hogy a családi minták akkor is tovább tudnak működni, ha valaki tudatosan éppen az ellenkezőjét akarja annak, amit otthon látott. Te mikor ismerted fel, hogy a párkapcsolataidban visszaköszönnek a múlt sebei?

Szerintem a párválasztás nagyon sokat elárul arról, hogy hol tartasz a szüleiddel való kapcsolatod feldolgozásában. Erről egy komplett fejezetet írtam a könyvben. Az első párkapcsolatomban tökéletesen lemintáztam ugyanazt, amit korábban otthon láttam. Pontosan ugyanolyan embert sikerült választanom, akivel ugyanazt a dinamikát éltem meg, amit az anyám az apámmal.

A lelki gyógyulásom egyik legtöbbet segítő pszichológiai eszköze az volt, hogy kívülről rá tudtam nézni arra, ami velem történik. Utólag már látom, hogy minden hibát, amit a szüleim elkövettek, én is megcsináltam, de egyetlen különbséggel: én mindenből kijöttem.

Keleti Andrea: „Amikor megszólal a zene, egy másik dimenzióba kerülök”

Mennyire tépted fel a korábbi sebeket?

Volt néhány rész, aminél írás közben elsírtam magam, de igazán akkor döbbentem meg, amikor egyben láttam az egészet. Megrázó volt szembesülni azzal, hogy mennyi fájdalom fért bele ebbe a harminc évbe. Külön-külön ismertem ezeket a történeteket, hiszen mindegyiken végigmentem valamikor, de teljesen más érzés volt őket egymás mellett látni, egyetlen történetté összeállva. Amikor egyben látod a saját életed történetét, sokkal jobban megérted önmagadat, az összefüggéseket és azt is, hogy valójában milyen irányba tartasz.

Olyan történeteket kellett újra előhúznom, amelyeket tíz évvel korábban, egy terápia során már eltettem magamban, lezártam, és azt gondoltam, hogy túl vagyok rajtuk. Amikor azonban újra előveszed ezeket, ráadásul egymás mellé teszed őket, az természetesen felkavarja az embert. Közben pedig nagyon érdekes volt megélni azt a kontrasztot is, hogy honnan indultam, és hol tartok most. A Haszkovó lakótelepről indultam Veszprémből, egy nagyon rossz hírű paneltelepről.

Ehhez képest a könyv megírásának időszakában éppen Los Angelesben voltam, ahol egy világmárka kivitt minket az első nemzetközi PR-eseményére. Utána még nem akartam hazajönni Amerikából, ezért felhívtam Mihalik Enikőt, és átmentem hozzá New Yorkba. Ott fejeztem be, illetve olvastam el egyben a könyvet.

Gryllus Dorka: „Akkor is lehet saját utat építeni, ha nem minden adott hozzá”

Folyamatosan az lebegett a szemeim előtt, amikor az álmaim kapcsán azt mondták nekem, majd kinövöm ezeket az elképzeléseket…Ehhez képest ott ültem New Yorkban, és a saját életem történetét olvastam.

A közösségi médiában nap mint nap találkozol olyan kommentekkel, amelyekben az emberek nagyon keményen támadnak másokat. Te, aki gyerekként bántalmazást éltél át, mennyire tudod ezt a két dolgot párhuzamba állítani? És mennyire tudod ma már kívülről kezelni ezeket a kommenteket?

A bántalmazás és a negatív kommentelés tulajdonképpen ugyanaz, csak az egyik offline történik, a másik online. Az elmúlt hét évben rengeteg tehetséges fiatalt láttam feltűnni a közösségi médiában, aztán eltűnni, mert egyszerűen nem bírták, hogy az emberek a saját frusztrációjukat rajtuk vezetik le. Akár magán, akár jogi úton jártam utána annak, kik állnak ezek mögött a profilok mögött, az esetek száz százalékában kiderült, hogy olyan életük volt, amellyel valószínűleg senki nem cserélne szívesen.

Kilátástalan, ingerszegény, talajvesztett életek voltak ezek, és ez teljesen más megvilágításba helyezte a kommenteket. Ha például a Nyugati pályaudvar aluljárójában egy nagyon rossz állapotban lévő ember utánad kiabálja, hogy értéktelen senki vagy, ránézel, látod az állapotát, és arra gondolsz, hogy szegénynek van elég baja, és két perc múlva elfelejted.

Liptai Claudia: „Az életet nem megúszni kell, hanem beleállni”

Ha ugyanez a mondat a munkahelyeden hangzik el, és a főnököd mondja, akkor teljesen máshogy hat rád. A mondat nem változott, csak a körülmény. Nagyon sok olyan negatív kommentelővel találkoztam, akivel ugyanarról a lakótelepről indultunk. Annyi különbséggel, hogy ők ott maradtak, én pedig eljöttem. Ilyenkor egyszerűbb azt mondani rólam, hogy ilyen vagy olyan vagyok, bohóckodom, degradálni mindent, mint elismerni azt, hogy ő ott maradt, én pedig nem.

Mit szeretnél, mit vigyen magával az olvasó ebből a könyvből?

Már annak is örülnék, ha csak annyi történik, hogy ennek hatására valaki végignézi a saját életét és a fontosabb történéseit, vagy felismerné azokat a mondatokat, amelyeket generációk óta belénk kódoltak: „de hát mégiscsak az anyád.”

Nincsenek ilyen kivételek. Ha valami toxikus, akkor toxikus. Teljesen mindegy, hogy az illető a legjobb barátod, az anyád, az apád, a testvéred, a párod, a férjed vagy a feleséged. Ez ugyanaz, mint a videóim lényege, megmutatok kívülről egy helyzetet, amely sokaknak ismerős. Nagyon könnyen megmondjuk másokkal kapcsolatban, mit kellett volna csinálni, miközben saját magunkat sokkal nehezebben látjuk kívülről.

Sztarenki Dóra: „Megtanultam, hogy nem lehet mindent kontrollálni”

Hogy érzed, ennyi idő távlatából, ennyi terápiával és önismereti munkával a hátad mögött, meg tudtál bocsátani azoknak, akik a fájdalmakat okozták neked?

Az emberek gyakran összekeverik a megbocsátást azzal, hogy újra közel kell lépni a másikhoz. Nem kell. Lehet valakinek úgy megbocsátani, hogy közben nem lépsz többé közel hozzá. A megbocsátással elengedem az adósságodat. Ezt pedig úgy is meg lehet tenni, hogy közben nem engeded vissza az életedbe azt az embert. Én pontosan ezt tettem, minden szálat elvágtam.

A harag mérhetetlenül igazságtalan érzés, mert mindig annak kell a terhét cipelnie, aki érzi, és nem annak, aki miatt érzi. A megbocsátás számomra nem azt jelenti, hogy visszaengedem az életembe azt, aki bántott. Azt jelenti, hogy többé nem cipelem magammal azt, amit tett.