Peller Mariann: „Az élet rövid ahhoz, hogy haragban maradjunk benne”
Peller Mariann neve elsősorban az RTL Reggeli műsorából ismerős, az elmúlt években azonban egyre hangsúlyosabb szerepet kapott az életében az írás és a spiritualitás. Negyedik regénye, az Élethurok egy korszak lezárása – nemcsak egy elképzelt történetben, hanem az alkotó saját belső útján is.
Ezeket láttad már?
Peller Mariann íróval, műsorvezetővel olyan témákról beszélgettünk, mint a női sorsok, az anyaság, a hit és hogy mit jelent ma igazán szabadon élni.
Az Élethurok már a negyedik regényed. Miben más ez a könyv, mint az előzők?
Tulajdonképpen semmiben – és mégis mindenben. Egy regénysorozat befejező része, de mindegyik könyv önmagában is teljes egész, bármelyikkel be lehet kapcsolódni a történetbe. A fő kérdések ugyanazok: fény és árnyék, kísértés és emberség, karmikus kapcsolódások, tudattalan döntések, szívből választás vagy épp annak hiánya. Huszonöt évet mentem előre a főszereplő család történtében. A főhőseim a hatvanas éveik elején járnak, és nagyon szépen kirajzolódnak örökölt sorsmintáik.
A könyveidet gyakran nevezik spirituális regényeknek. Mit jelent ez?
Azt, hogy szórakoztatva tanítanak a karmáról és a sors természetéről. Olyan könyveket akartam írni, amiket magam is szívesen olvasnék. Izgalmas, szerelmes, sodró történetet, tele olyan kérdésekkel, amik minket, nőket foglalkoztatnak: létezik-e az igazi, miért választunk újra és újra hasonló párkapcsolatokat, lehet-e még beteljesülés akkor is, amikor már lemondtunk róla. Az Élethurok központi kérdése például az, hogy van-e olyan vágy, ami még akkor is teljesülhet, amikor már beleszakadt a szívünk.
Nagyon filmszerűek a történeteid. Ez tudatos?
Abszolút. Úgy írok, mintha egy sorozatot néznék. Rövid fejezetek, cliffhangerek, lendület. Azt is pontosan kiszámoltam, hogy egy rész nagyjából húsz perc alatt elolvasható. Nem tanultam írást, ösztönből jön minden. A Covid idején nyílt meg bennem ez a „csatorna”, akkor kezdtem el papírra vetni a gondolataim. Olyan, mintha moziznék: képeket látok, érzéseket élek át, sírok, nevetek, dühös vagyok írás közben. Az összes szereplő én vagyok: a csábító, a bölcs, a sebezhető, a gonosz is.
Pálmai Anna és Huszár Henrik visszaadta a szerelembe vetett hitünket, módszerüket mindannyiunknak meg kellene tanulnunk
A főhősnőd, Annabelle mennyire te vagy?
A tapasztalatai nem, de a lelkülete igen. Olyan 70–75 százalékban én vagyok.
Gyakran beszélsz spirituális eszközökről, például a spirituális választechnikáról, amikor ingával keresd a választ egy kérdésre. Ez mennyire része a mindennapjaidnak?
Gyerekkorom óta nyitott vagyok erre a világra. Mindig jött valaki, aki tovább vitt egy lépéssel: könyvek, mesterek, pszichológusok, módszerek. Megmutatták, milyen láthatatlan minták irányítják az életünket – párkapcsolatokban, munkában, családi viszonyokban. Fontos tanulság számomra, hogy nem lehet mindent megoldani.
Van olyan nehézség, amit egy életen át meg kell tapasztalni, különben nem tanul a lélek.
Mi volt a te legnagyobb tanulásod?
A türelem. Nagyon türelmetlen vagyok magammal és másokkal is. Mindent azonnal akarok. Nekem megnyugtató az a hit, hogy ez az életem egyik fő feladata. Ha ezt tanulom, akkor csak olyan helyzetek jöhetnek, amik ezt gyakoroltatják velem. És közben bennem él a szkeptikus is, aki azt mondja: lehet, hogy ez az egész csak mese. De ha engem megnyugtat, ha ettől kevesebb a frusztráció és több a szeretet, akkor miért ne?
Anyaként, nőként mennyire nehéz az egyensúlyt megtartani az életedben?
Két fiam van, tíz és tizenhárom évesek. Az anyaság a legnagyobb tanítóm. Az saját anyánkkal való kapcsolat mindenkinek fontos tanítás. Én például nagyon hasonlítok természetre édesanyámra, ez egyszerre szép és fárasztó (nevet). Ezért is lesz a Lélekközösség Klub egyik hónapjának fő témája az anya. Nincs ember, akinek ne lenne dolga ezzel a kapcsolattal.
A Lélekközösség Klub új projekted. Mit szeretnél vele átadni?
Egy biztonságos teret. Olyan embereknek szerveztem ezt a közösséget, akik nyitottak az önismeretre, de nem akarnak elveszni az információtengerben. Heti néhány videó, konkrét gyakorlatok, pszichológiai és spirituális megközelítés vár a résztvevőkre. Nem megmondani akarom a tutit – nem is tudom. A cél az, hogy mindenki a saját mestere legyen.
Varga-Járó Sára: „Zsófival ellentétben, én már megtaláltam a helyemet a világban”
Mit üzennél a GLAMOUR olvasóinak?
Azt, hogy nincs felszabadítóbb annál, mint amikor elkezded vállalni, mire vágysz szívből – és kimondod.
Lehet, hogy falakba ütközöl. Lehet, hogy először nem hallanak meg, de megéri. Én teljes szabadságra vágyom: arra, hogy úgy osszam be az időmet, ahogy a lelkemnek jó. És érzem, hogy nagyon közel vagyok hozzá. Az élet rövid ahhoz, hogy haragban maradjunk benne. Sokkal jobb szeretetben élni – magunkkal és egymással is.
