Színész, rendező, író, dalszerző, frontember, az X-faktor műsorvezetője. Ember Márk naptárába bele lehet szédülni. Ebben a szezonban is teljesen különböző, mégis ugyanabba az irányba mutató helyzetekben lehet találkozni a munkáival.
Miközben Ember Márk a színházi világban folyamatosan tágítja a klasszikus kereteket, a saját produkciójával sorra adja a koncerteket, a mozivászonról életre kelt zenekarával, a Kuplunggal dupla Aréna-koncertre, a Grund zenekarral jubileumra készül, és az X-faktor műsorvezetőjeként is láthatjuk.
A színészet mellett írsz, rendezel, zenekart vezetsz, mintha folyamatosan új és új kapukat nyitogatnál magad előtt. Ez egy nagyon tudatos, előre eltervezett stratégia a részedről, hogy több erős alappilléren fusson a karriered, vagy inkább az élet sodort ebbe az irányba?
Azt hiszem, ez a kettő nálam kéz a kézben jár: egy kicsit tudatosság, de egy kicsit sodródás is. Mindig is rengeteg minden érdekelt a művészetben, és van egy olyan belső működésem, hogy ha egy területen éppen lankadni kezd a figyelmem, vagy elfáradok, egy másik alkotói folyamat azonnal képes maximálisan felpörgetni. Ez a sokféle tevékenység így egy rendkívül inspiráló, organikus körforgássá áll össze bennem, ahol az egyes területek folyamatosan töltik és életben tartják egymást. Ráadásul egyszer élünk, miért fognám vissza magam?!
A magazin megjelenésével szinte egy időben debütál legújabb rendezésed, a Lakógyűlés. Ez a téma szerintem mindenkinek azonnal egy gyomorgörccsel teli kíváncsiságot hív be: senki sem akar ott lenni, de senki sem akar kimaradni a drámából és a pletykákból. Hogyan találtatok rá erre a furcsa, nagyon is ismerős mikrovilágra?
Valóban, a lakógyűlés szóról mindenkinek azonnal pontosan ez a feszültséggel teli kép ugrik be. Ha a mi előadásunk jól működik – és nagyon bízom benne, hogy így lesz –, akkor ez a darab egyfajta kollektív terápiaként is szolgálhat a nézők számára. Olyan tipikus helyzetekkel és karakterekkel találkozhatnak majd, amelyekkel már mindenkinek voltak mély, akár pozitív, akár egészen negatív személyes élményei. Rendezőként mindig is izgatott a műfaji kontraszt: a zenés színház alapvetően egy hatalmas, grandiózus dolog, monumentális érzelmekről és sorsfordító eseményekről szól. Ezzel szemben egy lakógyűlés valami végtelenül kicsi, szürke, szinte semmiségnek tűnő dolog, miközben a zárt ajtók mögött valójában ugyanúgy húsba vágó emberi sorsokról, az otthonunkról és a mindennapi életünkről döntünk ott.
A dráma egészen biztosan megvan ott is.
Ez a feszültség elképesztően jól tud működni színházban. Tudatosan keresem az ilyen sűrített helyzeteket. Az előző darabom, amit írtam és rendeztem, Az életed hétvégéje is egy ilyen miniatűr univerzumban, egy airbnb-lakásban játszódott le három nap alatt mindössze három karakter: egy fiú, egy lány és egy idős úr között. Ez a mostani koncepció ráadásul egy egyetemi élményemből is táplálkozik. Volt egy fantasztikus mesterünk, aki az egyik vizsgánkra úgy fűzte fel a jeleneteinket, mint egy társasház lakóinak életképeit. Ez a közösségépítő forma akkor rendkívül mély nyomot hagyott bennem. Tudom, hogy ez egy működőképes, lüktető struktúra. Egy lakóház sajátos bioritmusa, belső dinamikája önmagában is hihetetlenül izgalmas kutatási terep.
DJ Yamina: „Szeretnék természetesen megöregedni, nem akarok örökké húszévesnek kinézni”
Hogyan lehet ebbe bevonni a közönséget, és alkotóként hogyan lehet felkészülni egy olyan előadásra, ahol a nézők reakciói közvetlenül alakítják a játékot?
Az alapkoncepciónk az, hogy a színházba megérkező nézők nem csupán passzív szemlélők, hanem maguk is a társasház lakóivá válnak. Ebből adódóan szavazati és döntési joguk van a kulcspontokon. A történetet úgy írtuk meg, hogy a cselekmény fonala folyamatosan arra kanyarodik, amerre a nézők többsége az adott pillanatban dönt.
Ez pont úgy hangzik, mint a gyerekkorunk lapozgatós kalandkönyvei!
Igen, pontosan olyan! De alkotóként ez óriási kihívás. Nagyon észnél kell lennünk, hiszen a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy több különböző forgatókönyv létezik párhuzamosan ugyanarra az előadásra. Ha valaki kétszer jön el megnézni minket, szinte biztos, hogy két teljesen eltérő történetet és végkifejletet fog kapni. Rendezőként én is ezt várom a legjobban: látni, hogy hányféle arcát képes megmutatni ugyanaz az előadás a különböző közönségek kezében.
A nonstop musical-felolvasómaratonod, a 360 fokos színházi megoldásaid, vagy éppen ez a mostani interaktív rendezés mind azt mutatják, hogy folyamatosan feszíted a klasszikus színházi lét kereteit. Miért fontos számodra, hogy kimozdítsd a nézőt a megszokott „beülök, csendben, a sötétben nézem, majd hazamegyek” ritmusból?
Hiszek abban, hogy a színháznak ezerféle arca és formája lehet. Szeretném lebontani azt a sztereotípiát, hogy a színház egy olyan merev intézmény, ahová csak kiöltözve, feszengve szabad elmenni, ahol kötelező csendben ülni, majd udvariasan hazasétálni. Kifejezetten azt szeretném elérni, hogy az én generációm, sőt a nálunk még fiatalabbak is úgy tekintsenek a színházra, mint egy folyamatosan pulzáló, izgalmas és kiszámíthatatlan helyre. Ne fura parókás emberek unalmas, érthetetlen monológjai jussanak eszükbe a színházról, hanem egy olyan elementáris, közös élmény, ami itt és most történik meg velünk.
Ez az újszerű, határokat elmosó megközelítés a zenekarodra, a Kuplungra is igaz. Ti nem a klasszikus klubkoncertek útját jártátok be, hanem egyenesen a mozivászonról léptetek ki a valóságba, és most egy dupla koncertre készültök az Arénában. Hogyan lehet kezelni ezt a különleges helyzetet?
Ez egy elképesztően furcsa és egyedülálló élmény. A Kuplunggal az első pillanattól kezdve úgy bánt a közönség, mintha mindig is egy létező, aktív zenekar lettünk volna. Még meg sem alakultunk hivatalosan a való életben, de a film bemutatója után már sorra kaptuk a kérdéseket, hogy hol és mikor lehet minket élőben meghallgatni. Mi magunk is folyamatosan barátkozunk a gondolattal, és szokjuk a helyzetet, hogy a mi legelső, tényleges bemutatkozó koncertünk gyakorlatilag egy dupla Aréna-show lesz.
Akár a saját formációmmal lépek fel a Kobuciban vagy bárhol, akár a Grunddal – ami már harmadjára koncertezett a Budapest Parkban, és jövőre lesz a tízéves jubileum –, a lényeg ugyanaz: maximálisan önazonosnak kell lennem, és meg kell találnom a teljes belső felszabadulást. Ezzel szemben a színházban vagy egy filmforgatáson nagyon szigorú, precíz szabályrendszeren belül kell működnöm. A zene az a terep, ahol ezek a szabályok feloldódnak.
Az ősz így is nagyon sűrű számodra, és akkor még nem is beszéltünk az X-faktor műsorvezetésével járó, ezerrel pörgős feladatról. Hogyan tudod ezt a feszített tempót mentálisan és fizikailag is kézben tartani? Odafigyelsz tudatosan arra, hogy néha megállj, és megéld a sikereidet?
Sajnos egyáltalán nem. Szerencsére fantasztikus szakemberek és barátok vesznek körül, akik profin menedzselik és kézben tartják a naptáramat, de azt a belső gombot, amivel meg kellene állni vagy fel kellene fogni, hogy mi is történik velem, még nekem is nagyon sokat kell gyakorolnom.
Ha visszatekintek, a 2022 óta eltelt négy év úgy suhant el mellettem, mintha egyetlen szempillantás lett volna. Néha szinte nehezemre esik felidézni, mennyi minden történt velem ebben az időszakban. Pedig még mennyi minden fog!
Stylist: Tóth Linda Rita, smink és haj: László Barbara
