Hipp Katalin irodalmi térbe lépése jó példa arra, hogy sosincs késő a karrierváltáshoz. Jogászként írta meg – számos, neves lapban megjelent novellája után – első regényét, az Acélpillangókat, ma pedig már a második könyvén dolgozik.
Ezeket láttad már?
Hipp Katalin őszintén mesélt a Scolar Kiadónál megjelent regénye történetéről, abban a korabeli igazságszolgáltatás megjelenéséről, a könyvírás körülményeiről, és arról is, milyen tervei vannak, és azok közt szerepel-e csavarként esetleg egy újabb pályamódosítás.
Hogyan vezetett az utad a jogi pályától az irodalmi lapokban megjelent novellákig, és aztán az Acélpillangó című regényed megírásáig? Mi volt az a pont, amikor megérezted, hogy a jogi szövegek mellett történeteket is szívesen írnál?
Ha jól belegondolok, az írás korábban jelentkezett az életemben, mint a jogi pálya ötlete. Az első osztályos koromban karácsonyra kapott ajándékok közül a könyveknek örültem a legjobban, kiskorom óta járok könyvtárba, és a mai napig imádok könyvesboltokban bóklászni. Ehhez járult hozzá, hogy hamar felfedeztem: elég gazdag a fantáziám. Annak idején meséket fabrikáltam az öcsémnek, amiket aztán eljátszottunk. A lányaimnak pedig kitalált történeteket meséltem.
Jogászként megtanultam pontosan és érthetően fogalmazni egy olyan nyelvezetet használva, amely a mondanivaló lényegét tartalmazza veretes, és sokszor bonyolult formában. A szépírás ettől teljesen eltérő folyamat, melyben a saját egyéniségem, az általam megélt élmények is benne lehetnek, sokkal nagyobb szabadságot adva a szavaknak.
Amikor a regény készült, hogyan tudtad összeegyeztetni a jogi feladataidat a könyvírással?
Sok jogászkollégám panaszkodik, hogy a munkavégzés során olyan mennyiségű szöveget kell olvasnia, hogy estére besokall a betűktől és nehezen vesz a kezébe szépirodalmat. Én e téren is igyekszem szétválasztani a szakmát és a magánéletet: a napközben elolvasott szakszövegek után jólesik regényeket bújva elmerülni egy egészen más világban. Az íráshoz persze több idő kell, mint amennyit esténként a napi feladatok után hazaesve, fáradtan erre fordíthatok. A könyvem hétvégénként és a szabadságom alatt készült, mai divatos kifejezéssel élve: az énidőmben.
Szabó T. Anna: „Bármi történhet velem, jó vagy rossz, nekem írnom kell tovább”
Valamiképpen szerepet kap a történetben a jog? Voltak olyan konkrét esetek, amelyek a karaktereket vagy a cselekményt inspirálták?
Az Acélpillangó kizárólag a fantáziám terméke. Mindennemű egybeesés valós személyekkel, vagy megtörtént esetekkel kizárólag a véletlen műve. De komolyra véve: az, hogy a jog területéről érkeztem, sokat segített a regény keletkezésében, hiszen jobban belelátok az igazságszolgáltatás működésébe, mint egy laikus. A regényben szerepelnek konkrét esetek, amelyeket – mivel a történet hetven évvel ezelőtt játszódik – természetesen nem a saját ügyeim ihlettek. Ezek megtörténtek, és a szereplői valódi, megrázó élményeket elszenvedő emberek voltak. Általuk szerettem volna emléket állítani annak a generációnak, akik ebben az időszakban voltak fiatalok.
A regény az 1950-es években játszódik – biztosan komoly anyaggyűjtési időszak előzte meg a megírását. Mesélnél arról, milyen kutatómunkát végeztél, hogy aztán minél pontosabban visszaadhasd az olvasóknak ezt a viharos történelmi korszakot?
A levéltárban rendelkezésre álló vádiratok, ítéletek segítettek a regényben felbukkanó szakmai háttér felvázolásában. Az ötvenes évek hangulatát és a karakterek hitelességét pedig a korabeli újságok, lapok cikkeit olvasva igyekeztem visszaadni. Jó példa erre a csodálatos színész, Darvas Iván büntetőperének a regényben való szerepeltetése. Az ő történetén keresztül nyomon követhető a korszakra jellemző igazságtalan bánásmód, az emberi méltóság semmibevétele. Darvas maga is többször nyilatkozott az általa megélt eseményekről, így ennek a szálnak a megjelenítése hálás feladat volt.
A kötet címe is izgalmas – anélkül, hogy belemennél a részletekbe, elárulod, hogy ez miként kapcsolódik a főhőshöz, Snéringer Jankához és az ő küzdelméhez?
A könyv több munkacímen futott, sokáig nem találtam meg a végleges címet. Édesanyám – aki a regényt folyamatában is olvasta – adta az ötletet. Az Acélpillangó egyfelől fejlődésregény, másfelől történelmi korrajz, melyekre mindkét összefüggésben utal a cím. A regény főhőse egy határozott karakterű, de mégis törékeny és érzelmes lány, aki egy nehéz korban válik felnőtté, és bont szárnyakat. Egy olyan történelmi korszakban, amikor a kommunista diktatúra a gazdaságra is ideológiát erőltetve, egészen abszurd módon az addig jellemzően mezőgazdaságból élő Magyarországból a „vas és acél” országát tervezte megalkotni.
Nem igazán kerülheti el egy író manapság, hogy hősével valamennyire ne azonosítsák – mennyire hasonlít rád Janka? Milyen típusú nő járt az eszedben, amikor felépítetted a karakterét?
Janka kitalált szereplő, de a karaktert egy abban a korban élő személyről mintáztam: az édesapámról, akivel hasonló dolgok történtek. Egy kis faluban nőtt fel, és a származása miatt sok hátrányt elszenvedve, első generációs értelmiségiként végezte el a jogi egyetemet. Az általa elmesélt nehézségek és sikerek, valamint a családi legendárium fennmaradt történetei ihlették a történet sok apró részletét. Ebben a korszakban ugyanakkor nőnek lenni, nőként érvényesülni még nehezebb volt. Janka idealista, de céltudatos, aki hatalmas energiával és igazságérzettel éli napjait. Ez okozza a nehézségeit, de ez is segíti át azokon.
Hogyan találtatok egymásra a Scolar Kiadóval? Tudni a kiadóról, hogy készségesen teret ad tehetséges első könyves íróknak.
A regényt több könyvkiadónak is elküldtem, a Scolar Kiadó jelezte vissza, hogy szívesen kiadják a könyvemet, Érsek Nándor igazgató támogatta a megjelentetést. A szöveget szerkesztő Szajkó-Illés Andrea munkája szakszerűen járult hozzá az írásom színvonalához, nagyszerű élmény volt a fotózás, a könyv borítója pedig remekül visszaadja a regény hangulatát, és még figyelemfelkeltő is.
Biró Zsombor Aurél: „Az, hogy a felszabadult zokogás közben én mitől érezzem magam férfinak, még megválaszolatlannak tűnik”
Milyen visszajelzéseket kaptál a szakmától? Viszonylag későn léptél be az irodalmi térbe – könnyen beilleszkedtél, vagy netán kapásból beskatulyáztak a jogász-írónők közé? Schillinger Gyöngyvér mesélte egy interjúban, aki ügyvédből lett író, hogy eléggé meg kellett küzdenie az elismertségért.
Nem érzem azt, hogy beskatulyáztak volna. A könyvemről ismertető készült, és az több ajánló válogatásba is bekerült. Az olvasóktól pedig olyan lelkes visszajelzéseket kaptam, amik további munkára ösztönöznek. A korábban írt novelláim megjelenése is nagy öröm volt, az pedig a mai napig meglepő érzés, amikor a könyvesboltban a saját nevemet látom egy polcon.
Maradsz a történelmi műfajnál, vagy esetleg váltanál?
Már dolgozom a második regényen, amelynek első fejezete Barbara címmel, tavaly a Tiszatáj irodalmi lapban jelent meg. A novellát beválogatták a Magyar Napló Kiadó által gondozott Az év novellái 2026 című antológiai kötetbe. A regény ezúttal nem történelmi, hanem kortárs témát dolgoz fel: olyan női sorsokról szól, amelyeket eltérő életkorban, társadalmi vagy családi státuszban, de magunk is, így vagy úgy, de jó eséllyel megtapasztalunk.
Jelenleg is praktizálsz? Izgatnak a jogászságon és regényíráson kívül másféle munkák is?
Három évtizedes jogászi pályafutás áll mögöttem, amely mellett – ahogy az írás – a pszichológia is régóta érdekel. Mentálhigiénés tanulmányokat folytatok, és a munkám, valamint magánéletem során szerzett ismereteket a coaching területén kamatoztatom. Mivel magam is megéltem már kisebb-nagyobb elakadásokat, ismerem azt az igényt, hogy egy külső támogató segítségével jussunk el a megoldáshoz. A folyamat persze sokszor nehéz és fájdalmas, de egy jó kísérővel az önismeret is könnyebb. Olyan ez, mint amikor nem ugrik be egy fontos szó, amiről érezzük, hogy „ott van a nyelvem hegyén”. Ezt a szót nem a coach fogja kimondani, ő csak segít abban, hogy eszünkbe jusson, majd az aktív szókincsünk részévé váljon.
