Oli Higginsont elsősorban a Bridgerton sorozatból ismerjük, ahol az egyre nagyobb rajongó táborral rendelkező Footman Johnt alakítja. Ugyanakkor ez csak egy szelete az életének: színházban játszik, új darabot próbál, koncertezik Londonban, New Yorkban és Los Angelesben, ugyanis néhány hónapja belevágott zenei karrierjébe, és Modern Oli néven alkot és zenél.
Ezeket láttad már?
Mindeközben időt szakít arra is, hogy egyszerűen csak élvezze az életet. Oli Higginsonnal, a Bridgerton család sztárjával a sebezhetőségről, önmagunk felvállalásáról és önreflexióról beszélgettünk első budapesti koncertje előtt, melynek a Wonder Budapest Hotel titokzatos, elegánsan játékos és speakeasy ihletéső bárja, a Coco Budapest adott otthont.
Teljesen kitárulkozott
Oli-val szemben ülök. Körülbelül egy méter van a székem és a zongorája között. Körbe pillantok. Félhomály uralkodik a bárban. Gyönyörű koktélok az asztalokon, csillogó tekintetek szerte a teremben, ahogy mindenki – az a szerencsés negyven fő – lassan beleengedi magát abba a váratlan intimitásba, amit ez a brit srác könnyedén megteremtett. Már az interjú közben is éreztem rajta azt a nyitottságot és kíváncsiságot, amivel ráhangolódik arra, akihez kapcsolódik. De itt valami más is történik. Megmutatja magát. Úgy igazán.
Engedi, hogy lássuk a maszkok, karakterek, szerepek mögött. Egy ponton a szemüvegét is leveszi – a koncert kezdetén elmondta: az is egy eszköz, amivel picit távolabb tartja magát a közönségtől, a kíváncsi tekintetektől, és ahogy fokozatosan feloldódik a dalokban, az előadásban, egy ponton leveszi, ezzel megmutatva magát nekünk. Ehhez bátorság kell. Egy ilyen intim térben, ahol fizikailag is ennyire érezzük egymást, igenis kell egy belső erő, ami leengedi a falakat.
Ebből éltek a Bridgerton sztárjai, mielőtt befutottak a Netflixen
És látom rajta, mennyire élvezi: belenézni a szemünkbe, összemosolyogni, egy-egy sort, mondatot valaki kamerájába beleénekelni. Élvezi, hogy kapcsolódhat, hogy az emberek, akiknek énekel, karnyújtásnyira vannak tőle, és figyelheti minden egyes rezdülésünket. Jegyzetfüzete a zongora mellett fekszik, telefonjából előkerül egy dalkezdemény: az egyik legnépszerűbb számának, a Transatlantic-nak mutatja meg egy korai verzióját, ahol még nincs minden dallam a helyén, nem minden szó találta meg az értelmét.
A mikrofonhoz emeli a készüléket, így mindenki hallja, honnan indult ez a ma már sokak zsigereibe kúszott dal. Azt hiszem, sosem láttam még művészt, aki ennyire sebezhetőnek mutatja magát. Ez pedig csak egy olyan intim és különleges estén történhet meg, ahol egy kis helyen összegyűlt néhány zenét kedvelő ember, hogy megünnepelje azt, milyen élvezni az életet a zene erején keresztül.
A dalszerzés az életed szerves része gyerekkorod óta. Hogyan kezdődött?
Egy fekete, négyszögletű magnóval kezdődött, amit anyukám vett nekem, amikor énekórákra kezdtem járni egészen fiatal koromban. Akkoriban divat volt felvenni az órákat, hogy vissza tudjuk hallgatni saját magunkat és a tanárunk zongorajátékát is, amire gyakorolhattunk otthon. De ami ennél sokkal jobban érdekelt, az az volt, hogy felvehettem a saját hangomat. Így kezdtem el dalokat írni. Egyszerűen lenyűgözött, hogy megörökíthetek valamit, ami ezáltal maradandóvá válik, egyfajta örökséggé, valami önállóan létezővé, amit megoszthatok másokkal.
Ezáltal elkezdtem jobban kapcsolódni magamhoz és másokhoz is, és megértettem magamról olyan dolgokat, amiket előtte nem. Persze, ez már egy intellektualizált megfigyelés, és akkor ugyan csak játéknak tűnt, most tisztán látom, mi nyűgözött le ebben a folyamatban. Ma már a telefonom tölti be ezt a szerepet, de ugyanúgy bánok vele, ugyanazt jelenti, mint az a magnó négyéves koromban.
A dalszerzés és a szövegírás hogyan segít a mindennapokban önmagadra reflektálni?
Nem vagyok túl jó abban, hogy csak úgy üljek és szembenézzek az érzéseimmel. Inkább szeretek elfoglalt lenni, bulizni vagy dolgozni, körülvenni magam emberekkel. Nem vagyok jó a meditálásban, a lelassulásban, abban, hogy ne csináljak semmit. De a dalszerzés egy olyan tevékenység számomra, ami közben ezt meg tudom tenni: elemezhetem magam, gondolkodhatok magamról, az életemről, a választásaimról és a döntéseimről.
A dalszerzés a terápia egy formája nekem. Párbeszéd a fiatalabb -, a jövőbeli - és a jelenlegi énemmel. Egyfajta becsekkolás. Csak leülök a zongora mellé, és elgondolkodok, miben vagyok ma, hogy érzem magam, hol tartok. És arra jutottam, hogy a leghatékonyabb módja annak, hogy igazán éljek az az, ha van egy ilyen kapcsolatom a dalszerzéssel.
Csalódtak a Bridgerton rajongói, egészen mást kaptak, mint amire számítottak
A művészneved Modern Oli. Ez az alteregó segít neked abban, hogy őszintébb legyél és megmutasd magad az embereknek?
Határozottan igen. Oli Higginsonként nem érzem magam eléggé felszabadultnak ahhoz, hogy ezeket a dalokat megosszam. Viszonylag zárkózott vagyok és azt hiszem, sokszor túlgondolom, amit csinálok és mondok. Ha tetszik, ha nem, mindannyian karakterek vagyunk, amiről elmondhatunk bizonyos tényeket, amivel definiáljuk magunkat, amit a környezetünk lát belőlünk.
Ez egy művésznek bizonyos szempontból egyfajta csapda, egy ketrec, ami visszafogja attól, hogy igazán megmutassa magát és elmondja azt, ami őszintén kikívánkozik. Úgy érzem, Modern Oli-val létrehozhatok egy karaktert, megalkothatom azt a vásznat, amire festeni akarok, és szabadnak érzem magam minden bizonytalanságtól és szorongástól, amivel amúgy Oli Higginson nap mint nap küzd.
Kevésbé vagy sebezhető?
Igen, pontosan. Azt érzem, lehetek őszintébb és igazabb, hűebb önmagamhoz, mert az az énem, amit szeretnék megosztani, egy rejtettebb helyen van, ezért egy biztonságos téren keresztül kell kijönnie – és ez Modern Oli.
A Bridgerton sztárja, Nicola Coughlan élete legszebb ruhájában tündökölt a vörös szőnyegen
Mit gondolsz, a nehéz érzéseket könnyebb leírni – fájdalom, összetört szív –, vagy a könnyebbeket, a jót – szerelem, boldogság?
Általában könnyebbnek érzem a szomorú, kihívást jelentő érzésekről, élményekről írni, mint azokról, amelyek könnyedek. Szerintem azért nehezebb örömteli megélésekről írni, mert nagyobb kihívást jelent, hogy hiteles és valóságos maradjon. Nem tudom, mi ennek az oka, de több művészeti területen is ezt érzem. A dráma mindig is kiemelt helyen lesz, valahogy jobban tudnak kapcsolódni hozzá az emberek, én is nagyon szeretem. A színészek a drámáért nyernek Oscart, nem vígjátékért – ami szerintem nem mindig jó.
Talán a dráma megfoghatóbb, mert kevésbé rejtélyes: a szomorúság, a fájdalom jobban megérthető, ezek az érzelmek általánosak és mindennaposak. De mi késztet minket nevetésre? Mitől érezzük jól magunkat, mitől vagyunk boldogok? Mindannyian ezekre törekszünk egész életünkben, és talán sosem érjük el teljesen. Megfoghatatlannak érződik – éppen ezért nehezebbnek találom hitelesen megfogni egy dalban, filmben vagy bármilyen művészeti alkotásban. Sebezhetőnek érzem hangosan, látványosan ünnepelni a pillanatot, az adott érzést – mert annak akkor ott súlya van. Miközben erősen belénk van kódolva egy olyan narratíva, hogy nem szabad így éreznünk, frusztráltnak és boldogtalannak kell lennünk. És igen, én is rengeteg boldogtalan dalt írtam, a szívfájdalomról szóló dalok általánosak a pop zenében. És mivel ez az általános, könnyebbnek is érződik ilyeneket írni, hallgatni.
De az egyik dalom, a Transatlantic a puszta örömről, a szerelem és az élet ünnepléséről szól. Azért írtam meg, mert a környezetem azt mondta, sosem írok boldog dalokat, írjak már egyet. Én meg úgy voltam vele, hogy oké, akkor fogok! Biztos vagyok benne, hogy tudok. És végül megírtam. Ez volt az első boldog dal, amit valaha írtam, és nagyon érdekes, de valószínűleg az egyik legjobb dalom lett.
Így néznek ki a Bridgerton sztárjai a hétköznapokon, amikor senki nem látja őket
Mi volt a legnagyobb kihívás a Bridgerton forgatásában?
A legnagyobb kihívás Footman John-al az volt, hogy egy valódi, rokonszenves, kézzelfogató karaktert mutassak meg viszonylag rövid, kötött pillanatokon keresztül. Ez nem egy olyan karakter, akinél sok időm van a személyiség kidolgozására, ami mentén a közönség igazán megismerheti őt. 2019 óta foglalkozom a karakterrel, és a negyedik évadban már kicsit több teret kapott a történetben.
Én úgy kezelem őt, mintha a saját TV showjának főszereplője lenne, és mindent beleadok, hogy meggyőzzem az embereket arról, hogy megéri figyelni rá, törődni vele – amiben én őszintén hiszek is. Próbáltam nem túllépni a kereteket, de mégis a lehető leggazdagabbá, legteljesebbé, legizgalmasabbá tenni a jelenetet azzal a mókával, pimaszsággal és bájjal, amit Footman John ezekbe a pillanatokba visz – amelyek amúgy unalmasak lennének. John képes megtölteni ezeket a jeleneteket élettel. Néha könnyebb többet mondani, mint kevesebbet, és szakmailag nagy kihívás kizárólag ezekkel a pillanatokkal dolgozni.
Mit tanultál a sorozat forgatása alatt – akár magadról, akár szakmailag?
A Bridgerton egy nagy szeletét teszi ki a karrieremnek, a személyiségemnek, az életemnek. Úgy érzem, Footman John-nal nőttem fel - a Bridgerton-világgal, a rendezőkkel, producerekkel, tervezőkkel és a többi színésszel. A Bridgerton egyfajta forrás volt számomra, amelyből sokat merítettem a színészet és a filmkészítés kapcsán.
De a legtöbbet a kikapcsolódás, a szórakozás fontosságáról tanultam, hogy az embereknek mekkora létszükséglet, hogy időnként elmeneküljenek a valóságból. A Bridgerton egy meglehetősen reményteli fantáziavilágot mutat be, ami mentén elképzeljük, milyen lehetett és milyen lehetne az élet. Szerintem néha alábecsüljük a filmek, sorozatok adta, a való életből való kiszakadás erejét. Megértettem, hogy nem kell mindig úgy mutatni valamit, ahogy az valójában van. Nem kell mindig az élet igazságát ábrázolnunk. Megengedhetjük magunknak, hogy szabadjára engedjük a fantáziánkat és álmodozzunk. Pont ezért ennyire népszerű a sorozat: mert egy olyan érzésvilágba engedi be a nézőt, amelynek megéléséről mindannyian álmodozunk néha.
És bár ténylegesen nem élhetünk a Bridgerton világában, bizonyos elemeit, részeit átemelhetjük a mi világunkba, személyiségünkbe – érzések, hangulat szintjén. Erről tanultam a legtöbbet. Azt hiszem, én is alábecsültem e menekülés, kiszakadni vágyódás erejét. Ez az egyik legerőteljesebb dolog, amit valaha láttam: letagadhatatlan szépség, ahogy kapcsolódhatunk emberek millióihoz kultúrákon, generációkon, nyelveken, korosztályokon, osztályokon keresztül – egy olyan vágyakozáson keresztül, ami mindannyiunkban megvan.
6 égető kérdés a Bridgerton 4. évadáról, ami azóta sem hagy minket nyugodni
Erre képes a zene is: elmenekülni a mindennapok nehezéből, miközben azt éljük meg, nem vagyunk egyedül.
Ez varázslat. Puszta varázslat. És imádom, hogy annak ellenére, hogy hivatásos művész vagyok, még mindig tudok úgy zenét hallgatni, filmet nézni, beülni egy színházi darabra, hogy eltűnődök, mégis hogyan csinálták… Még mindig múlandónak és megfoghatatlannak érzem, mint a villámot a palackban. Annyira inspiráló és lenyűgöző, sosem lehet megunni.
Hogy érzed magad, miken dolgozol jelenleg?
Először vagyok Magyarországon, először játszom a dalaimat Európában, nagyon izgatott vagyok, Budapesten zenélni egy meghatározó állomás. De sok minden történik bennem, körülöttem. Befejezem a debütáló lemezemet, ami idén még megjelenik. Színházban játszom, koncertezek, és a Bridgerton körüli események is ott vannak. És persze időt szakítok arra, hogy élvezzem az életet: olvasni, filmet nézni, színházba menni, utazni, megérteni a világot, az életet, potenciális kollaborációkon gondolkodni, meghallgatásokra járni, szkripteket olvasni. Sűrű időszak ez, de imádom.
