Pintácsi Alexandra, vagy ahogy a legtöbb magyar ismeri, Szandi számára nagy küzdelem mind a mai napig, hogy kibújjon abból a skatulyából, amit az okoz számára, hogy gyerekként lett sztár. Ugyanakkor családja szeretete és támogatása rengeteg erőt ad neki a hétköznapokban, hogy helyt álljon az újabb és újabb szakmai kihívásokban.
Ezeket láttad már?
Szandi karrierje a rendszerváltás környékén indult, mondhatjuk azt is, ő volt az új, szabad világ tinisztárja, aki a szabadságban felnövő tizenévesek akkori életérzését hitelesen jelenítette meg. Azóta persze sok mindent csinált, rengeteg albuma jelent meg, kiadott egy lemezt Japánban, szerepelt az Operettszínházban, díjakat kapott, Nagykáta díszpolgára lett, és sok tévéműsorban szerepelt. Fel is nőtt, sőt a gyerekei is, és úgy gondolja, talán ezt ideje végre nekünk is észrevenni.
Nem tudok még egy popsztárt mondani Magyarországon, aki olyan fiatalon lett annyira híres, mint te. A szép és izgalmas oldalát ennek valószínűleg minden olvasó el tudja képzelni, de talán voltak ennek árnyoldalai is. Jól sejtem?
Az élet hegyekből és völgyekből áll, ez igaz bármilyen karrierre is. Tizenhárom éves korom óta vagyok ebben a szakmában hol lent, hol fent. Ha valaki gyerekként országosan ismert sztár lesz, vagy akár világsztár – ahogy például Miley Cyrus, akinek az egyik dalát nemrég a Sztárban Sztár című műsorban énekeltem –, akkor őt a közönség tagjai úgy szeretik meg. És ez a kép lesz az, amivel később is azonosítják, illetve azokkal a dalokkal, amikkel gyerekként befutott. Ebből nagyon nehéz átpozicionálódni.
Úgy érzed, hogy beskatulyáztak?
Mindenkit beskatulyáznak, nem csak engem. Aki ezen a pályán elindul, az kap egy skatulyát. Amikor tizenhárom évesen elkezdtem énekelni, egészen más voltam még, ami természetes. Viszont a közönség kicsit úgy van a gyereksztárokkal, mintha az ő gyereke is lenne, és ennek mentén hajlamos úgy viselkedni, mint az a szülő, aki képtelen tudomásul venni, hogy a gyereke már nem gyerek.
Igen, de volt egy vagy több generáció, amely veled nőtt fel. Az én gyerekkoromat is nagyon meghatározták a te slágereid.
Te is ezt mondod, hogy a slágereim – a Tinédzser l’amour, a Szerelmes szívek és a Nyugi doki – azok a számok, amikkel befutottam. És hiába, hogy azóta megjelent húsz lemezem, Szandiról mindenkinek ezek a dalok jutnak eszébe. Ez alól kivételek persze azok a rajongók, akik mindig eljönnek a koncertjeimre, és ismerik az összes dalomat.
Gesztesi Panka: „Ahogy egyre telik az idő, nagyon máshogy éli meg az ember a gyászt”
Múltkor beszélgettem Presser Gáborral, és valami nagyon hasonló dolgot mondott ezzel kapcsolatban. Azt, hogy az elmúlt időszakban közel sem figyeltek annyian a munkáira, mint az LGT időszakában.
Látod, még az se kell hozzá, hogy gyerekként fusson be valaki. Persze, ha gyerekként, akkor még nehezebb a helyzet, mert míg a Deep Purple a Smoke on the Watert előadhatja ugyanúgy, mint a hetvenes években, én már nem adhatom elő ugyanúgy a Tinédzser l’amourt. A Nyugi Doki például mára egy Tina Turner-es, rockos dal lett a koncertjeimen, amit nagyon szeret a közönség, és azért szereti, mert önazonos, és persze, mert jól lett áthangszerelve.
A Tinédzser l’amour és a Szerelmes szívek is nagyon másképp szól már, de mivel önazonos, és nem az aktuális divatot követi, nemhogy elfogadja, de kifejezetten szereti is a közönség. És persze, boldog vagyok, mert vannak olyan dalaim, mint például a Búcsúznunk kell, az Anya vagy A Mikulás szánja, amelyek többmilliós nézettségnél járnak a Youtube-on. Mégsem ezek jutnak az emberek eszébe elsőként rólam. Azzal sem könnyű megküzdeni, hogy sokan a mai napig gyerekként kezelnek. Szandikának hívnak, de ezzel még nincs is semmi gond.
Viszont volt olyan, hogy a közértben vásároltam, épp telefonon pöröltem valamelyik gyerekemmel, mire odajött hozzám egy idegen férfi, megcsipkedte az arcomat, és azt mondta, „Szandika, mosolyogjál, nem így szoktunk meg”. Mire felocsúdtam a meglepettségemből, és válaszoltam volna neki valamit, addigra már nem volt ott.
Ebben az az érdekes, hogy viszont amikor te kiskamaszként bekerültél ebbe a szakmába, akkor meg felnőttként kezeltek, nem?
És közben kislány voltam. Még általános iskola nyolcadikba jártam csak, amikor a második lemezem, a Tinédzser l’amour megjelent. Osztályfőnöki órán rövid fogalmazást kellett írnunk az osztálytársaimmal arról, hogy hogyan képzeljük el magunkat felnőttként. Nagyon szerettem az állatokat, rengeteg rágcsálónk volt otthon, és elkezdtem írni, hogy állatorvos szeretnék lenni. Körülbelül a harmadik sornál állt meg a toll a kezemben, mert akkor jutott eszembe, hogy úristen, én már több mint félmillió lemezt eladtam, a második lemezem jelent meg, és a sokadik turnémon is túl vagyok. És feltettem magamnak a kérdést: akkor én énekesnő vagyok?
Változtatott valamit a családi életeteken, hogy hirtelen elkezdtél rengeteg pénzt keresni?
Nem, ez engem nem izgatott. Jobban érdekelt, mikor megyünk osztálykirándulásra. Az inkább foglalkoztatott, hogy a többiek ne higgyék azt, hogy a hírnév miatt megváltoztam, nagyképű lettem. A nyolcadikos ballagásomon öt kamera kísért, amikor a Ballag már a vén diákot énekeltem – a forgató stábok közül az egyik a BBC volt, Fenyő Miklós adott nekik interjút.
Eltelt harminchat év, és én mind a mai napig ugyanúgy viszonyulok az emberekhez. Ha a közértben vásárolok, én Pintácsi Alexandra vagyok – anya és feleség, mint bárki más. Az enyém is csak egy szakma, aminek hozadéka, hogy az emberek ismernek engem. De sosem akartam, hogy elájuljanak tőlem, a színpadon is az a fő célom, hogy át tudjak adni valami olyat, ami feltölti a közönséget, megmozdít benne valamit.
Az egyik koncertem után például odajött hozzám egy hölgy fekete ruhában. Azt mondta, öt éve halt meg a férje, és már mindenki győzködi hosszú ideje, hogy tegye le a gyászruhát, lépjen tovább. Olyan hatással volt rá a koncertem és a személyiségem, hogy eldöntötte: új életet kezd és színes ruhát fog hordani másnaptól.
Liptai Claudia: „Az életet nem megúszni kell, hanem beleállni”
A bulvár hellyel-közzel folyamatosan jelen volt az életedben. Mi ehhez a viszonyod?
Sokat változott az évek alatt ez is. Régen nem volt internet, amikor tizennégy éves voltam, még a házunkkal szemben lévő óvoda falára írta oda valaki, hogy „Szandi, te kurva”. Akkoriban még más volt a felület, de az irigység, a rosszindulat már akkor is jelen volt, ez nem változott. Akik gonoszságokat kommentelnek, azok valójában önmagukkal nincsenek rendben – ezek a szövegek pedig tanulmányok arról, mit érezhetnek ezek az emberek mélyen, legbelül.
Az interneten megjelenő cikkek is változtak a kattintásvadászat miatt: sokszor előfordul, hogy egy cikknek csak a címét olvassák el az emberek, de az olyan információt közöl, amelyből azonnal véleményt alkotnak. Ezt meg kell tanulni kezelni, és ebben nagyon fontos szerepe van a családnak. Ahhoz, hogy a maximumot tudjam kihozni magamból, nagy erőt ad a férjem, a gyerekeim, a testvérem és a barátaim. Az ő támogatásuk sokat segít abban, hogy ne érdekeljenek ezek a hozzászólások.
Maté Kriszta: „Sokkal jobban izgat a fiatalok támogatása, minthogy én a képernyőn legyek”
Rengeteg dolgot csináltál életedben. Egy ezek közül, hogy az Operettben alakítottad a kilencvenes évek végén a Hotel Menthol Frufrujának szerepét. Mennyire érdekelt téged utána a színház?
Soha nem futottam semmiért. Nem jelentkezem castingokra, mindig a feladatok találtak meg engem. Amikor a Csináljuk a fesztivált! című műsorban a Csókos asszony című operettből énekeltem a Gyere, te nímandot, akkor Korda György azt mondta, engem mostantól bombázni fognak felkérésekkel a színházak, de aztán nem történt semmi. Zárt közeg a színház, és én külsősként voltam benne csak jelen. De nagyon örülök, hogy filmfőszereplőként is kipróbálhattam magam a Szerelmes szívek című filmben, és színészként is az Operettben. A Hotel Menthol egy komoly, háromórás, táncos-énekes előadás volt – akkoriban született a lányunk, és emlékszem, hogy szünetben az öltözőben fejtem neki az anyatejet.
Mennyire befolyásolta a karrieredet az, hogy anya lettél?
Tizennyolc éves korom óta gyereket akartam. Amikor a férjemmel találkoztunk, mindketten tudtuk, hogy ez egy isteni találkozás, a szerelemnél is sokkal több volt, mélyebb. Mikor jöttek a gyerekek, nem érdekelt, hogy mi lesz a karrieremmel, mert a gyerek számomra mindennél fontosabb volt. Nem is tudok elég hálás lenni azért, hogy három egészséges, csodálatos gyerekünk van, három különböző úttal és egyéniséggel.
Sztarenki Dóra: „Megtanultam, hogy nem lehet mindent kontrollálni”
A színházról egyébként azért kérdeztelek, mert a Sztárban Sztár mintha egy kicsit színház is lenne, ahol az ember kipróbálhatja magát más szerepekbe bújva. Melyik volt a legnagyobb kihívás számodra?
Ott mindegyik szerep nagy kihívás. Rendkívül profi stáb dolgozik a háttérben, a maszkosok, a sminkesek, a jelmezesek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy te minél jobban tudj megjeleníteni egy karaktert. Minél jobban sikerül eltalálni a fizimiskát, annál könnyebb az ember helyzete – például, ha van egy nagy maszk, ami mögé el tudod bújtatni a saját arcod.
Persze, a mimikával is sok mindent meg lehet mutatni. Ez komoly színészi feladat. Érdekes, hogy az utolsó az, ami a legjobban megmaradt bennem, a Miley Cyrus-dal, ami nagyon mély érzelmeket váltott ki az emberekből és belőlem is. Pontosan arról a küzdelemről szól, amiről az interjú elején beszélgettünk. A Hannah Montana-filmnek is – ahol ezt a dalt énekli Miley – ez a mondanivalója: „az élet egy hegymászás, de a kilátás csodás”.
Miley Cyrus, ha jól emlékszem, vont egy éles cezúrát a saját gyerek és felnőtt karrierje között azzal, hogy egyik klipjében meztelenül láthatta a közönség. Ez nagy felháborodást váltott ki akkoriban.
Igen, neki volt egy kőkemény lázadó korszaka. Nekem nem volt ilyen, én ehelyett inkább szültem.
„Soha ne cenzúrázd magad egy olyan világban, ami skatulyákba akar szorítani” - Interjú LP-vel
Stylist: Gál Nóra
Smink: Kassai Fibi
Haj: Jancsi Adrienn
