Két éve, amikor kiderült, hogy Sztarenki Dóra gyermeket vár, visszalépett egy készülő előadástól. Most az élet különös fordulataként ő vette át várandós kolléganője szerepét.
Ezeket láttad már?
Sztarenki Dóra őszintén mesélt a visszatérésről, az anyaság kihívásairól, a cukorfüggőség legyőzéséről, a pilates iránti szenvedélyéről és olasz filmes munkájáról is.
A kezdet/vége című előadás veled lett beharangozva, de végül Földes Eszter szerepe lett. Nyilván az anyaságot nem írta felül, de nem fájt érte a szíved?
Annyira hamar, még a prózai próbák előtt kiderült, hogy babát várok, hogy nem lett kötődésem a szerephez, de azért nagyon sajnáltam, hogy ki kellett szállnom a darabból. Nagyon intenzív az előadás, sok a mozgás és az akrobatikus elem, nem volt kérdés, hogy el kell engednem.
És milyen érdekes fordulatot hozott az élet: a Túl éles-t, Eliza terhessége miatt vetted át. Ami szintén nem egy könnyű darab!
Nagyon szeretem játszani, mert szép ívet lehet vele bejárni. Sok mindent ki lehet ezen a szerepen keresztül fejezni, és nagyon sok párhuzamot lehet vonni a kiégés szempontjából. Annával hihetetlen dolgok történnek, nem csak az intézményrendszer kizsákmányolása, hanem ő is a végsőkig kifacsarja magát. Szerintem az élet minden területéről érkezve jól lehet azonosulni vele.
Az utóbbi időben egyre több színész beszél nyíltan a mentális nehézségekről és a kiégésről. Te mennyire érzed magad érintettnek ebben?
Nemrég visszamentem a pszichológusomhoz, mert néha én is úgy érzem, hogy vannak olyan hullámok, amik nehezebbek. Néha olyan, mintha egy libikókán állva próbálnék folyamatosan egyensúlyozni. Amíg nem volt gyerekem, el nem tudtam képzelni, hogy miről beszélnek a kisgyerekes szülők. Pedig színészként sokkal magasabb empátiával rendelkezünk, hiszen a munkánk szerves része, hogy át tudjuk érezni, mi van a másikkal.
De vannak helyzetek, amiket csak élesben lehet megtapasztalni, amikor benne vagy, akkor jössz rá, hogy kívülről nézve ez közel sem annyira nehéz, mint megélni. Nagyon ügyesen kell lavíroznom a mindennapokban. Szerintem ez annak picit nehezebb, aki szereti a munkáját, és jobban szem előtt van, mert a külvilág is könnyebben véleményezi, miközben csak a felszínt látják.
„Soha ne cenzúrázd magad egy olyan világban, ami skatulyákba akar szorítani” - Interjú LP-vel
Tervezted már a visszatérést, vagy az élet rendezte így?
Az új darabbal kapcsolatban már decemberben egyeztettünk, de a beugrás váratlanul jött. Nyáron forgattam pár napot, és szeptemberben volt egy bemutatóm a Szkénében, az volt az első színházi visszatérésem. Akkor még kicsi volt a fiam, éreztem is, hogy nem megy minden gördülékenyen. Most már sokkal könnyebb a helyzet.
Hogyan oldod meg a mindennapokat?
Anyukám a fő segítségem, ő van ilyenkor a kisfiammal. Van egy bébiszitterünk is, Nóra néni, aki még az én volt óvónénim volt, és ránk is vigyázott, így olyan, mintha családtag lenne. És a férjem is sokat van Ferkóval. Neki civil foglalkozása van, így vannak napok amikor váltjuk egymást.
A LOUPE mindig komoly társadalmi témákat feszeget, mit lehet tudni az új darabról?
A függőségekről szól, illetve azok különféle aspektusairól: hogyan gyűrűzik be az életünkbe, hogyan befolyásolja az életünket, és mi miatt lehet egy ember függő. Volt egy beszélgetésünk Bajzáth Sándorral, aki korábban heroinfüggő volt, ma pedig addiktológiai konzultáns, és akkor jöttem rá, hogy milyen sok oldala van a függőségnek. És milyen fontos lenne a prevenció kamaszkorban, mert kellene lehetőséget kapniuk a fiataloknak, hogy a saját sérüléseikről, vagy az otthoni mintákról is tudjanak beszélni. Ha sokkal korábban találkoznának a kamaszok pszichológussal, szerintem számos problémát meg lehetne előzni.
Neked volt, van bármilyen függőséged?
Pont a darab kapcsán gondolkodtam, hogy vajon mennyire vagyok függő típus. Mindig megijeszt, amikor úgy érzem, hogy valamitől függővé válok. A cukor például abszolút ilyen, sajnos cukorfüggő vagyok. Életemben először most járok több mint 3 hónapnál, hogy nem eszem finomított cukrot. Egészen jól megy, de közben érzem, hogy mint valami szellem a palackból, próbál kiszabadulni más irányokba, és valami másra rákapaszkodni. Tudatosan álltam le vele, mert folyamatosan édesség után kutattam otthon. Egy idő után már nem volt étvágyam másra, és akkor azt mondtam, hogy ez így nem mehet tovább. Nem mindig ment könnyen, de az erős sóvárgás sokat csillapodott. És ami elképesztő, hogy sokkal jobban vagyok!
Mindenben ennyire tudatos vagy?
Nem feltétlenül, ezt is elég sokáig halogattam. Bár tudtam, hogy rá kellene szánnom magam, mindig találtam felmentést, vagy kifogást. Mert természetesen sokszor gondoltam azt, hogy ennyi öröm csak jár nekem! Itt pedig már a dopaminfüggőség is bekúszott a képbe, ezért abban muszáj tudatosnak lennem, hogy ezt mással kompenzáljam. Büszke vagyok magamra, mert életemben először most bírom ilyen hosszú ideje!
Sokszor érzem azt, ha valaki ennyire kontroll alatt akar tartani mindent, az valamilyen bizonytalanságból fakad. Amióta megvan a fiam, ebből sokat engedtem, megtapasztaltam ugyanis, hogy ha görcsösen ragaszkodom ahhoz, amit elterveztem, az könnyen kudarcba fulladhat. Emiatt is próbálok nagyobb teret engedni a spontaneitásnak.
Bódi Sylvi: „Ha az embert igazán megérinti az elmúlás, teljesen más szemmel tekint az életére”
Viszont cukorfüggőség ide vagy oda, nagyon szerencsés vagy, mert nem látszik rajtad!
Igen, szerencsére a genetikám rendes velem. A nagymamám is ilyen volt, bármit ehetett, semmi nem látszott rajta.
A jó genetika mellett mennyit teszel azért, hogy formában maradj?
Pilates órákat tartok. Pár éve teljesen beleszerettem a reformer pilatesbe, de nem mindig sikerült eljutnom az órákra. Ezért elvégeztem az oktatóképzést, és heti több alkalommal is tartok órát, így garantált, hogy nem hagyom ki az edzést. Kicsit ez is függőség lett, de ennek legalább van értelme.
Görög Zita őszinte vallomása: „15 évig próbáltam megmenteni a szüleimet”
Könnyen ment a visszatérés a színpadra?
Nem. Szeptemberben még kifejezetten nehéz volt. Sőt, már előtte is visszavettem egy előadást a Pinceszínházban, ami havi kétszer ment csak, így nem volt annyira intenzív terhelés. Amikor a legelső próbára mentem, akkor volt egy olyan fura érzésem, mintha valamit otthon felejtettem volna. Egyszer csak leesett, hogy igen, a fiamat. De aztán szépen idővel helyreállt minden, és jól is esett, mert volt, hogy a színházban tudtam kikapcsolódni. Nem éreztem úgy, hogy hiányzik a színpad, de amikor ott voltam, akkor értettem meg, hogy nagyon kell. És jobb is így, mert sokkal jobban tudok otthon is koncentrálni. Még úgy is, hogy néha elfáradok, de akkor is ad egy olyan löketet, amit sehol máshol nem kapok meg.
Ma már nem számít tabunak arról beszélni, hogy az anyaságban nem feltétlenül minden rózsaszín. Fel voltál készülve, hogy mi vár rád?
Még mielőtt gyerekem lett volna, és amikor terhes voltam, engem kifejezetten zavart, hogy mekkorát fordult ezen a téren a világ. Nemhogy nem rózsaszínként lett idealizálva, hanem szinte csak a nehézségek lettek hangsúlyozva. Emiatt volt bennem egy fenntartás, hogy ok, van nehezebb része is, de hát, csak nem durva ennyire?!
Aztán amikor a kisfiam minden éjszaka óránként kelt, amikor egy óránál többet nem aludtam összefüggően, akkor én is ki voltam készülve. De ez minden gyereknél más, szerintem emiatt sem lehet erről univerzálisan beszélni. Nekem az alvásmegvonás volt a legkeményebb része, arra ugyanis nem lehet felkészülni. Korábban volt olyan, hogy egy forgatás miatt csak pár órát aludtam, aztán rohantam próbára, majd előadásra, és ez így ment hónapokig. Ezért azt gondoltam, hogy ez menni fog, egy édes kisbaba nem fog rajtam kifogni. Most már konszolidálódott a helyzet, de az elején bitang nehéz volt.
Makk Adri: „A tartalomkészítés adta meg azt a szabadságot, amiről álmodni sem mertem”
Mintha a Túlélés című előadásról mesélnél!
Igen, amikor a színpadon Annaként kifakadok, hogy mennyire fáradt vagyok, az tényleg őszintén, szívből jön. (nevet)
Nemcsak a színpadra tértél vissza, nemrég egy olasz filmet is forgattál. A film kedvéért tanultál meg olaszul?
Nem. A nevelőapukám olasz, 9-től 14 éves koromig Rómában éltünk, anyanyelvi szinten beszélek olaszul. Pár éve, amikor felmondtam a Centrál Színházban, nyitottam egy új lapot, és lett egy olasz ügynököm. Sokáig ingáztam, fel is éltem a félretett pénzemet. Aztán kaptam egy lehetőséget, akkor kimentem hosszabb időre, hihetetlenül jó élmény volt! Csodálatos környéken forgattunk Dél-Olaszországban. Művészfilm, Erdély, és a régi Magyarország területéről származó nők élettörténete. Én az egyikük emlékfonalában vagyok, egy bújtatott zsidó lány.
Láttad a kész filmet?
Még nem, csak részleteket. A Torinói Filmfesztiválon volt a premier novemberben, de sajnos a kisfiam lebetegedett, ezért lemondtam a részvételt. Vérzett a szívem, de az élet néha ilyen.
„Nem az a bátor ember, aki nem fél” – Elindult a GLAMOUR Talks with Rácz Zsuzsa podcastsorozat
Tudnál kint élni?
Abszolút!
Nem volt nagy törés gyerekként, amikor hazajöttetek?
Az szörnyű volt! Nagyon haragudtam a szüleimre. Kint hobbiszinten elkezdtem táncolni, itthon azért írattak be a Táncművészeti Egyetem előkészítőjébe, hogy kompenzálják a rossz kedvemet. Már az is egy törés volt, amikor elmentünk itthonról 9 évesen, aztán beilleszkedtem egy idegen országban, ahonnan újra kiszakítottak. Gondolhatod, mennyire utáltam az egészet! Ráadásul utána itthon maradtam egyedül, mert felvettek a Táncművészetire, de anyukáméknak a munka miatt tovább kellett költözniük Luganóba.
Szinetár Dóra: „Én hiszek abban, hogy olyan gyereket kapok, amilyet a Jóisten nekem szán”
Hogyan élted meg, amikor 15 évesen itt maradtál egyedül?
Az elején jól. Úgy éreztem, hogy ez óriási királyság. A nagymamámhoz mehettem volna, de mivel nagyon intenzív volt a gimnázium mellett az egyetem, kollégista lettem. Próbáltuk kihasználni a helyzetünket, de elég fárasztó időszak volt, nem igazán volt időnk csibészkedni. És egy idő után nagyon egyedül éreztem magam, amit nehezen éltem meg lelkileg. Utólag már sok miértet megértettem, de akkor nagyon nehéz volt.
Felnőtté tettek akkor a nehézségek?
Már korábban. 10 éves voltam amikor a húgom hét hónapra született, anyukám majdnem meghalt, nagyon sokáig voltak kórházban. Az első pár év is kritikus volt, anyu sokáig beteg volt. Ma már szerencsére kezelhető az állapota, de az komoly törés volt. Majd ezután kerültem el otthonról.
Ez elég komoly próbatétel lehetett. Most hogy alkalmazkodsz a váratlan helyzetekhez?
Jóval edzettebb vagyok, és már megszoktam, hogy az életben sokszor kell alkalmazkodni. Amihez lehet, ahhoz igyekszem lazábban hozzáállni. Megtanultam, hogy valamit mindig meg kell oldani.
Fancsikai Eszter, a Heti Hetes új arca: „A kimondott szavak súlya nem a platform méretétől függ”
Most éppen mit kell megoldanod?
Most épp a költözést. Próbálok nem nehézségként tekinteni ezekre a helyzetekre, hanem mint az élet természetes velejárói.
Viszonylag friss hír, hogy a jövő évadtól társulati tag leszel a LOUPE-nél. Milyen feladatok várnak majd rád?
Az új évad második bemutatójában már a társulat tagjaként debütálhatok Gryllus Dorka és Bányai Kelemen Barna mellett, Dömötör András rendezésében. Hihetetlenül várom ezt a próbafolyamatot.
A pilates nyilván kiváló kikapcsolódás, de ha te tartod az órát, akkor nem feltétlenül. Mi az, ami feltölt, ami csak rólad szól?
Mostanában találtam ki, hogy 5 percre beteszek a fülembe valami jó zenét, és addig semmire nem gondolok. Csak bambulok, és hagyom, hogy átjárjon a zene. Nagyon vágyom rá, hogy újra rajzolhassak, de az is olyan tevékenység, amihez idő kell, amibe bele kell feledkezni. Ezért kicsit még várat magára, addig marad az edzés. De most jó ez így, én a pohár félig tele részének is tudok örülni.
Smink: Nagypál Marietta
Ruha: Tallér Zsófi
