Budapesten forgatja legújabb rövidfilmjét Bahar Pars iráni–svéd színésznő és rendező. A Who Killed Jesus című fekete komédia magyar szereplőgárdájában Trokán Nóra is látható. A szatirikus kamaradrámában néhány ember intim találkozásának lehetünk a tanúi. A film különlegessége, hogy Trokán Nóra életében először forgat édesanyjával, Papadimitriu Athinával. A készülő produkcióról, fizikai és mentális kihívásokról beszélgettünk a magyar színésznővel.
Ezeket láttad már?
Mindig nagy elismerés, mikor nemzetközi produkcióban kap lehetőséget egy magyar színész. Trokán Nóra karrierje rendkívül inspiráló, nem sok ideje volt a pihenésre. Többek között ezért is döntött úgy, hogy minden siker ellenére egy picit visszavesz a tempóból.
Mit lehet tudni erről a nemzetközi produkcióról?
Ez egy kisjátékfilm, aminek Turán Eszter a producere. Ő hívott föl, és ami igazán érdekessé teszi a dolgot, hogy ez vele megtörtént események alapján íródott. Egy izraeli és egy pakisztáni nő találkozik egy liftben, ami egy kicsit hosszúra nyúlt jelenetben kulminálódik. Nagyon megtetszett az alaphelyzet, mert régóta foglalkoztat, hogyan sűríti össze a lift az emberi helyzeteket. Rácsukódik az ajtó, és ott maradsz egy idegennel egy apró térben. Már önmagában ez is rengeteg abszurd szituációt teremthet.
Olyan, mintha a liftajtó becsukódásával egy vákuum keletkezne: beáll a csend, és ebből a csendből születik meg a konfliktus.
Melyik nő vagy te?
Én az izraeli nő vagyok, anyu pedig a pakisztáni.
„Soha ne cenzúrázd magad egy olyan világban, ami skatulyákba akar szorítani” - Interjú LP-vel
Dolgoztatok már együtt?
Nem, ez az első alkalom. Illetve a Lajkó – cigány az űrben című filmben mindketten játszottunk, de nem volt közös jelenetünk, külön idősíkban voltunk. Huszonkét éve vagyok a pályán, de eddig még soha nem volt lehetőségünk a közös munkára.
Most meg össze is lettetek zárva. Milyen élmény volt?
Nagyon élveztem. Azt hittem jobban zavarban leszek, végül is az ember a szülei előtt gyakran van zavarban akárhány éves, de szerencsére nagyon jó hangulatban ment minden. Anyu se a gyerekeként kezelt, abszolút szakmailag álltunk az egészhez. S bár nem szeretnék spoilerezni, a végén a két nő találkozásakor egy plusz töltete is van a történetnek. És még egy érdekessége volt az egésznek, hogy angolul beszéltünk. Kicsit dupla csavar volt ez nekem: anyámmal játszom, és angolul beszélek.
Intenzív két nap volt, elképesztő tempót toltunk, de ez akkor fel sem tűnt. Egy forgatáson mindig a várakozás a legfárasztóbb, de itt folyamatosan ment a munka, és nagyon jó energiák szabadultak fel.
Mekkora kihívás volt angolul forgatni?
Játszottam már sokszor angolul, inkább azokban a helyzetekben volt kihívás, amikor azt kérte a rendezőnő, hogy improvizáljak, rám van bízva mit mondok. Az már egy másik szint, amikor az ember tud biztonsággal boldogulni egy idegen nyelvvel, és hál' Istennek úgy éreztem, hogy megy. Picit izgultam, de szerintem sikerült megugrani. Anyu például nem beszél angolul, tőle le is voltak sokkolva, hogy mennyire hitelesen játszott egy általa nem ismert nyelven.
Az egész egy szatíra, aminél nehéz dolog filmen, hogy hol vannak a határok, mennyire legyen túlrajzolt a karakter. Anyu nagyon jól elkapta az egésznek a hangját, ezért az ő energiáihoz igyekezett terelni minket a rendező. Nekem ez feladat volt, mert én inkább a realisztikusabb irányt érzem magaménak filmen. Az is nehezítés volt, hogy nem is próbáltunk, az első jeleneteknél kellett elkapnunk a ritmust.
Az életben volt már kellemetlen helyzeted liftben?
Ne is mond, a fél családom klausztrofóbiás! Anyu és a nővérem egyáltalán be sem szállnak liftbe, emiatt szerencsés volt, hogy nem igazi liftben, hanem stúdióban forgattunk. Van egy történetünk, ami tökéletesen leírja a családunkat. Görögországban egyszer beszorultunk négyen egy liftbe. Anyu pánikrohamot kapott, apu próbálta nyugtatni, a nővérem sírt, én pedig teljes nyugalomban ettem tovább a fagyimat.
Maté Kriszta: „Sokkal jobban izgat a fiatalok támogatása, minthogy én a képernyőn legyek”
Milyen a kapcsolatod édesanyáddal?
Mostanában többet beszélünk, mint régen, volt egy hosszabb időszak, a főiskola idején, és amikor Kecskeméten játszottam, akkor mindenki járta a maga útját. A válás idején is voltak nehézségek, kellett idő, amire feldolgoztuk a történteket. Egyikünknek sem volt könnyű, de felnőtt fejjel szerencsére megtudtuk beszélni, hogy kiben mit okozott az akkori helyzet. És mivel mindenki kiadta magából a sérelmeit, úgy érzem, túl tudtunk ezeken lépni, és sok minden a helyére került.
S ha már család: apukáddal pedig az Erkel Színházban játszol A trónban. Vele dolgoztál már korábban?
Képzeld, vele sem. Ez az év úgy látszik pótolta ezeket a kimaradásokat.
Most egy kicsit kevesebbet vagy színpadon, ez tudatos döntés a részedről?
Igen, a színházat egy ideje kicsit visszább vettem. Tudom, ez itthon szokatlan, sokan feltételezik is, hogy akkor most elhagyod a pályát? Szerintem ezt lehetne lazábban kezelni, egyszerűen annyi van, hogy most nem szeretnék non-stop a színpadon lenni. De ez mostani, és nem végleges döntés, nem örökre szól. A szakma nagyon szigorú ebből a szempontból. Még mindig él az a régi beidegződés, hogy akkor érsz valamit, ha folyamatosan színpadon állsz, vagy egyik munkából esel a másikba.
Ha két színész találkozik, az első kérdés szinte mindig az: Na, mit próbálsz? Ha éppen semmit, az ember máris zavarba jön.
Ez után pedig általában az jön, hogy de akkor miből élsz?
Pontosan! Olyankor mindig óvatosan megjegyzem, hogy eddig sem a színházból éltem csak, tudjuk, hogy mi a helyzet itthon! A pálya elején természetes, hogy az ember többet vállal: tapasztalatot gyűjt, rutint szerez, sokat dolgozik. De nagyjából 10 év után kezdtem el érezni, hogy a saját belső igényeimre is figyeljek. Nyilván hiányozna a színpad, ha egyáltalán nem lenne, de az a pár előadásom, ami van, jelenleg pont kielégít. Most nem vágyom arra, hogy havi húsz estét a színpadon álljak, viszont pont emiatt több teret adok a filmezésnek.
Pár éve dolgozom egy külföldi ügynökséggel, ha bármilyen lehetőséggel megkeresnek, annak nagy valószínűséggel gátat szabna, ha minden másnap előadásom lenne.
Mentálisan és fizikailag mennyire volt nehéz átállni húsz előadás után a nyugodtabb életmódra?
Ez nálam fokozatosan jött, nem egyik napról a másikra, de talán a Covid is „segítette” az átmenetet. Volt olyan hónap, amikor harminckétszer hajoltam meg a színpadon, akkor azért éreztem, hogy ez így kicsit talán sok. Az volt az a pont, amikor elgondolkodtam azon, hogy muszáj egy kicsit váltanom, mert meg fogom utálni az egészet. Ezt mindenképpen szerettem volna elkerülni. De nem vagyunk egyformák, Anna például már alig várta, hogy újra társulati tag legyen és legyen saját öltözője a színházban, ahonnan nem kell minden előadás után eltakarítani minden cuccot. Őt most ez teljesíti ki.
Valószínűleg ez amiatt is van, hogy te egy másik művészeti ágban is kiteljesedtél, és a fotózás szintén kiváló az önkifejezésre is.
Igen, nyilván abban is volt tudatosság. De én a lovak között is ki tudok teljesedni, sőt, talán ott vagyok a legaktívabb, hiszen ott mindig van feladat. Gondolj bele, valakinek ez a főállása, mert annyi teendő van velük! Jó ideje kacérkodok a rendezéssel, nagyon vonz az alkotás, az egész folyamatra történő rálátás. Dolgozom egy kisjátékfilm ötleten, és szeretnék elmenni valaki mellé tanulni, most ez izgat leginkább. Most úgy érzem, hogy jó balanszban vagyok, és nem okoz ez a fajta élet szorongást.
Dull Szabolcs: „Jót tenne a rendszernek, ha minél több nő is hallatná a hangját”
Ráadásul A trónnal a zenés-táncos műfajt is kipipáltad, ami szakmailag egy hatalmas mérföldkő!
Régóta szerettem volna már zenés-táncos előadásban részt venni, nagyon izgalmas kirándulás volt ez számomra. Ha visszatekintek az első előadásokra, akkor látom, hogy mennyit fejlődtem fizikailag, és zeneileg is. Volt, amikor azért szorítottam, hogy végig tudjak énekelni egy számot miközben táncolok és kardozok. Kívülről nézve nem is látszik, hogy ebben a műfajban mennyi munka van! Teljesen más jelenlétet és koncentrációt igényel, és hihetetlenül intenzív.
Most viszont nincsenek előadások, mivel telik a nyár?
A férjem ötlete alapján a közelgő születésnapomra kaptam a családtól egy utat, ami életem legmeghatározóbb élménye marad. Egy idahoi ranchon voltunk egy cowboy családnál, ahol úgy éltünk, és azt csináltuk, amit ők. Nemrég jöttünk vissza, azóta is próbálom feldolgozni az egészet. Régi nagy vágyam volt egy ilyen utazás, de a valóság minden képzeletemet felülmúlta. Van egy házunk a Balatonon, ami édesapám büszkesége, sokat leszünk ott, és persze megyünk a kihagyhatatlan közös görög nyaralásra is.
A közelgő születésnapod a 40. lesz. Hogy viszonyulsz ehhez?
Egész jól. Érdekes, hogy még nem vagyok annyi, de ha kérdezik, már most is 40-et mondok. Néha ijesztőnek tűnik kimondva, de nincs vele bajom. Húszévesen mindenki azt hiszi, hogy a 40 az már öreg, de nekem elég a szüleimet néznem, hogy rájöjjek, hogy az ember életkora csak egy szám. Anyu a mai napig játszik a lovasszínházban, apu minden reggel úszik és négy premierje volt az évadban Fehérváron. Jó példák vannak előttem. Nem úgy nőttünk fel, hogy az éveink száma határozna meg minket.
Persze azt érzékelem, hogy a fiatalkori össze-vissza kajálások ideje lejárt. 40 évesen az ember pontosan tudja, hogy minden mindennel összefügg, hogy az egyensúly fontosabb, mint a külsőségek.
Ne viccelj, 20 éve ugyanúgy nézel ki: se egy ránc, se egy ősz hajszál!
De, az már van. Szerencsés család vagyunk genetikailag, a nagyanyám is ilyen volt, mindig csodáltuk. Bármennyire nehéz, amennyire tudom kerülöm a cukrot, a feldolgozott ételeket és sokat vagyok a természetben, ez mind segít. De az is nagyon fontos, hogy harmonikus házasságban élek, a férjemmel nagyon egy az irány a fejünkben. Szerintem ez rengeteget hozzátesz ahhoz, hogy kiegyensúlyozott és harmonikus legyen az ember.
