Szabó T. Anna fiatalon érkezett az irodalmi térbe, és ehhez biztosan annak is köze van, hogy már a gyermekkorát versek közt élte: édesapjának és két nyelvész családtagjának, a nagyapjának és a nagybátyjának köszönhetően. Az írónő nevéhez számos verses kötetet fűződik, emellett novellákat és kritikákat is ír, de műfordítói munkássága is jelentős. Férje, az ismert regényíró, Dragomán György, akivel már majdnem negyven éve teremtenek ideális alkotóközeget egymás számára – kapcsolatuk példaértékűnek számít a hazai irodalmi életben.
Ezeket láttad már?
Szabó T. Anna magyar költőt a magyar irodalomért tett kiemelkedő munkáját előbb Petőfi-díjjal, majd 2002-ben József Attila-díjjal ismerte el a szakma. Idén pedig magazinunktól a GLAMOUR Women of the Year Az év írónője díját vehette át. Hangulatos, olykor karcos poézisa jó eséllyel nyitja ki előttünk is a rendszeres versolvasáshoz vezető kaput. Lépjünk be együtt Szabó T. Anna világába!
Kolozsvárról származol, onnan költöztél tizenöt évesen Budapestre. Az erdélyi gyökereid megmutatkoznak a verseidben? Van olyan hagyomány, amit próbálsz átmenteni a munkáidon keresztül?
A Nyugat és az Újhold, a két híres irodalmi lap rímet és formát becsülő hagyományához tartozom. A két lap szellemi utódjában, az azóta már szintén megszűnt Holmi folyóiratban kezdtem publikálni, már Budapesten, a kilencvenes évek elején; a főszerkesztője a nagyváradi születésű Réz Pál volt. Meghatároz az erdélyi értelmiségi hagyomány, főképpen az, hogy rengeteg verset mondtak nekem fejből és könyvből otthon, a kolozsvári Kányáditól éppúgy, mint Szabó Lőrinctől, Áprilytól, Aranytól és Weörestől. Azért lettem költő, mert kicsi koromtól körülvett a vers, főleg édesapám révén, de apai ágon szinte mindenki írt verset is, de csak tudományos munkáik jelentek meg.
A férjed, Dragomán György író – hogyan fér meg két dudás egy csárdában?
Ahogy nekem verset, úgy Gyurinak főleg regényeket olvastak gyerekkorában, így ő prózaíró lett, én meg költő. Mivel számomra a kezdetektől fogva a vers a legfontosabb, eleinte az volt a leosztás, hogy ő prózát írt, én pedig jobbára verset. Később, amikor már megjelentek a könyvei és befutott regényíróként, én is folytattam az egyetemista koromban elkezdett novellaírást, de mivel én esszéírással is foglalkozom és nagyon sokat fordítok (főleg gyerekkönyveket – a szerk.), Gyurival meg kellett tanulnunk megérteni a másik munkamódszerét ahhoz, hogy támogatni tudjuk egymást az írásban.
Annak idején sokat szerepeltél a tévében is, a Lyukasóra műsorban, a Szósz és a Nyugat című irodalmi vetélkedőkben. Sokszor hívnak író-olvasó találkozókra, és zenészekkel is felépsz. Talán az időhiány az oka, hogy nem adtad még regényírásra a fejed?
A televíziós szereplések idején és amíg kicsik voltak a gyerekeim, nem maradt időm hosszabb, elmélyültebb regényírói munkára. Gyakran dolgoztam éjjel, mind a négy prózakötetemet így, a töredék időkben írtam. A vers is, a novella is rövidtávfutás, rengeteg energiát igényel és mozgósít, de nem követel annyi időt, mint egy regény. Illetve igen, de azt az időt nem a papír előtt ülve kell eltölteni, hanem lehet agyalni. Egy regényírónak muszáj ott ülnie a munka mellett, nagy szerkezetet nem lehet kizárólag fejben megkomponálni.
Amikor verset költesz, a férjed bele-belekukkant a készülő írásba, vagy fordítva: belenézel az ő kéziratába? Neki mutatod meg először az elkészült műved?
Igen, mindig neki mutatom meg, és ő is nekem. Ismeri a kezdetektől, amit írtam, pár szó elég, hogy értsem, mi a jó vagy mi a gond. A naplóján kívül minden leírt sorát végigolvastam, a könyveinek én vagyok az első, nem hivatalos szerkesztője, rengetegszer elolvastam kéziratban minden egyes írását. Segíteni a megírás során nagyon ritkán tudunk egymásnak, hiszen az írás – talán a színműírást kivéve, amit esetleg alakíthat csapat is – magányos mesterség, egyedül kínlódik az ember a papír vagy a gép előtt, mert hiába az ötlet, a mondatot is létre kell hozni, a szerkezetet is ki kell találni – és persze fordítva, hiába van egy vagy több mondatunk, ha üres és súlytalan az egész, és hiába telnek az oldalak, ha történettelen, összefüggés nélküli az írás, és nem talál utat az olvasóhoz (vagy rosszabb esetben az írójához sem).
Persze azért szoktunk egymásnak néha feldobni témákat, ez jó játék, és egymás mondatait is csiszolhatjuk közösen, de ez a ritkább. Majdnem negyven éve élünk együtt – kamaszkori szerelem a mienk –, és szinte mindig együtt vagyunk, de ugyanakkor mégis külön, mert be vagyunk zárva a saját fejünkbe.
Miként változtatta meg az anyaság a költői hangodat?
Nagyon sokat változtatott rajtam az anyaság. Amikor írni kezdtem, szemérmesebb és félénkebb voltam, azt gondoltam, velem úgysem történik semmi fontos, és ami igen, ahhoz senkinek semmi köze. Eredetileg nem alanyi költő akartam lenni, hanem tárgyias, vagyis olyan, aki a pontos leírásokon át mondja el, amit a világról gondol, vagy pedig szerepverseket ír. A szerelemről is csak óvatosan mertem írni eleinte, mert bizony a testről való írásnak, főleg a nők szemszögéből, nincs olyan nagy hagyománya, mint a klasszikus „Isten-haza-család” témakörnek.
Ezért időbe és sok olvasásba telt, amíg kialakítottam a módszereimet. Az anyaság nélkül ma nem tartanék ott, ahol vagyok. A szülés elemi élmény, a teljes kitártság és önátadás állapota tanított meg arra, hogy milyen közel van egymáshoz az öröm és a fájdalom, és hogy mennyire kiszolgáltatott az ember a testének és az érzelmeinek – a legnagyobb tanulság az volt, hogy ezen nincs mit szégyellni, ez közös élménye minden nőnek.
Az anyaság nekem önbizalmat, hitet, erőt adott, emberileg és költőileg egyaránt.
Zengő szófüzéreid a belső zenei világodnak lehet egyfajta írásbeli tükröződése? Azt feltételezem, hogy közel áll hozzád a muzsikaszó, talán ez is oka lehet, hogy számos versedet megzenésítették.
Igen, több százat, és ennek mindig nagyon örülök. Fontos a zene, szeretek koncertre járni, zenét hallgatni, és hangszeren nem játszom ugyan, de kórusban évekig énekeltem. Otthon is szeretek dalolászni, nem véletlenül lett a legutóbbi gyerekkönyvemnek is az a címe, hogy Dudorászó (a JaMese együttes ebből, és Anna egy másik gyerekkönyvéből is lemezt készített – a szerk.). Csak azt tudom versben elmondani, aminek hallom a dallamát, nemcsak a ritmusát. Szinte lekottázható ez, sokszor belső dallama is van a verseimnek.
A költészetedben a letisztultság szándékát is kiérzem. Ha téged kérdeznek, hogyan jellemzed a stílusodat?
Látszólag áttetsző, érthető verseket írok, de a dallam és maguk a szavak is sokkal több réteget hordoznak, mint azt az első olvasásra érzékelhető. Ami könnyed, nem feltétlenül könnyű, sőt, ahhoz kell a legtöbb energia. Ha egy szóval kellene megfogalmazni, milyen számomra az ideális vers, akkor azt mondanám: „koncentrált”, a sűrűség és a figyelem értelmében egyaránt.
Műfordítóként is jelentős a munkásságod, de kritikákat, sőt, novellákat is írsz. Mitől függ, hogy épp milyen formában artikulálod a gondolataidat? Milyen indíttatásból fordulsz időnként a novellaírás felé?
Szeretek történeteket mesélni, és sok mindent látok, ami nem fér bele egy versbe. Kosztolányi vagy Szép Ernő tárcanovelláit ma is jó olvasni, érvényesek, miközben egy korszakot írnak le, a történészeknél is pontosabban, emberközelibben; ugyanerre törekszünk mi, mai novellisták, hogy megteremtsük a saját korunk embereinek a lenyomatát, emlékezetét. Egyszer a mi írásaink is időutazások lesznek az olvasónak – ahogy egy vers nyelvileg kötődik a korhoz, amelyben született, úgy a novella a szereplők tárgyi világában. A versben óhatatlanul benne van az, aki írta, a prózában nem feltétlenül.
A prózában pont az történik, amit annak idején a verssel szerettem volna elérni: egyszerre szerepjáték (hiszen más emberekről szól) és objektív (hiszen a leírásoknak pontosaknak kell lenniük). Ráadásul a prózában a nyelvnek, a nyelv zenéjének nem szabad átvennie az uralmat – bár nálam nagy ritkán mégis megtörténik ilyesmi – ám ezek csak hangulatok és dallamok, nem igazán novellák. A legtöbb prózámnak története, kifutása van, egész regényeket rejtek el pár oldalban, hogy az olvasó továbbgondolhassa.
2002-ben megkaptad a József Attila-díjat. Ez a korai szakmai elismerés, azonkívül, hogy mérföldkő lehet számodra, nem helyezett túl nagy nyomást rád akkoriban?
Csak ahhoz képest volt korán, hogy például az egyik kedves tanárom, Géher István már szinte csak az élete végén kaphatta meg költőként ezt az elismerést – de én nem tartottam korainak, hiszen harminc éves voltam, akkorra már jóval túléltem Petőfit. A legtöbb költő amúgy is az ötvenes éveire meghal, mert kiégeti a belső túlhajszoltság, az érzékenység magasfeszültsége. Nekem nem is a József Attila-díj volt a mérföldkő, hanem életem első díja, a ma már nem létező Petőfi-díj, amit csak 26 év alatti alkotók kaphattak meg.
Azt tényleg szerettem volna, és hatalmas öröm volt, ráadásul példaképemmel, a Kalákával léphettem fel ennek következtében Szilveszterkor a rádióban.
Tudtam, hogy onnantól kezdve bármi történhet velem, jó vagy rossz, nekem írnom kell tovább.
Gyerekkoromban édesapám gyakran idézte Kipling Ha című versét, főleg ezt a két sort – Kosztolányi fordította, hát persze: „ha sikert, kudarcot bátran állod,/ s úgy nézed őket, mint két rongy csalót”. Illúzió mind a kettő. A korai siker tényleg hatalmas szerencse és öröm volt, felvértezett minden jó és rossz ellen, a kritika ellen, és – remélem – az önhittség ellen is. Önbizalmat ad, ha az embert fiatalon biztatják, és ezért mindig hálás leszek. A nyomás pedig? A legnagyobb nyomás bentről jön, nincs nagyobb külső kényszer vagy fenyegetés, mint amit belülről érez az ember. Állandóan rákérdezek mindenre, de legelőször is magamra. Ezen semmilyen díj, semekkora elismerés, vagy semmilyen kudarc nem változtathat, mert amíg élek: kérdezek.
Azóta számos elismerésben részesültél, legújabban pedig a magazinunk GLAMOUR Women of the Year irodalmi díját is átvehetted. Mit jelent neked egy ilyen, szélesebb közönségtől érkező dicséret?
A szépség mindig érdekelt, csodáltam a szép embereket, ruhákat is, nemcsak a lelkeket. A fiatalság önmagában is szép, de ahogy elveszítjük, egyre nagyobb lesz az értéke annak a fényességnek, amit korábban természetesnek hittünk. Az, hogy én egy olyan magazinban lehessek láthatóvá ötvenhárom évesen, ami a külső-belső szépséget hangsúlyozottan képviseli, nagy dolog, éppen az említett kétségek, rákérdezések miatt, és amit csak fokoz az érzelmi hullámvasút, amin jelenleg ülök. „Tudok-e még eleget adni? Nem vagyok túl sok, túl kevés?” Ezeket kérdeztem magamtól az elmúlt időszakban, mert nekem az a munkám, hogy az írásaimat, és általában az irodalmat a fizikai jelenlétemen keresztül szolgáljam és képviseljem, és bizony volt, hogy nem tudtam „bátran állni” a kétségek állandó hullámverését, a „meddig lehetek még elég? (elég szép/ mosolygós/értelmes stb.)” kérdést suttogó belső hangot.
Most, hogy így felkapcsolt a közönség figyelme, és rám vetült a sugara, végre megint nem lámpalázas vagyok, hanem sütkérezem a figyelmük reflektorfényében. Én is megfényesedem tőle, és ebben a különös átmeneti időmben megint erőt ad, valahogy úgy, mint életem legelső díja a fiatalság érzelmi hullámverésének idején: segít tovább élni, és tudom, hogy amíg erőm engedi, igyekszem majd méltó lenni a bizalomra.
Mi mozgat újabban szakmailag?
Legalább egy évtizede mondom, hogy regényt szeretnék írni. Felneveltem a gyerekeimet, most már tényleg csak rajtam múlik. Ha pedig nem írnám meg mégsem, akkor minden figyelmemet a verseknek fogom szentelni, az írásnak és a közvetítésnek is. Nemsokára, remélem, megjelenik az esszékötetem, amelyben szintén sokat beszélek versről és művészetről. Összeszedtem mindent, már csak ki kell válogatni a nagyon bőséges kész anyagból azt, ami a legérdekesebb.
Művészeti vezető: Schneider Zoltán
