Új világrend a divatban: a kreatív igazgatók generációváltása és a hatalmi erőviszonyok újrarendezése
A divatiparban sosem látott átalakulás zajlik: 2026 tavaszán annyi luxusmárka mutatta be új kreatív igazgatóját, hogy a szakma csak „debütáló versenynek” nevezte el ezt az időszakot. A változás mögött mélyebb folyamatok húzódnak: a divatvilág nemcsak esztétikai, hanem generációs és hatalmi fordulóponton is átesik. Újra a férfi tervezők uralják a vezető pozíciókat, miközben az Y generáció képviselői határozzák meg, hogyan néz ki a jövő divatja, a luxusmárkák kommunikációja és az iparág kreatív irányai.
Ezeket láttad már?
Soha nem látott nagytakarítás kezdődött a divatvilágban: a 2026-os tavasz-nyári szezon a kreatív igazgatók cseréjéről, új stílusokról és a márkaidentitások újraértelmezéséről szól. A divatipar most próbálja megtalálni az egyensúlyt az innováció és a hagyomány között, miközben egy új hatalmi rend rajzolódik ki. A férfi tervezők, az európai dominancia és az Y generáció kreatív szemlélete határozza meg a luxusmárkák jövőjét, a trendeket és a piaci siker kulcsát.
Végre beindult egy általános nagytakarítás a divatipar házatáján. Már nemcsak panaszkodik mindenki, hogy megváltoztak a szakma gyakorlásának feltételei, hanem tesznek is valamit a változásért. A 2026 tavasz-nyári kollekcióknál annyi márka indított új kreatív igazgatóval, hogy „debut race”-ként híresült el ez az időszak: a szakmai platformok sorrendbe állították a legsikeresebb és a legkevésbé sikeres kollekciókat. Lássuk egyszer az adatokat:
Férfiuralom és Y generáció
Először is álljunk meg egy szóra a nagyon döbbenetes férfiuralomnál: Louise Trotter az egyetlen női ezen a listán, miközben ő a leváltott kreatív igazgatók oszlopban is szerepel. Ennél beszédesebb bizonyíték nem is kell az üvegszikla jelenségére. Válsághelyzetben a cégek hajlamosabbak női vezetőt kinevezni és elfogadni, mert így rossz működés esetén az arculatvesztésért a nők tehetők felelőssé, a férfi vezetők védettek maradnak.
A válsághelyzetnek úgy ahogy vége, az iparág stabilitásra vágyik, vagy legalábbis a stabilitás iránti vágyát szeretné üzenni, így visszatértek a férfi kreatív igazgatókhoz. Ugyanakkor érdemes interszekcionálisan is nézni ezt a listát: generációs trendek tekintetében jól kivehető, hogy a későharmincas és negyvenes éveikben járók azok, akik dominálják a mezőnyt, így az átalakulás azt is mutatja, hogy beérett az Y generáció divatipari hatása. Illetve az európai dominancia is számottevő: egy amerikai tervezőpárost leszámítva mindenki európai. Bár olyan rendhagyó példákkal tarkítva, mint a kolumbiai születésű francia Ackermann.
Tollak növényből? Stella McCartney legújabb innovációja drámaira sikerült
Egyöntetű sikerek és egyöntetű kudarcok
A legnagyobb egyetértésű sikernek Matthieu Blazy és Louise Trotter kollekcióját könyvelték el. Bár érdemes kiemelni, hogy Anna Wintour életében másodszor tapsolt állva (Sarah Burton 2023-as utolsó McQueen kollekciója után) Haider Ackermann Tom Ford-showján. Legnagyobb kudarcnak pedig egyöntetűen Duran Lantink JPG-debütjét és Miguel Castro Freitas Mugler-showját nevezték. Érdemes rögtön kritikusan hozzáállni ezekhez a konszenzusokhoz.
A Chanel és a Bottega Veneta a klasszikus luxustermelés hagyományát folytatják, így a tervezők professzionális hozzáállása, a hagyományok innovatív követése általában automatikusan hozta a pozitív elismerést. Ezzel szemben a Mugler és a Jean Paul Gaultier a divatpaletta legprovokatívabb szélső spektrumán helyezkednek el, így azok a tervezők, akik ezeknél a házaknál kerültek helyzetbe, eleve nehezebb terepen mozogtak.
Demna Gucci-családja
Szintén megosztónak bizonyult Demna Gvasalia Gucci-értelmezése. Demna azt hozta, amiben a legjobb. Elnapolta az első tényleges kollekciót, viszont csodálatosan mesélte el a Gucci-ház családregényét. Kommunikációs bravúrt helyezett a szabászati bravúr helyére.
Véleményem szerint Demna Gvasalia a divatipar egyik legfurfangosabb tervezője, aki a szakmai tudást intelligensen és okosan használja kánontörésre.
A divatfilm műfaja a 2000-es évek közepén tarolt az iparágban. Ez a műfaj a reklámfilm és a művészfilm határán az autonóm alkotás új lehetőségeit kereste. Neves rendezők ebben az időszakban kezdtek együtt dolgozni luxusmárkákkal. Demna ehhez a trendhez tért vissza és Spike Jonze-t és Halina Reijnt kérte fel a The Tiger című rövidfilm megrendezésére, melyet szeptember 23-án mutattak be.
A divatbemutatót filmpremierre cserélte. A szereposztás ugyanolyan pazar, mint a divatfilm hőskorában: Demi Moore, Edward Norton, Ed Harris, Elliot Page, Keke Palmer, Alia Shawkat, Julianne Nicholson, Heather Lawless, Ronny Chieng, Kendall Jenner, Alex Consani, zene Cristobal Tapia de Veer. Ehhez rendelte a La Famiglia fotósorozatot, mely a Gucci-ház archívumát szisztematikusan tekintette át és mentette át belőle a legikonikusabb elemeket.
Demna ezzel időt nyert, miközben egyszerre volt tankönyvszerűen márkahű és nosztalgikus. A korábbi Gucci-időszakokból mindenikre utalt és átmentette a popkulturális csillogást, melyet a House of Gucci óta a márka megszerzett magának. Nekem Demnával kapcsolatban mindig az az érzésem, hogy minden húzásával marketing-tankönyvek számára csinál jó gyakorlat esettanulmányokat. Most is ezt tette.
Az ördög ügyvédje. Miért jó Duran Lantink JPG-kollekciója
Nekem Duran Lantink kollekciója tetszett. És ezzel máris végtelen rosszallást váltok az olvasóból. Hogy tetszhetett egy olyan kollekció, melyben elpuffogtatták a JPG-közhelyeket (a tetoválás-ruhát, a kúp alakú melltartót, a matrózcsíkot, az átszabott trench-coatot) és közben polgárpukkasztó meztelenséget, nemi szerveket vittek színre? Ráadásul ahogyan sokan kiemelték, gyengén kivitelezetten, alacsony minőségben? El kell ismernem: elfogult vagyok Lantinkkal szemben. A divatban mindig is voltak olyan tervezők, akik a király új ruhája effektust képviselték. Ez az esztétika, mondanivaló számomra mindig is vonzó volt.
Sosem szabad elfelejteni, hogy a divat „csak” divat – bármennyire is sokkal több annál.
A testünk textíliával való takarásáról szól. Lantink ezt az evidenciát mutatja meg. A ruha az az optikai illúzió, amit arra használunk, hogy a meztelenségünket elrejtsük. Az emberi sziluettet kiforgató, sematizáló, átstrukturáló kreációi arról szólnak, hogy a testhatárokat, a meztelenség és megmutathatóság határait minden kultúra mindig újrarendezte.
Úgyhogy akár gondolkodhatunk azon, hogy ezt az újrarendezést mutassuk meg a választásainkban. És hogy a kivitelezés minősége elmaradt az elvárásoktól? Annyira szükségünk van egy kis könnyedségre a divatiparban, mint egy falat kenyérre. Mindenki véresen komolyan veszi magát (majdnem elsírtam magam a csodálatos babaképű Jonathan Anderson leamorizálódottan fáradt arca láttán a Dior-show végén).
Mért ne lehetne valaki könnyed, spontán és vállalhatná fel a hirtelen jött ötletét egy hirtelen jött megvalósításban? Ahogy Lantink nyilatkozta is: még a JPG-archívumba nem vette bele magát. Aki hosszútávra tervez, annak lesz még ideje rá. S ha meg elbocsátják a sikertelen húzás miatt, akkor majd máskor mással próbálkozik. Lantink a brat szemtelenségét hozza nagyon szerethetően.
A nyertesek klubja
Louise Trotter Bottega showját az anyaghasználat és a klasszikus szabászati vonalak és struktúrák iránti elkötelezettség jellemezte. Monokróm vagy nagyon klasszikus színpárosításokkal dolgozó szettjeiben az anyagnak és a formának volt tere kibontakozni. Az olyan ikonikus formák és anyagok is vissza tudtak köszönni, melyek Jonathan Anderson óta emelték a márkát az érdeklődés homlokterébe.
Matthieu Blazy esetében a legnagyobb eredménynek a Grand Palais Ephémère ikonikus Chanel-tereinek megtöltését, a show-t és a sound designt tartom a legnagyobb megvalósításnak. Illetve azt is, hogy következetesen értelmezte újra az ikonikus Chanel-elemeket: a tweed-kosztümöt és anyaghasználatot, a férfi-szabászati inspirációt, a színpalettát, a klasszikus kiegészítőket és a feminizmus kortárs társadalmi variációit. Lagerfeldes és cocochaneles kollekció volt ez minden ízében.
Jonathan Anderson Diorjával picivel óvatosabb vagyok, bár a kritika általában pozitívan vélekedett róla. Nekem nemrégiben született egy olyan kényszerképzetem, hogy Anderson a kortárs divat legnagyobb strébere és azóta nem tudom nem ezt látni minden megnyilvánulásában. Csodálatosan képes az elvárásokat meghaladva teljesíteni. Nyilván rajongok érte, elképesztőnek tartom az ikonikus kiegészítőkre fókuszáló stratégiáját, de vágynék még valamire. Azok a grandiózus szabászati formák, amelyekben gondolkodik, az igényesen kivitelezett "szobrászati merch" kategóriájába kerülnek nálam.
Annál lelkesebb voltam viszont Jack McCollough és Lazaro Hernandez Loewe értelmezésétől és Pierpaolo Piccioli Balenciagájától. Mindkét kollekció éppen azt hozta, amire szükség volt. Zárójelbe tették az előző, nagyon meghatározó vizuális látásmódú kreatív igazgató életművét, visszamentek a márka alapstruktúráihoz, de saját tervezői lenyomatot is hagytak.
A Loewe a Cité Internationale Universitaire de Parisnak nagyon jól áll és ikonikusan Sarah Paulsonnak is. A színkavalkádot imádtam: ennyire telített, tiszta színeket rég láttam ekkora mennyiségben. A Balenciagánál pedig végre megkaptuk, amit Demnán annyiszor kértünk számom – a direkt Cristóbal-hivatkozásokat, a klasszikus szabászati forma iránti végtelen tiszteletet. A szívverés elnevezésű kollekció tudta hozni a szívverés egyszerűségét és nagyszerűségét.
Dario Vitale alatt a Versacéból kimaradt az a donatellás szexiség, ami miatt nekem sosem lett személyes kedvencem a márka. Viszont visszatért az a Giannira jellemző szenzualitás, ami olyan sajátossá teszi a márka helyét a divatiparban. A nyolcvanas évek végének tiszta, telített színek jellemezte színpalettája itt is visszaköszönt a korabeli szoft férfias power dressing sziluettjeivel.
Freddie Mercuryt annyira megnéztem volna ezekben a szettekben!
Miguel Castro Freitasszal újraindult a Mugler Instagramja. Ez a finoman nosztalgikus kollekció a Stardust címmel élesen utalt arra, hogy azoknak a provokatív díváknak a kora, akiket Theirry öltöztötett, lejárt. Valami kevésbé hivalkodó, de ugyanannyira erőteljes kerül a helyére. A nude árnyalataiban kivitelezett első egységre a húszas és ötvenes évek formai megoldásait újragondoló kollekció tudott erős felütést is hozni. A tollakból épített merev struktúrák voltak a kedvenceim!
Simone Bellotti Jil Sander-debütjét visszafogottként értelmezte a kritika, bár márkahűségét elismerték. A szabászati finesszek tették ezt a kollekciót mesterivé és áttetsző anyagaiban a szupermodellek hőskorát idézték. A klasszikus szürke szövetruha, melyet csak a keresztvágások törtek meg, az egyik kedvenc darabom a teljes szezonból.
A Haider Ackermann Tom Ford-kollekciót pedig mindenki kötelezően nézze meg: valóban csodálatos.
Túl vagyunk a divatipar nagy stílusváltó szezonján. A mérleg pozitív. És az még inkább, hogy van mire várni a következő őszi-téli szezonban.
A megújulásról azt mondják, nem lehet kiprovokálni. Úgy tűnik mégis, hogy a médiaesemények korában egy kierőltetett újrakezdés is tud működőképes lenni. Nagyon kellene már, hiszen egy nagy vergődés volt a divatipar pandémia óta eltelt időszaka. Zárjuk ezt a cikket egy Krasznahorkai-idézettel (Háború és Háború című regényéből) tisztelegve a Nobel-díj előtt. Egy olyan kérdéssel, ami a divatiparnak is inspiráció lehet:
mi lesz az ő hátralevő dolga itt, vagyis hogy hol és főként miben is keresse ő, aki annyira meg volt fosztva tőle, azt a bizonyos, azt az olyannyira áhított, azt a legeslegnagyobb szabadságot ezen a földön.
Galéria
