Na, de kezdjük mindjárt az elején... A mindenki számára emlékezetes szeptember 11-én elhagytam kicsiny hazánkat. Ez főként a hozzám közel álló család számára okozott megdöbbenést, hisz gyógykezelésem továbbra is javában tart. Sőt utazásom előtt mindössze két nappal az orvosomnak hála végre papíron is szabadulhattam a kórházból, mely korábban az életem mentette meg. Mindaddig az intézmény egyik kiemelten gondozott betege voltam, vagyis majdhogynem 3 hónapig... Még kimondani is szörnyű, hogy mire képes ez a kóros gondolat, amit étkezési zavarként emlegetnek.
Ezeket láttad már?
Nos folytatva az utazással, a jegyem infúzióval a kezembe foglaltam le, Londonba. Persze ekkor még mindenki őrültnek tartott, és nem hitt abban, hogy képes leszek nemhogy az országot, de az ágyat valaha is elhagyni. Egyedül én hittem benne, csak a lelkem mélyen ugyan, de tudtam, hogy mosolyogva felülök majd a repülőre, és Londonban szerelmemmel együtt egy új, boldogabb, és egészségesebb életet építhetünk. Persze nem hagyhatok mindent felelőtlenül csak úgy magam mögött... Gyógyszerek tömkelege, orvosi utasítás, diéta és az ígéret, hogy egy hónap múlva újra megjelenek a kórházba.
Néhány szót hadd ejtsek arról is, hogy miként telnek napjaim, hogyan alakul gyógyulásom. Imádok itt lenni, párom mellett biztos kezekben vagyok, de gyakran rámtör a keserűség. Olykor ok nélkül elsírom magam, és az étel után érzett hányinger igen gyakori. Sokszor feladnám, elfutnék, talán ki a világból is, hisz a belső gondolat igen erős. Viszont nem adhatom fel, harcolnom kell... Lehet közhelyesek szavaim, de igenis a sötétség után mindig egy fényesebb út következik. Az egyik hatalmas álmom már teljesült, hogy végre a kedvesemmel lehetek, mostmár csak türelmesnek kell lennem, és bár fáradt léptekkel ugyan, de menni a fény felé.
