Bármire is számítottak a helyszínen, két dolgot senki nem láthatott előre. Az egyik, hogy ez a show teljesen megváltoztatja a divatbemutatók szerepét a jövőben, a másik ennél sokkal szomorúbb, hogy ez lesz Alexander Lee McQueen életének utolsó bemutatója.

A divat demokratizálása

A Plato´s Atlantis egyik különlegessége, hogy a világ első élőben, online közvetített divatshow-jaként vonult be a divattörténetbe. Persze, az elsőség kérdése mindig kétséges, de az vitathatatlan, hogy Alexander McQueen bemutatója kiemeltnek számított a divatheteken, a kiemelt márkák közül pedig valóban első volt, és abban is, hogy más, esetleg korábbi élő divatközvetítés soha nem kapott ilyen nagy publicitást. Igaz, ehhez kellett az is, hogy alig fél órával a bemutató előtt a korszak legnagyobb popszenzációjának számító Lady Gaga a következő Twitter-üzenettel forduljon az akkoriban rengetegnek számító 6 millió követőjéhez:

Lee McQueen legendásan nem volt hajlandó hajbókolni a hírességeknek, nem egy korabeli celebritást sértett meg azzal, hogy nem adott nekik ingyen ruhát, sőt még kedvezményeket sem. Nagyon jellemző, hogy Nick Knight visszaemlékezése szerint, a divattervező egyetlen alkalommal, még hónapokkal a bemutató előtt, az előkészületek során megemlítette, hogy egy amerikai énekesnő ad majd a bemutatóhoz egy dalt. Később sosem említette, hogy ez az amerikai énekesnő Lady Gaga volna, így lényegében mindenki a bemutató előtt fél órával tudta meg, hogy a legfelkapottabb popsztár náluk fogja bemutatni a Bad Romance című slágerét, ez szólt ugyanis a McQueen-show végén. A legendás fotós, és a 2000-es évek elejétől a divat és a videó, internet kapcsolódásainak kiaknázásán fáradozó Nick Knight, aki a SHOWStudio alapítójaként csapatával a bemutató vizuális megjelenésén és a stream-közvetítésen dolgozott, megrettenve vette tudomásul alig valamivel a kezdés előtt, hogy bár a rendszert arra készítették fel, hogy legjobb esetben pár tízezer online nézője lesz, hirtelen milliók kezdtek érdeklődni iránta.

Knight szerepénél érdemes egy rövid kitérőt tenni, hiszen a Plato´s Atlantis-bemutató divattörténeti jelentőségéhez rengeteget adott hozzá a víziója. A fotós évek óta hajtogatta a divat bennfenteseinek, tervezőknek, a márkák tulajdonosainak, hogy a divat elképesztő lemaradásban van például a sporttal szemben. A sport a televízióban, és akkor már egyre inkább az interneten is képes volt megmutatni magát, látványos közvetítésekkel közelebb hozta a nézőket az eseményekhez. Knight amellett érvelt, hogy az önmagába záródó divat, amely szűk körben 300-400 buyernek, üzleti beszerzőnek, magazinok szerkesztőinek mutatja csak meg magát, el fog jelentéktelenedni, mert a közönség, a vásárlók elveszítik a kapcsolatukat a márkákkal. A fotós úgy vélte, hogy a videó és az internet remek lehetőséget kínál arra, hogy a divat is képes legyen a nagyközönség előtt, látványosan megmutatni magát. Nick Knight évek óta ostromolta ezzel a tervezőket, divatházakat, míg aztán 2009-ben Lee McQueen megkereste, hogy mégis érdekelné a dolog. Ugyanebben az évben bejelentkezett nála egyébként a Burberry is, de Knightot régi barátság fűzte McQueenhez, és tudta, hogy ha valakivel érdemes nekivágni ennek, akkor az mindenképpen a legerősebb víziókat megfogalmazó és legmerészebb dizájner, Alexander McQueen.

Természeti katasztrófa stílusosan

Az online közvetítés, Lady Gaga dalpremierje már önmagában elég okot szolgáltatnának arra, hogy ikonikus divatpillanatként hivatkozzunk a bemutatóra. Jól látható, hogy a következő évektől a legnagyobb márkák igyekeztek "eseményt" kreálni a bemutatóikból. Nem pusztán abban az értelemben, hogy hírességekkel töltötték meg az első sorokat, de egyre nagyobb figyelem irányult arra, hogy az internetes felületeken, a közösségi médiában minél nagyobb publicitást generáljanak egy-egy kollekciónak. Az online közvetítés és a dalpremier csak megmutatta az irányt, hogy aztán fokozatosabban egyre inkább arra helyeződjön a hangsúly, hogy mi jelenik meg a kollekciókról az online térben, szemben azzal, ami korábban fontos volt, jelesül, hogy a jelen lévő pár száz embernek mi a véleménye.

A Platón Atlantisza ugyanakkor nem csupán ezért jelentős kollekció, ha kivonjuk a körítést, akkor egy elképesztően erős mondanivalóval, egy azóta szinte évről-évre egyre égetőbb, sürgetőbb kérdésfelvetéssel találjuk szemben magunkat. Alexander McQueen kollekciói sosem csupán ruhák egymásutánját jelentették. Már rögtön a pályája elején a skót függetlenség, a háború és az elnyomás kérdéseit feszegette például az óriási botrányt kiváltó Highland Rape névre keresztelt kollekciójával. Általánosságban pedig szinte minden kollekciójáról megállapítható, hogy a test és a ruha, a divat és a kultúra, test és szépség, divat és technológia, test és technológia, ember és természet oppozíciókat használva kérdez rá helyünkre a magunk teremtette világban. Ennek brutális és mellbevágó csúcspontja például a VOSS-kollekció, és még sorban más bemutatók is, és mindenképpen ilyen az utolsó, a Platón Atlantisza is.

Az elsüllyedt világ divatját felvonultató kollekció ihletője a klímaváltozás volt, a jégtakarók elolvadásáról szóló hírek terelték ebbe az irányba a tervező gondolatait. Alexander McQueen víziójában a klímakatasztrófa hatására a sarki jég elolvadt, és a megemelkedő tengerek miatt víz alá került az emberi civilizáció. A divattervező alapkoncepciójának első sorban filmek voltak az ihletői, mint A mélység titka, az első Alien-film, a Nyolcadik utas: a Halál és a Ragadozó. A kifutóra álmodott posztapokaliptikus kollekció emberi mutánsként vonultatja a kifutóra a modelleket, akik már félig-meddig alkalmazkodni kezdtek a vízi élethez. A merész hajköltemények, mintha a víz alatti élet miatt módosultak volna meghökkent áramvonalas szervekké. A smink egyrészt mintha próbálta volna minél inkább elfedni az egyéni karakterjegyeket, és törekedett arra is, hogy olyan hatást keltsen, mintha az emberi fej éppen átalakulóban volna, mintha a modellek egy olyan evolúciós fázis emberpéldányai lennének, akik kezdenek hallá változni. Ráerősítettek erre a brutálisan magas sarkú, és meglepő formájú cipői is, nem egy nehézkes úszófaroknak tetszett, másik megkövesedett szörnyszülöttnek. H. R. Giger horrorvízióinak a divatba ültetése egy újabb bizonyítéka annak, hogy McQueen egész egyszerűen nem ismert lehetetlent, és bármit képes volt megalkotni.

Szintén Nick Knight elevenítette fel, hogy amikor a bemutató előtt meglátták a modellek a viselendő cipőket, akkor mindenki tiltakozott a tervezőnél, aki persze hajthatatlan volt. A közvetítésen dolgozó videós stáb is rettegett, mert a két óriási robotkar, amely egy-egy kamerát mozgatott, előre programozott volt, így ha egy modell elesett volna, akkor az egész videó értelmezhetetlenné vált volna onnan.

Ahogy McQueen bemutatóin lenni szokott, ezernyi ponton kudarcot vallhatott volna a vállalkozás, de végül minden tökéletesen alakult.

A Platón Atlantisza az újítások terén Alexander McQueen minden korábbi kollekciójánál merészebb volt. Ebben a szériában hatalmas szerepet kapott a digitális tervezés, a ruhák mintái digitális printek, amelyek az egyedfejlődés, az evolúció különféle állomásaira utalnak, a legszembetűnőbbek a pikkelyszerű, metálosan fénylő, a hüllők bőréhez hasonlító minták, de élelmes megfigyelők felfedezhetik a vízi világ különféle motívumait a nyomatokon. A szabás terén első pillantásra talán egyhangúnak tűnnek a sorjázó miniruhák, de alaposabb megfigyelőknek azonnal feltűnik, hogy McQueen ebbe a kollekcióba beletette szabászati zsenijét.

A csípő és váll szabása a kulcs a kollekcióban, és a divattervező egészen páratlan virtuozitással kombinálja a különféle megoldásokat, az anyagokat. Egészen extrém hatást tud elérni, néhány darabot, mint teknős a páncélját viselik a modellek, más alkalommal szinte második bőrként simul rájuk a ruha, ami észrevétlenül deformálja az alakot. A ránézésre szinte homogén kollekció egyes darabjai hemzsegnek a bravúros megoldásoktól, hol fodrozódó hullámot álmodik McQueen a modelljére, hol pedig egy váratlan ujjszabással valóságos szelíd vízi szörnnyé változtatja a ruha viselőjét.

Alexander McQueen figyelmeztető búcsúja

Senki nem gondolta, hogy a kreatív ereje teljében lévő divattervező alig négy hónappal az elképesztően nagy hatású bemutatója után már nem lesz az élők sorában. Miközben 40 évesen Alexander McQueen még mindig szinte fiatal tervezőnek számított már túl volt nem egy, nem kettő olyan kollekción, amelyek a mai napig nem veszítettek a frissességükből, és alighanem örökké részesei lesznek a divatvilág emlékezetének. Egészen különös, hogy az utolsó életében bemutatott kollekciójában egy olyan kérdésre irányította rá a figyelmet, ami akkoriban még egyáltalán nem állt a közérdeklődés középpontjában, mint most. A globális felmelegedésről, a fenyegető klímakatasztrófáról persze már évtizedek óta beszéltek a tudósok, de a nagy nyilvánosság ingerküszöbét ezek a figyelmeztetések nem igazán érték el az utóbbi évekig. Alexander McQueen megérzései, problémafelvetései azonban csalhatatlanok voltak. A Platón Atlantisza kollekciója nem évült el, sőt a mából visszanézve hátborzongatóan aktuálisak a kérdésfelvetései. Vajon meddig alakíthatjuk mi a környezetünket, és mikor jön el a pont, amikor visszaüt a beavatkozásunk, és nekünk kell újra alkalmazkodnunk a radikálisan megváltozott környezethez, élővilághoz? A szinte kísértetiesen egyforma megjelenésű modellek kifutóra állításával a tervező visszatér ahhoz a kérdéshez, hogy mennyire uniformizál a divat, mennyire határozza meg, és határolja le a divat a szépségről alkotott gondolatainkat?

Alexander McQueen az utolsó divatbemutatóján

Alexander McQueen egész pályafutásával gondolkodásra sarkallta a divatvilágot, ezt a fájdalmasan rövid, de mégis teljes életművet egy profetikus bemutatóval zárta le. A körítéssel, az online közvetítéssel újrapozícionálta a divat szerepét a kultúrában, új megközelítésekre ösztönözte a divatipar szereplőit, a kollekció darabjaival pedig megmutatta, hogy a jövő, vagyis a mi jelenünk legsürgetőbb kérdése a klímaváltozás, amellyel mindannyiunknak, így a divatvilágnak fontos dolga van.