„Milyen jogon vár elfogadást egy kerekesszékes, ha ő maga is előítéletes?” - Ezért ennyire fontos, hogy ne csak kérjünk, adjunk is
A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.
Ezeket láttad már?
A kölcsönös elfogadás szebbé tehetné a világot - és minden tekintetben. Legyen szó korról, egészségi állapotról, bőrszínről, nemi hovatartozásról, anyagi helyzetről. Hiszen attól annyira színes a társadalom, hogy mindannyian különlegesek, egyediek és megismételhetetlenek vagyunk. Viszont az elfogadásnak oda-vissza kellene működnie… Most magam ellen beszélek, de eljött az idő, hogy arról írjak, fogyatékossággal élőként hogyan akadályozhatjuk az annyira vágyott elfogadást mások részéről, ha mi magunk is előítéletesek vagyunk. Mert erre is bőven akad példa…
Hatás-ellenhatás
Érdemes az érem mindkét oldalát megvizsgálni. Mondok egy példát: adott egy kerekesszékes személy, aki a munka végeztével hazafelé tart, és fel szeretne szállni a buszra. Rengeteg atrocitás érte a nap folyamán, amitől teljesen elment az életkedve. Nem jött az alacsonypadlós villamos, megbámulták az utcán, túl magas volt az egyik padka és emiatt kerülnie kellett, ráadásul még egy járókelő is pénzt akart neki adni, mert hajléktalannak nézte. Haragszik a világra.
Adott egy nem kerekesszékes személy, a buszsofőr. Nehéz napja volt: több utas is lekezelően, bántón szólt hozzá, egyszer elé vágott egy biciklis, és csúszott a menetrend is. Kimerült, frusztrált, haragszik a világra. Meglát egy kerekesszékest, aki integet neki. Lenyitja a rámpát, megkérdezi, segíthet-e, mire egy elutasító és agresszív „nem!” a válasz. A sofőr “válaszképpen” dühösen lecsapja a rámpát. Egyik megküzdési mód sem túl adaptív, ugyanakkor mindketten emberek, akiknek ma rossz napjuk van.
Saját magunkat szabotáljuk
A különbség annyi, hogy sok esetben a fogyatékossággal élők megkövetelik az elfogadást irányukba, de viszonozni ezt már nem mindig szokták. Ne értsétek félre, pontosan tudom, milyen érzés, amikor igazságtalanul bánnak velem pusztán azért, mert fel szeretnék szállni a buszra. Olyankor hiába vagyok kedves, mosolygós, mégis “belém rúgnak.”
Viszont most azokra a szituációkra szeretném felhívni a figyelmet, amikor valaki jóindulattal közelít egy fogyatékossággal élő felé, és segítségnyújtási szándékból szólítja meg, de utólag úgy érzi, bár inkább ne tette volna. Sokan vannak, akik nagyon nehezen tudják feldolgozni, hogy valamilyen fogyatékossággal élnek - hiszen teljesen más az élethelyzetük, jóval több nehézséggel küzdenek, mint ép társaik -, ugyanakkor ez nem jogosítja fel őket arra, hogy a haragjukat a járni tudó emberekre zúdítsák.
Mégis hogyan várhatjuk el, hogy mások elfogadjanak minket, ha 1: mi nem fogadjuk el saját magunkat, 2: őket sem, mert tudnak járni, mi viszont nem, 3: egyébként is, az egész világot utáljuk. Mosolyra ha nem is mindig, de általában mosoly a válasz, mégis sokszor láttam már döbbent tekintetű embereket, amikor jókedvű voltam. Miután beszéltem velük kiderült, hogy nemcsak azért, mert azt gondolják, nem vagyok boldog így, hanem mert ritkán látnak kerekesszékest mosolyogni, hőbörögni viszont annál inkább.
Ne csak elvárjunk, adjunk is
Az élet iszonyatosan nehéz tud lenni. Van akiknek nehezebb, míg másoknak kevésbé, de nincs olyan ember, aki ne küzdene valamivel. Véleményem szerint elképesztően sok múlik rajtunk az elfogadást illetően, sőt, ha mi nem nyitunk valaki felé, akkor szinte esélytelen, hogy kapcsolódni fogunk tudni hozzá. Míg nekünk már megszokott a saját élethelyzetünk, addig mások számára ez egy idegen légkör, amiben feszélyezve érezhetik magukat. Segítsünk nekik leküzdeni ezt a szorongást!
Mutassuk meg, hogyan tudnak közel kerülni hozzánk anélkül, hogy megsértenének minket. Támogassuk őket abban, hogy alkalmazkodni tudjanak a helyzethez, és végül egyre kezdeményezőbbé, nyitottabbá váljanak. Lehet, hogy tényleg csak egy kedves szó hiányzik ahhoz, hogy áttörjön az a bizonyos fal, és ezt a felelősséget nem hárítjuk rá mindig az ép társainkra. A „Csak ülök a babérjaimon, nem hozok semmilyen áldozatot, de fogadj el” taktika soha nem működött és nem is fog, a kölcsönös elfogadásra való törekvés viszont annál inkább. Hiszen milyen jogon vár elfogadást egy kerekesszékes, ha ő maga is előítéletes?
