Bimba professzor szerint kínos felnőttként a Harry Potter-rajongás – de mit gondol erről egy pszichológus?
Felnőttek milliói vannak oda ma is a Harry Potter-filmekért, és ez Bimba professzor alias Miriam Margoyles szerint nem oké. Szakértőt kérdeztünk, meddig van rendben a rajongást, és mi az a pont, amikor már károsnak számít.
Ezeket láttad már?
„Nőjenek már fel” – nyilatkozta néhány héttel ezelőtt a Harry Potter filmsorozat egyik tanárát alakító Miriam Margoyles, azokra a felnőttekre utalva, akiknek érdeklődésében a produkció és a könyvek a mai napig fontos szerepet játszanak. „Eltelt 25 év, és úgy gondolom, ez gyerekeknek szól” - fogalmazott a 82 éves színésznő az új-zélandi TVNZ-nek, hozzátéve, hogy amikor egyesek Harry Potter-témájú esküvőiről hall, arra gondol: Te jó ég, milyen lesz a nászéjszakájuk?
Margoyles később aztán azt nyilatkozta az ABC News Australia-nak, hogy amint a tizenévesek túl vannak a pubertáson, „eljön az ideje, hogy elfelejtsék és más dolgokkal foglalkozzanak". A nyilatkozatok nem meglepő módon nagy port kavartak a rajongók körében, pláne azért, mert elég váratlan helyről érkezett a kritika. De vajon tényleg a gyerekkorban kellett volna hagynunk a pálcákat, talárokat és a rajongást?
A Harry Potter-generáció
A J.K. Rowling által írt könyvek, amelyek egy árván maradt tini varázsló iskoláséveiről, felcseperedéséről és elképesztő kalandjairól szólnak, 1997 és 2007 között jelentek meg, a belőlük készült nyolc film pedig 2001 és 2011 között került vászonra. Ennek köszönhetően Y-generációsok (milleniálok) milliói nőttek fel a varázsvilág történetein, és aligha van manapság hasonlóan kiterjedt, kitartó és sokszínű rajongóbázis, mint a Potterheadeké.
Sokak számára ezek a könyvek voltak az elsők, amelyeket élvezettel olvastak, a filmek pedig meghatározó moziélményekké váltak, nem csoda, hogy a mai napig örömmel nézik őket újra. Potter-rajongóként mindenki tudja, hogy ha felvételt nyerne a Roxfortba, melyik házba tartozna, és azt is, hogy melyik karakterrel azonosul a leginkább.
A varázsvilág népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, hogy milliók keresik fel évente a londoni filmstúdiót és külső forgatási helyszíneket, az Universal Orlandóban található The Wizarding World of Harry Pottert, és a világszerte megtalálható Potter-témájú kávézókat és éttermeket is – és nagy többségük bizony felnőtt.
Miért jó a rajongás?
Persze nemcsak a varázslókért vannak oda az emberek, hiszen sokan sokfélék vagyunk és különböző dolgokért rajongunk: például hobbitokért, szuperhősökért, színészekért és énekesekért, tartalomgyártókért, írókért, sportolókért vagy akár egész csapatokért. Sok esetben felnőttként találunk rájuk, de gyakori, hogy kiskorunkból visszük tovább ezeket.
Bundzik Alíz pszichológust kérdeztük a témával kapcsolatban, aki úgy véli, a gyerekkorban megszeretett dolgok iránti felnőttkori vonzalom és érdeklődés egyfajta nosztalgiából táplálkozik. Például ha az ember megérez egyfajta sütiillatot, amiről a nagymamája jut eszébe, az illat boldogságot, komfortérzetet tud teremteni.
„Ha gyerekként imádtad a Harry Pottert, a Pokémont vagy bármi mást, és ma is veszel ehhez kapcsolódó dolgokat, úgy dekorálod a lakást vagy olyasmit kérsz szülinapodra, az leginkább ezt a fajta nosztalgikus örömet hozza vissza” – mondja. Épp ezért felnőttként is biztonságot ad majd számodra, hiszen ismerős, tudod róla, hogy szereted, magadénak érzed, megnyugtató a számodra.
„Természetesen minden életkorban normális és helye van a könyvek, sorozatok, színészek és egyebek iránti rajongásnak, de gyermek-, serdülő és fiatal felnőttkorban még nagyobb a jelentősége azáltal, hogy utóbbi kettő az identitáskeresés időszaka” – teszi hozzá.
De a rajongásnak identitásképző vagy -erősítő jellege is lehet, és főleg serdülőkorban bizonyulhat fontosnak, hogy „mi vagyunk a Harry Potteresek”. „Nagy megerősítés, ha az ember azt szereti, amit mások. Úgy érzi, hogy beleillik ezáltal a közösségbe, vagyis erős kapcsolódási pont lehet társaihoz.”
Túlzásba is lehet esni
Persze meg kell húzni egy határt a rajongásban is, ami olykor óriási szélsőségekig is el tudni menni, ezt a pszichológus is hangsúlyozza. „Onnantól jelenthet nehézséget, problémát, ha átveszi az uralmat az életünk felett. Például ha már serdülőként nem törődsz miatta az iskolával, nem érettségizel, mert aznap van egy Taylor Swift koncert – vagyis amikor a kötelességeidet is teljes mértékben háttérbe szorítja a rajongás.”
A szélsőségek alatt pedig azt érti, ha az ember nem tudja definiálni magát anélkül, hogy ő egy Harry Potter-rajongó. „Én ezt leginkább a bizonytalansághoz kötném, mert maga a rajongás egyfajta idealizálás, amikor találsz a rajongás tárgyában valamit, és azt felnagyítod a saját magad számára."
„Az idealizálás egész kisgyerekkorból fakad, csak ekkor még a szüleinkre irányul. Nagyjából abban gondolkodunk, hogy anya ott van velem, figyel rám, akkor ő a világ legcsodálatosabb embere – de ha nem, akkor ő a legborzasztóbb, nincs középút, mert a kisgyereknek nincs annyi eszköze, hogy differenciálja a dolgokat.”
Nagyon beszűkült életvezetéssé válhat tehát, ha valaki csak Potter-rajongóként definiálja magát, hiszen akkor hol az identitása? Ilyenkor annyira azonosul az ember a rajongása tárgyával, hogy elveszíti, ki is ő valójában. Szerintem valahol itt a határ, az pedig, hogy milyen filmet szeret az illető, egy mellékes érdekesség vele kapcsolatban.
Tartsuk egészséges keretek között
„Van különbség aközött, hogy ezt az ember a barátaival vagy egyéb közösséggel szívesen meg is osztja és boldog érzést kelt benne, és aközött, hogy csak akkor vesz ki szabadságot, ha van egy Harry Potteres rendezvény (de akkor mindenképpen), és magánéletileg pedig csak az jöhet szóba nála, aki osztja az ezzel kapcsolatos érdeklődését” – mondja a szakember.
Szerinte ugyanis nagyon szélsőséges, ritka esetben akár mentális zavarok is megjelenhetnek ezek mentén, mert ha valaki hosszú ideig él ilyen életet, a rajongás obszesszív zavarrá vagy hangulatzavarrá is átalakulhat. Például mondjuk egy magyar rajongó letargiába esik attól, mert a legtöbb rendezvényt Londonban, Angliában szervezik, ahová ő nem jut el.
Bundzik Alíz pszichológus szerint úgy tudjuk a rajongást egészséges keretek között tartani, ha vannak céljaink, a karrierben és a magánéletben egyaránt, ha tudatosan töltünk időt a szeretteinkkel, és ha van kialakult, biztos alapokon nyugvó értékrendünk, amihez bármilyen helyzetben tudunk viszonyulni. Ebben az értékrendben persze benne lehet, hogy fontos számunkra néhány színész, akiket követünk és szeretünk, de ne ők legyenek az életünk mozgatórugói.
