előfizetésem
Hírlevél
Sokszor segít a karmába vetett hit, de ezekben a helyzetekben kifejezetten káros lehet
A karma gondolata évezredek óta kapaszkodót ad az embereknek az igazságtalanságok, veszteségek és sérelmek feldolgozásában. De vajon valóban egy kozmikus erő működik a háttérben, vagy inkább a pszichénk próbál rendet teremteni a kiszámíthatatlan világban?
Igazságtalanságokkal mindannyian találkozunk életünk során. Nem egyformán szenvedünk tőlük, és eltérően is értelmezzük őket, hiszen neveltetésünk és hitvilágunk is különbözik. A karma fogalmát azonban szinte mindenki ismeri: eszerint jelen életünk alakulása saját tetteink következménye. Ennek pszichológiai hátteréről Jankovits Szidónia tanácsadó szakpszichológus-jelölttel, a Mindset Pszichológia szakemberével beszélgettünk.
A jelen állapot következmény
A köznyelv gyakran valamiféle igazságot szolgáltató univerzális erőként tekint a karmára. Ez a gondolat nem áll távol gyermekkorunk népmeséinek tanulságától sem, miszerint a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. „A karma az ősi indiai vallási kultúrkörből származó szanszkrit szó, amely cselekvést vagy tettet jelent. A karma tizenkét törvénye arra az elképzelésre épül, hogy tetteinknek következménye van. Amit gondolunk és cselekszünk, alapvetően formálja életünket. Ez egyszerűsödött le a köznyelvben arra, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel” – kezdi Szidónia.
A karma tizenkét törvénye hasznos útmutatást tartalmaz, és nem büntetésként, hanem inkább spirituális tanításként jelenik meg az ember életében. Ezek kitérnek arra is, hogyan gondolkodunk az alázatról vagy a felelősségről. „Ez egy több ezer éves vallási hagyomány. Természetesen a mesék is arra kondicionálnak minket, hogy keressük az életben az alapvető igazságszolgáltatást. Ez az igény jelenik meg a különféle kultúrkörökben, mítoszokban és vallási hagyományokban is. A pszichológiában ezt értelemkeresésnek vagy az igazságos világba vetett hitnek nevezzük.”
Az angyali számok reményt, szerencsét és egyensúlyt hoznak – Mutatjuk, mit üzennek
Az emberi működés alapja, hogy mintázatokat, értelmet és logikát keressünk a valóságban, hiszen ez biztosít kapaszkodót a mindennapokban. Sorsunkat természetesen részben mi alakítjuk, és döntéseink következményeként haladunk előre az életben, múltbéli cselekedeteink pedig valóban formálják világunkat.
Bár szeretnénk kontrollálni a velünk történő dolgokat, életünk minden aspektusát képtelenek vagyunk irányítani, egyszerűen azért, mert nincs minden felett hatalmunk. „Nehezen tudunk mit kezdeni a véletlenekkel. Egy esetleges balszerencse nem mindig elkerülhető, és ezt pszichésen nehéz feldolgozni. Ilyenkor sérülnek azok a mintázatok, amelyekhez biztonságérzetünk kapcsolódik. Azáltal, hogy jelentéssel ruházzuk fel ezeket a történéseket, valamivel elfogadhatóbbá válnak.”
Az igazságtalanságok sokszor emberi döntések következményei, amelyeket hajlamosak vagyunk Istennek, az univerzumnak, a karmának vagy különféle energiáknak tulajdonítani. Egy ilyen esemény után az ember kifejezetten várja azt a beteljesítő erőt, amely egyenlít. Akármilyen hihetetlen, a másik ember pontosan tudja mit tett, és benne is megmarad a dolog. Sok esetben inkább a vétkes félről árulkodik a tett, mint az áldozatról. Talán ezért is lenne fontos könnyebben elengedni bizonyos dolgokat, és nem minden sérelmet személyes támadásként a szívünkre venni.
Személyes hit
Hasznos dolog időről időre elgondolkodni múltbéli cselekedeteinken, és bizonyos távolságból újraértékelni döntéseinket. „A psziché nehezen viseli a kiszámíthatatlan és nehezen feldolgozható eseményeket. Akármilyen szubjektív hitrendszerünk is van, pszichológiai biztonságot nyújt számunkra. A kozmikus igazságszolgáltatásba vetett hit tulajdonképpen annak az igénynek a kivetítése, hogy szeretnénk hinni abban: a dolgoknak van értelme és következménye.”
A pszichológia szerint szembe kell nézni az igazságtalanság vagy balszerencse érzésével, amely sokszor egy gyászfolyamathoz hasonló lelki munka. Ilyenkor sérülhet az igazságosságba vetett hit és az önbizalom is, amely feldolgozatlanul negatív folyamatokat indíthat el. „Ha a világot veszélyes helynek látom, ahol kiszámíthatatlan, mi történik, és semmilyen következménye nincs annak, ha engem bántanak, az fokozhatja a szorongást, a fenyegetettségérzést és bizonyos pszichés sérülékenységeket, akár kényszeres, paranoid gondolatok is megjelenhetnek. Akármilyen furcsán hangzik is, a hitre szükségünk van a lelki jólétünk és túlélésünk érdekében.”
Bármiben is hiszünk, a kontrollálhatatlan dolgoktól való félelmünket próbáljuk kordában tartani általa. Ilyen értelemben szinte mindegy, miben hiszünk: a hit egyfajta mentális védőhálót biztosít számunkra.
Egy őszinte kapcsolatban a kötődés nem elveszi a szabadságot, hanem biztonságos teret nyújt
Mi van mások karmájával?
Sokszor tehetjük fel a kérdést: aki másoknak árt, hogyan néz tükörbe? Nem fél a karmától vagy Istentől? Nos, ez nem ilyen egyszerű. Az egyéni világképet alapvetően a környezet kezdi formálni. Nem mindenki pszichopata, sőt még egy veleszületett hajlamot is nagyban alakíthat az egészséges vagy éppen torz környezet.
„Valahol a viselkedés alakítja a személyiségünket. Ha arra nevelnek bennünket, hogy a másokon való átgázolás az önérvényesítés érdekében vagány és okos dolog, akkor az illető ezt nem gonoszságnak vagy ártásnak fogja megélni, hanem sikernek. Úgy érzi majd, hogy megteremtette a saját szerencséjét és elősegítette a sikerességét.”
Sokan élnek azzal a mondással, hogy ha valakit bántanak, akkor „ők voltak az illető karmája”. Ezzel azonban érdemes óvatosan bánni, hiszen tetteink felelősségét nem lehet a karmára hárítani. Sok ember egyenesen Isten ostorának tartja magát, és úgy gondolja, joga van „megtanítani” másokat valamire. Ők alacsonyabb rendű lényként tekintenek a másikra, ami teljesen téves szemlélet. Nem lehet Istent játszani. Számos film is használja ezt a gesztust: a filmbéli gonosztevők gyakran dobálóznak Isten nevével, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy nincs joguk szándékosan ártani másoknak.
„Lelkiismereti következménye a vétkes fél számára is van. Ők is foglalkoznak a karmával, még akkor is, ha a feldolgozás terhe többnyire a sértett félre hárul. A vétkes ember is ad valamiféle kozmikus keretet a saját tetteinek, csak éppen nem vállalja a felelősséget, hanem akár Istent vagy a karmát állíthatja be a cselekvésre kényszerítő erőként.”
A bántalmazó sokszor azért bántalmaz, hogy felülkerekedjen, és így próbáljon igazságot szolgáltatni vagy „beteljesíteni” valamilyen karmát. Ez azonban nem mentesíti a felelősség alól. Attól, hogy saját maga számára igazolja a tettét, még vétkes marad. „A karma tizenkét törvénye kitér arra is, hogy az empatikus emberek érzik a sorsközösséget és az egyenlőséget. Egy ártó személy grandiózus feljogosítottsága mögött gyakran az a hit húzódik meg, hogy úgy érzi, joga van „megtanítani” a másikat valamire, még akkor is, ha ez fájdalmat okoz. Ő ezt tekintheti karmának. Egy valóban empatikus ember ilyet nem tesz.”
Az elengedés művészete: miért öleljük magukhoz az ismerős rosszat?
Elengedés
Szidónia szerint teljesen egészséges, ha a minket ért igazságtalanságok jelzik számunkra, hogy határátlépés történt. Ezeket fontos feldolgozni és értelmezni. Ebben szakember segítsége is sokat jelenthet, egy ponton túl azonban el kell tudni engedni őket.
„Akkor van probléma, amikor ezek gyakran visszatérő szorongó gondolatokká válnak. Ez egyáltalán nem ritka. Varázsütésre nem felejtjük el a sérelmeket, és teljesen egészséges, ha időt szánunk a feldolgozásukra. A realitás az, hogy ezek fájni fognak. Az egyik kedvenc buddhista idézetem szerint a harag érzéséhez való ragaszkodás olyan, mintha megmarkolnánk egy marék izzó szenet azért, hogy valakit megdobjunk vele, de az előbb-utóbb a saját kezünket fogja megégetni.”
Minél nagyobb önismerettel rendelkezünk, annál jobban tudjuk, mire van szükségünk egy-egy ilyen helyzetben. Bizonyos esetekben pedig nincs más választásunk, mint kiállni magunkért. „Fontos, hogy ne vessük alá magunkat egy ártó szándéknak – nem ezt jelenti az elengedés. Nekünk kell eldöntenünk, hogy egy adott helyzetben mit tegyünk. Igenis ki kell állnunk saját magunkért, és ki kell fejeznünk gondolatainkat és érzéseinket azzal kapcsolatban, hogyan hat ránk a másik viselkedése. Húzzunk határokat. Ha a másik ezeket nem tartja tiszteletben, akkor a helyzetből való kilépés – akár fizikailag, érzelmileg vagy mentálisan – is megoldás lehet.”
