Kinek mondd el a problémáidat? Ki segíthet?

Ráadásul valahogy mindig olyan helyzetben kaptam a bántó szavakat, amikben nem tudtam igazán kifejezni, hogy "ez most rosszul esett". Így leginkább a barátnőmet hívtam vagy a terápiás üléseket használtam ki arra, hogy elmesélhessem, mi történt. Aztán elgondolkodtam, vajon helyes-e ez így.

Sokan naponta mantrázzák a problémáikat, már szinte a csapból is az folyik, hogy milyen nehéz együtt élni a baráttal, barátnővel, lakótárssal, milyen szörnyűek a munkatársak, és a szomszédtól sincs nyugta az embernek. De hányan osztják meg a neheztelésük okát az érintett személlyel?

A legutóbbi esetben az anyukám bántott meg. Mire hazaértem már annyira elkeseredett voltam, hogy a kezembe vettem a telefonomat azzal a határozott szándékkal, hogy felhívom a nővéremet, és kiöntöm a szívemet. De szerencsére időben rájöttem: ő semmit nem tud tenni, azon kívül, hogy meghallgat. Ami nem kevés, de nem old meg semmit. Én ugyan kimondhatom a rossz érzéseimet, de a másik fél erről nem fog tudni. Nem tudja majd, hogy rossz volt, amit tett, így esetleg újra megteszi, ami nekem még nagyobb fájdalom lesz, hisz "ez már nem az első alkalom". Aztán ez folytatódhat évekig, mire jön a nem igaz, hogy nem veszi észre, már ezerszel eljátszotta, megint ugyanaz történt, és hasonló megjegyzések.

Így aztán őt hívtam fel, ami sokkal nehezebb volt, mintha egy kívülállónak sírtam volna el a bánatomat, de ugyanakkor eredményes, őszinte és felnőtt.

Soha ne feledjük el, hogy senki nem gondolatolvasó, és van, hogy nem vesszük észre magunkat. Ilyenkor tudjuk elfogadni, ha bántottunk valakit, és ne a kifogásokat keressük vagy a külső körülményeket okoljuk tettünkért, hanem figyeljünk a másikra a későbbiekben. Ha pedig minket bántottak meg, akkor ne vagy ne csak a barátnőnknek meséljük el szívfájdalmunkat, hanem az érintettnek is. Ha csak duzzogunk, abból nem fogja tudni, mit vétett, és a mi fájdalmunk is egyre csak növekedni fog.