Túléltem a mellrákot és ezeket a dolgokat azóta másképp csinálom az életemben

Túléltem a mellrákot – és ma azt hirdetem, hogy igenis van élet a diagnózis után. Ez persze az én megélésem, az én receptem.

Sokan azt kérdezik tőlem, milyen is az élet ötvenkét évesen a mellrák után? Hogyan lehet az, hogy energikus, életigenlő, szinte sugárzó vagyok, miután átéltem ezt a pokoli betegséget? A válaszom egyszerű: mert élek! 2012-ben, harminckilenc évesen darabjaira hullott a világom. Ma, több mint tíz évvel később, igazán élek – minden egyes sejtemben, minden egyes pillanatban. Nem kell világmegváltó dolgokra gondolni vagy lottóötösre, elég egy bolondos bárányfelhő vagy éppen egy meghitt beszélgetés a barátnőddel.

Az új kezdet

2012. november 6-án, egy teljesen átlagos napon közölték velem: rosszindulatú daganat van a bal mellemben. Rák. A rettegett hárombetűs szó. Abban a pillanatban minden megváltozott, miközben el sem hittem. Nem volt családi előzmény, nem volt panasz, nem volt semmi.

Egy szempillantás alatt hullott apró darabjaira az életem.

A „rák” szó olyan volt, mint egy ordítás a csendben. Figyeltem, tanultam, hogy ki vagyok valójában – és hogy ki nem vagyok. Lassan jöttek a felismerések, hogy minden apró dolognak mennyire lehet örülni. Igen, én az vagyok, aki mindennap rácsodálkozik a napfelkeltére, aki kiáll a szakadó esőbe táncolni Szicíliában a térre, aki ma már tud humorral mesélni a kopaszságáról, aki vállalja a strandon a testét borító hegeket, és hogy csak egy mellbimbója van. Aki ma már vállalja önmagát úgy, ahogy van. Hogy kellett-e hozzá a rák? Igen. Erőt, önbizalmat, hitet merítettem a betegségből.

A családomban senki nem volt rákos, nekem viszont az önvizsgálat az életemet mentette meg

A sírás csodája

Féltem-e, hogy meghalok? Nem. Feltettem-e a kérdést, hogy miért? Igen. Féltem-e valamitől? Igen. Féltem, mert belekerültem egy számomra ismeretlen, félelmetes, rémisztő világba. Az onkológia körforgásába csöppenni azt jelenti, hogy fájdalmak, tűszúrások, mellékhatások, nőiségünk elvesztése, a mellünkön, a hajunkon keresztül... Ezek nagyon mély lelki, testi – szavakkal aligha kifejezhető – sérülések, fájdalmak. Könnyek, amiket néha befelé, néha kifelé ejtünk magunkért. Mindig is sírós voltam, végtelenül érzékeny és érzelmes nő vagyok, és egyben nagyon szerencsés is.

Megtehettem, hogy némi megkönnyebbülést, enyhülést érezhessek, amikor potyogtak a könnyeim. Sok nővel beszélgettem az elmúlt években, akik legnagyobb szomorúságomra – saját elmondásuk alapján – nem merik ezt megengedni maguknak, mert attól félnek, mit fog szólni a környezetük.

Döbbenetes, hogy milyen generációs mintákat hordozunk, ahol a nőnek mindig, minden körülmények között erősnek kell lennie, nem mutathatja ki valós, legbensőbb érzéseit, igényeit. Nem élheti meg azokat a maguk mélységében, és nem adhat hangot azoknak, holott ezek legalapvetőbb emberi szükségletek.

Félelem és a hit

A betegség közben saját magamban és az orvosaimban hittem. Ez az önmagamba vetett hit valami egészen mélyről, napról napra érkezett meg hozzám. A félelem ott volt, de hamar rájöttem: a félelem nem létezik önmagában, azt mi magunk generáljuk. És amikor ezt megértettem, lehetőségem volt választani, én pedig választottam. A saját magamba vetett hitet és a reményt, hogy élhetek.

Ez persze egy nagyon hosszú út, amin újra és újra hajlamos vagyok eltévedni, vagy inkább „félrelépni”, de amikor megjelenik a kis belső hang, aki megpróbál letéríteni az útról, nyakon csípem és elhallgattatom. A buddhizmus, az önismeret, a spiritualitás sokat segített és segít ebben minden egyes nap. Érdekes visszanézni így tizennégy év távlatából, hogy a sokkal korábban megismert, elsajátított tudást, tapasztalatot hogyan építettem be évekkel később (és még ma is) pont azokra a helyekre, ahol szükség van ezekre.

Ha van nő, aki követendő példa az élni akarásban, az maga Linda Evangelista

Csodálatos megélni, hogy valóban minden és mindenki a megfelelő időben és helyen érkezik az életünkbe. Az már egy más kérdés, hogy tudatosan észrevesszük-e ezeket, rálátunk-e ezekre a sokszor apró, ámde annál fontosabb gyöngyszemekre. Nem emlékszem, hogy pontosan mikor, de már az első hónapokban a „Carpe diem” – ragadd meg a pillanatot, élj a mának – lett a mottóm, amit én úgy fordítok magamnak, hogy „éld meg a pillanatot!”.

Egy idő után nemcsak egy elcsépelt mondásként használtam, hanem életmódként kezdtem megélni. Úgy élni minden egyes napot, mintha az lenne az utolsó. És megérkezett a hála érzése, annak legmélyebb önvalójában. Hálásnak lenni magamnak és azoknak, akik mellettem állnak.

Új élet - új én

A rák nemcsak a testemet, a lelkemet is átformálta. Változtam, hiszen az egyetlen állandó dolog a változás. Egyre inkább kezdtem ráébredni, hogy nem akarok megfelelni senkinek, csak saját magamnak. Ez nem önzőség – ez önszeretet. Nem menekülés – ez önazonosság.

A „soha nem adom fel” szellemiség, amit a sportból ismertem, megérkezett a lelkembe is. Tudatosan, a jelenben élek. Álmaimat és vágyaimat kimondom és megélem. Szeretettel fordulok mások felé, de közben megtanultam határokat húzni. A maga egyediségével fogadok el mindenkit.