előfizetésem
Hírlevél
Kipróbáltam a táncterápiát, és teljesen átalakította, ahogy eddig magamról gondolkoztam
A tánc csodákra képes. Képzeld magad elé, amikor főzés közben a konyhában táncolsz önfeledten vagy egy jó bulit, ahol kitáncolhatsz magadból minden feszültséget és a dopaminszinted az egekben van. De gondoltál már rá úgy, mint gyógyító módszerre? Egy olyan eszközre, amely segít megélni olyan érzelmeket, amiket eddig nem tudtál? Kiadni magadból, aminek már nincs helye a testedben, lelkedben? Fehérvári Dóri táncművész, természetgyógyász, kineziológus, női és kismama jógaoktató táncterápiáján kétszer jártam, és pontosan azt kaptam, amire szükségem volt. Pedig előtte nem is tudtam, mi ez.
A tánc ősidők óta fontos jelentést hordoz az emberiség számára. A régi törzsek a táncot a közösségük kohéziójának erősítésére használták, beavatási szertartásként, az istenekkel, szellemekkel, ősökkel való kapcsolatfelvételre vagy éppen az ellenség megfélemlítésére. Bárhogy is nézzük, a tánc iránti vágy a testünk alapvető igénye, hiszen a zsigereinkben, a sejtjeinkben őrizzük jelentőségét.
A tánc, a testünk mozgatása, a zenéhez való kapcsolódás a legösztönösebb, legemberibb dolog, amit csak el tudunk képzelni – ami túl megy a szavakon, és bebocsátást enged az emlékek, a lenyomatok, a láthatatlan világába, ahol fontos dolgok várnak ránk. Én azért mentem el Fehérvári Dórihoz, mert nagyon szeretek táncolni, a testem szabadságát általa élem meg igazán, és mivel nyitott vagyok a tánc alapú önismereti folyamatokra, nem volt kérdés, hogy kipróbálom a táncterápiát.
Dórinak a tánc mindig is menedék volt: már gyerekkorában kapaszkodó volt számára, ha egyedül érezte magát vagy azt érezte, nem elég fontos. „Egy menedék volt, egy kunyhó, ahova elvonulhattam, felkapcsoltam a lámpásomat, és minden rendbe jött. Hosszú éveken át tanultam táncot és szerepeltem színpadon. Aztán, amikor mélyebben kezdtem el gyakorolni az önismereti munkát, megéreztem: másoknak is meg kell mutatnom, mire képes a tánc. Hatalmas szerelemre találtam a táncterápiában, a tanításban. Egyszercsak elindult belőlem, mintha a megfelelő időre vártam volna… Ez a hivatás szerelmessé tesz.”
Ma egy átlagos szombat este, régen Snuglepupping: Flapper lányok és petting partik a Jazz-korszak amerikai nagyvárosaiban
Amitől valójában mindannyian félünk
A tánc egy masszív önfelvállallás, és hiába töltött Dóri sok évet a színpadon, a tanítás egy merőben más formája önmaga megmutatásának. Felmerül bennem, ez vajon mekkora kihívás és megugrandó korlát volt benne?
„Óriási. Még most sem győztem le az önmegmutatástól való félelmemet, de a táncterápia által meg tudom élni azt a szabad és gyógyult énemet, aki akkor, ott, mindent meg tud magából – a lelkéből – mutatni. Ilyenkor nincs bennem félelem és visszatartó erő, csak egy nagyon erős motiváció és misszió. A táncterápiás Dóri már nem fél attól, hogy túl sok, hogy túl szép, hogy ki mit fog gondolni, ha megmutatja magát, ő már szabad tud lenni, mert átadja magát a folyamatnak a szó legnemesebb és legszebb értelmében. A hétköznapi Dóriban viszont sok szorongás, félelem van olykor, és ez rendben is van. A feladatom az, hogy bátran képviseljem magam minden helyzetben – úgy, ami akkor éppen igaz.”
Ehhez az érzéshez, az önmagam megmutatásától való félelemhez, a sok vagyok érzéshez én is bőven tudok kapcsolódni, és Dóri hozzá is teszi: sokunk – kollektív – félelme, hogy mi történik, ha lehullanak az álarcok, és a körülöttünk lévő emberek meglátják, kik is vagyunk valójában. Félünk attól, mit fognak gondolni rólunk, ha teljesen önmagunkat adjuk, ha nem viselkedünk, hanem önazonosan reagálunk minden helyzetben. Hogy vajon szerethetőek vagyunk-e, ha nem próbálunk meg megfelelni és olyannak tűnni, akiről azt gondoljuk, lennünk kellene?
Szilánkokból szélcsengőt készíteni
Én „A benned élő vad nő” és a „Tudatos teremtő” ötórás táncterápián jártam, és mintha egy másik világba csöppentem volna. Egy nagyon különleges és kissé megfoghatatlan érzésvilág lengi be a teret, a fokozatosan, mozdulatról mozdulatra feljövő nehezebb érzéseket és könnyeket átszövi a könnyedség, a megengedés, a szabadság. A táncok intenzitása hullámzó: egymást követik a mindent beleadós, szinte tombolós és a lassabb, akár csak csukott szemmel magunkba figyelős blokkok – a finom átkötést pedig Dóri gondolatai biztosítják.
Nem rejti el magát, sőt bőven teret ad a saját megéléseinek, ő is – ahogy minden résztvevő – pőrén mutatja meg valódi önmagát. Humora üdítően hat a lelket összeszorító részeknél, majd biztatása, lendülete mindenkit felráz, az életenergia, az erő, a lendület, a létezés puszta öröme születik meg – persze, miután kitáncoltuk magunkból a fájdalmat, a gyászt, az elhagyatottságot, a leértékelést, az elnyomást. Érdekes mix ez az egész. Felmerülhetne a kérdés, hogy mindez vajon valóban elfér-e egyetlen alkalom alatt? De elfér. Ebben az öt órában helye van minden szélsőségnek, sőt valahogy egymásból összegyúrva rajzolódik ki maga a lényeg. Ami mindenkinek egy picit más.
Jenna Jalonen: „Táncolni emberi jog”
Nekem sokszor folytak a könnyeim – de nem mindig a fájdalomé. Az elengedés, a megengedés könnyei voltak, az örömé, a felszabadultságé, a gyermeki játékosságé. A testem olyan dolgokat hozott felszínre, amelyekről azt hittem, már megdolgoztam, már nem bántanak, vagy éppen pontosan azt, amiről tudtam, a kiteljesedett nő útjában áll, akivé válni szeretnék. Dóri úgy válogatja össze a zenéket, a koreográfiát, hogy nem tudom nem átadni magad a folyamatnak. Olyan, mintha egy örvénybe kerülnék, egy gyors áramlatba, ami, ha beszippant, nincs megállás, nincs kiszállás – csak az önátadás van, a teljes és visszavonhatatlan megadás. És a szétesés utáni újra felállás.
Intuitív vezetettség
A táncművész a táncok során elképesztő energiát mozgat meg. Szétrobban a tér körülötte, mindenét beleteszi egy-egy mozdulatba, máskor pedig a lelkünk legeldugottabb zugaihoz is utat találnak a szavai, mintha pontosan tudná, kinek mit kell hallania. De azt hiszem, tudja is.
„A legtöbbször csukott szemmel beszélek, abszolút intuitívan. Én hiszek abban, hogy egy morfogenetikus mező vesz minket körül, tele láthatatlan energiákkal, amelyek hatnak ránk. Én ezt úgy tudom támogatni, hogy hűen és tisztán kapcsolódom önmagamhoz, és az önszeretettel, az önfejlődéssel karban- és tisztán tartom ezt az energiát, ami körbevesz, és amihez kapcsolódnak azok is, akik táncolni jönnek hozzám. Amint bejönnek és megfogjuk egymás kezét, a tér, az energia változik, és érzem, hogy ma például a „nem vagyok elég” hiedelem a leghangosabb a csoportban, akkor erre fogok én is reagálni, ebbe az irányba viszem el a táncot.” – magyarázza Dóri.
A táncterápiának erős hatása van már ott az órán is, egyértelműen hat és megdolgozza a résztvevőket. Dóri számtalan visszajelzést kapott már olyan változásokról, amiket a tánc indított el a nőkben: valakinek egy év kimaradás után újra megjött a menstruációja, mert a táncon keresztül elkezdte magát megnyitni a gyógyulás felé, valaki éppen az erejét tudta összegyűjteni ahhoz, hogy elváljon, vagy egyszerűen „csak” végre olyan nőként tudta élni a mindennapjait, amire mindig is vágyott. „Ezek a változások nem varázslatból születnek, a tánc – ha beleteszed az energiát, az érzelmeidet, saját magadat úgy igazán – visszahozza a ragyogásodat, felébreszti az életenergiádat.” – emeli ki az táncterápia esszenciáját.
Téged mire emlékeztet a tested?
A tánc során egy belső erő bontakozik ki, amit a hétköznapokba is tovább vihetek: visszanyúlhatok ezért a tapasztalásért, és elhihetem, hogy ha ott megéltem ezt, akkor a hétköznapokban is lehetséges. „A táncterápia is egy kulcs ahhoz, hogy saját magad ösztönös létezéséhez és gyógyulásához visszatalálj, mert egy olyan megélést és érzetet ad, ami emlékeztet arra, hogy mit hordozol a testedben – erőforrásként vagy akadályozó tényezőként. A gát ott lehet mondjuk a méhedben, a torkodban, hiszen a testünk mindent őriz.”
Az említett kulcs nem más, mint a tudatos tánc: ha valamire koncentrálva, tudatosan ráfigyelve, szinte vizualizálva mozgunk, akkor a testérzetek által visszarepülhetünk korábbi élethelyzetekbe, életkorba, oda, ahol valami fájdalom ért bennünket. Például, ahhoz a hároméves kislányhoz, akiért elfelejtettek elmenni az oviba, ezért felnőttként még mindig azt hiszi, nem elég fontos és nem számíthat teljes mértékben az emberekre.
„A szomatikus módszerekkel, így a tánccal is felszabadíthatjuk a megrekedt energiát, ami újra elkezdhet áramolni. A tánc a testen keresztül emlékezteti a lelket valami sokkal nagyobbra, esszenciálisabb belső igazságra és kapacitásra.” – összegzi Dóri.
Komáromi Alexandra: „India és az indiai tánc segített abban, hogy elfogadjam roma származásomat”
Tükröm, tükröm
Dóri előszeretettel használ szó szerinti tükörgyakorlatot, amikor a tükör elé állva magunkhoz beszélünk, vagy hosszú perceken keresztül nézünk a saját szemünkbe. Számomra is ez volt az egyik legmegérintőbb élmény a folyamatból. Ugyanis ezen a ponton már nincs maszk, nincs álca, nincs megfelelés, csak a saját szemed végtelen tükre, amiből mindent kiolvashatsz egy pillanat alatt: látsz minden bántást, árulást, elhagyást és elutasítást, amelyek szilánkokra törték egyszer a lelkedet; de látod a reményt, az életbe vetett bizalmad, a nevetéssel töltött perceket, a szoros baráti öleléseket, a szerelmes érintéseket, a sikereket, a küzdést, az újra és újra felállás képességét.
Látod magadat minden törött és repedt, minden fényes és csillogó résszel együtt.
„Ezt belső táncnak hívom, és azért emelem be mindig az órába, mert nagyon keveset nézünk önmagunk szemébe: a hétköznapok során esztétikai szerepet tölt be a tükör, csekkoljuk, jól nézünk-e ki… Pedig ez az egyik legerősebb jégtörő technika, mert ha szembenézel magaddal – kicsit provokatívan is akár –, akkor ott már nincs lehetőség elbújni.” – magyarázza, és hozzáteszi, a zene, a dalszöveg hatására olyan érzések kerülnek bennünk felszínre, amelyek kristálytisztán megmutatják, hol nem szeretjük önmagunkat… Hiszen, bármilyen szomorú is ez, a legnagyobb fájdalmak sokszor önmagunk elutasítása és bántása nyomán keletkeznek.
Táncold ki magadból, amíg nem marad már fájdalom
Az öt óra gondosan felépített blokkjai után elérünk a „lényeghez”: a témára épülő koreográfiához. Ez egy mindenki számára – tánctudástól függetlenül – elsajátítható koreográfia. Azért különleges ez a rész, mert ugyanazt a koreográfiát táncoljuk el jó párszor egymás után – csak más fókusszal és tudatállapottal. Ez azért izgalmas, mert megfigyelhetjük, hogy ugyanazokat a mozdulatokat hogyan táncoljuk el más-más érzelemtől fűtve, mely fókuszra hogyan reagál a testünk.
„Ez azért hatásos, mert rendszerbe, keretbe teszi a testet, a lelket és a szellemet is. Megfigyelheted a saját működésedet: milyen úgy táncolni az adott táncot, hogy az apukámra gondolok, akinek soha nem voltam elég; majd a volt páromra, aki elhitette velem, nem vagyok értékes; vagy a férfira, aki lehet, még nincs az életemben, de vágyom rá. Milyen felszabadult kislányként táncolni, akinek még mindent lehetett, mert nem akart megfelelni?
Milyen magabiztos nőként táncolni, aki már a saját erejében állva létezik és elhiszi, hogy mindent megérdemel, amire csak vágyik? Milyen dühösen táncolni, és azokra gondolni, akik valamilyen formában bántottak? A koreografált részben egyszerűen megízleled saját magadat – minden árnyalatban, érzetben, valóságban: az elfeledett, eltemetett, szabad, bátor és magabiztos részekkel együtt.” – magyarázza Dóri. És ez a megélés az, ami szinte transz állapotba hoz, mert a feljövő képek, érzelmek és testérzetek, miközben olyan erővel és energiával táncolok, mint még soha, valamit igenis elmozdítanak bennem. És érzem, hogy talán még szavaim nincsenek rá, hogyan, de megváltoztam.
