Teszári Nóra a visszatéréséről: „Ennyi szakmai rutinnal is jó érzés, hogy van mit tanulnom”

Teszári Nóra nem kereste a visszatérés lehetőségét, a feladat találta meg őt. Ma már felnőtt gyerekei mellett több ideje jut önmagára, miközben szakmailag ismét olyan helyzetbe került, amelyben talál újat.

Megfordult valaha a fejedben, hogy egyszer visszatérsz a médiába?

Derült égből villámcsapásként ért a megkeresés. Már a hetedik évemet kezdtem a vízügynél, ahol elsősorban filmeket készítettem és tréningeket tartottam, és jól éreztem magam abban a munkában. Egyszer csak felhívott Bogár Zsolt, a Kossuth főszerkesztő-helyettese, és megkérdezte, érdekelne-e a Kossuth Rádió és a Krónika műsorvezetése. Éppen egy forgatás közepén voltam, úgyhogy kértem, beszéljünk másnap. Úgy voltam vele, meghallgatom, miről van szó, és majd meglátjuk. A következő telefonhívásnál már Kerényi György, a rádió vezetője keresett. Leültünk beszélgetni, és elmondta az elképzeléseit. Mivel korábban soha nem rádióztam, eszembe sem jutott, hogy valaki éppen erre a feladatra gondol majd velem kapcsolatban.

Aztán elkezdtem gondolkodni, mekkora szerencse, hogy abban a szakmában, amelyben huszonvalahány évet eltöltöttem, és amelynek a működését már jórészt rutinból ismerem, kapok egy olyan feladatot, amelyben van újdonság és kihívás is. Ennyi szakmai tapasztalattal a hátam mögött is jó érzés, hogy valami új elé állít az élet. És ettől kezdett igazán izgalmassá válni a dolog.

A feltételek között a hétvégi munka is szerepelt. A kiszámíthatóbb hivatali évek után ez nem volt nagy változás?

Az államigazgatás után, ahol reggel nyolctól délután fél ötig tartott a munkanap, elég érdekes volt visszatérni a média világába, ahol nincs hétvége vagy ünnepnap. Gondolkodtam rajta pár napot, aztán azt mondtam: lássuk! Úgy éreztem, ennek most valamiért így kellett történnie, és szeretném megnézni, mit tudok kihozni belőle.

Für Anikó: „Sokkal fontosabb dolgok vannak az életben, mint hogy most éppen hány nevetőráncom van”

Kértél valakitől tanácsot a döntés előtt?

A fontos helyzeteket általában megbeszélem néhány emberrel, most is megvitattam egy-két baráttal a lehetőséget, de a végső döntést egyedül hoztam meg. Még a gyerekeimnek sem mondtam el. Azon a hétvégén egyedül voltam otthon, úgyhogy nyugodtan végig tudtam gondolni mindent.

Amikor megkerestek, eszedbe jutottak a korábbi tévés éveid, a közmédiából való távozásod, vagy egy egészen másik emberként tekintettél erre a lehetőségre?

Inkább azon nevettem, hogy két meglehetősen ronda kirúgási történetet is átéltem. 2011-ben a közmédiából kellett távoznom, aztán 2018-ban az úgynevezett G-nap utáni, ellenzéki Hír TV-s időszak is véget ért három év után. Akkor úgy éreztem, elég volt a médiából: életemnek a tévés korszakát szépen becsomagolom selyempapírba, és egy dobozban felrakom egy magas polcra. Azóta sok minden változott és sok tekintetben én is más vagyok.

Hét év hosszú idő. Azt mondják, hétévente megújul az ember. Te is így érzed?

Biztos, hogy van ebben igazság. Ha belegondolok, már egyetlen sejtem sem ugyanaz. A lányom és a fiam akkor még nyiladozó, felnőttes gondolkodású, nagy gyerekek voltak, de még folyamatosan szükségük volt rám. Ha hétvégén dolgoznom kellett, vagy késő éjszakáig tartott egy munka, mindig meg kellett szervezni, ki legyen velük. Ma viszont már felnőtt emberek, Zorka már elköltözött, Dusán még velem lakik, de neki is saját élete van.

Ez azt jelenti, hogy most sokkal több idő jut magamra. A munka szempontjából is egészen más helyzetben vagyok, mint régen. Érdekes megtapasztalni, hogy a hosszú, akár hétvégi beosztások is visszatértek, de egészen más körülmények között.

A televízióban rengeteg rutinod volt, a rádió viszont új feladat. Mi volt a legszokatlanabb az első időszakban?

Az, hogy nem látom a beszélgetőpartnerem tekintetét, hiszen legtöbbször telefonon keresztül beszélgetek a vendéggel. Egyelőre úgy érzem, a rádióstúdióban, a mikrofon mögött az ember egy kicsit magányosabb. Nincsenek ott a kameramanok, a stúdióasszisztensek, mint a tévében. Még szokom azt is, hogy nekem kell be- és kikapcsolnom a mikrofonomat. És bármilyen furcsa, harminc másodperc a rádióban sokkal hosszabbnak tűnik, mint a tévében. Talán mert nem viszi el a figyelmet a látvány. Cserébe viszont rettentő helyes kollégákkal, remek szakemberekkel dolgozom együtt.

A tévés tapasztalat hamar visszajött?

Igen, a munkaritmusom nagyon hamar visszaállt. Inkább az a nehéz, hogy egy-egy napon gyakorlatilag három különböző dologra kell folyamatában készülnöm. Reggel elkezdjük a felkészülést a Déli krónikára, utána pedig már az Esti krónikára összpontosítunk. Az fél hatkor kezdődik, és amikor annak vége, azonnal indul egy félórás élő háttérműsor, A nap témája címmel, tehát párhuzamosan annak az anyagaiban is el kell mélyülnöm. Ez elég komoly koncentrációt kíván.

A rádiózásban máshogy kell beosztanod az energiádat?

Igen, de közben nagyon szeretem csinálni. Azt is fontosnak tartom, hogy egy hírműsorvezetőnek is legyen saját hangja és egyénisége. Én soha nem voltam igazán szikár, száraz típus, és nem is gondolom, hogy feltétlenül annak kell lennem. Magazinműsorokból érkeztem, mindig is benne volt a személyiségem a munkámban, a reakcióimban. Élénken gesztikulálok, ami a rádióban már nem annyira lényeges, de a saját stílusom attól még megmarad. Tatár Tímeával felváltva vezetjük a műsort, és szerintem jó, ha mindkettőnknek megvan a maga karaktere.

Tenki Dalma: „Odahúzom magamhoz a fiam, és úgy ölelem, ahogy az elején nem tehettem”

Az első adás előtt volt benned drukk?

Nem klasszikus értelemben vett izgalom, inkább egészséges drukk az újdonság miatt. A televíziós munkáimról is mindig azt mondtam, hogy egy bizonyos fokú, “őzike az erdőben” típusú koncentrációnak meg kell maradnia. Amikor kigyullad a piros lámpa, az ember minden idegszálával az adásra figyel. Ha ez teljesen eltűnik, és már csak rutinból dolgozunk, az érezhető és nem jó. Ez a fajta figyelem ugyanis kitágítja az ember érzékelését. Olyan dolgokat is észrevesz, amelyeket máskor talán nem. Ez most is megvan bennem, csak a rádiós technikai rutint kell még megszereznem.

Milyen érzés volt ismét megérkezni a Kunigunda utcába?

Furcsa volt. Természetesen előjött a kép, amikor utoljára kijöttem a kapun. De nem akartam nyalogatni ezeket a sebeket. Inkább annak örültem, hogy süt a nap. Talán szimbolikus is volt egy kicsit: végre fény lett.

Ennyi év után most újra ott dolgozol, ahol korábban fájdalmasan ért véget egy korszak. Ez a régi történet folytatása, vagy inkább egy teljesen új fejezet kezdete?

Én inkább új fejezetnek érzem. Szeretem ezt a munkát, és jó érzés, hogy van benne újdonság. A rádiózásnak ráadásul van egy kétségtelen előnye is: nem kell minden reggel tökéletes sminkben megjelenni.

Orvos-Tóth Noémi: „Azt látom, hogy a magyar társadalom kimerült és irritált”

Ha már új fejezet: hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy telik az idő?

Nincs vele bajom, de persze vannak jelei. Mindennap jógázom, és azt kell észrevennem, hogy bizonyos mozdulatok már nem mennek olyan könnyen, mint régen. Bosszantó, de el kell fogadni, hogy az ember teste változik, úgyhogy nem görcsölök rá erre a témára.

A jóga tehát a mindennapjaid része. Mi az, amire még jut időd, amikor éppen nem dolgozol?

Nagyon régóta járok táncelőadásokra, ez a szerelem töretlen. Szívesen találkozom a barátnőimmel és sokat olvasok. Ha süt a nap, egyszerűen kiülök valahová, és megélem, hogy „csak” vagyok. Valamelyik szabadnapomon például órákon át olvastam a Szent István parkban. Akinek kertje van, az nyilván oda ül ki, nekem viszont a belvárosi nyüzsgés is hozzátartozik az életemhez. Szeretek kirándulni is, fontos számomra a természet közelsége. A gyerekeim már nagyok, nem igénylik minden nap a társaságomat, én pedig igyekszem élvezni a rám szakadt szabadságot.