A LOST & FOUND nemcsak egy fotókönyv és kiállítás, hanem egy rendkívül személyes vizuális vallomás is. Tombor Zoltán legújabb projektje a függőség, a felépülés és az önismeret történetét meséli el képekben. A családi archív felvételek, divatfotók és új alkotások különleges párbeszédbe kerülnek egymással a fotóalbumban.
Ezeket láttad már?
Tombor Zoltán nyolc év józanság után jutott el oda, hogy képekben mesélje el sokakat érintő történetét. A fotográfus a Lost&Found fotókönyvben és a Mucsi Emese kurátor által jegyzett, a Rober Capa Kortárs Fotográfiai Központban rendezett kiállításban nemcsak saját múltját értelmezte újra, hanem a függőség, a trauma, az emlékezet és az identitás kérdéseit is olyan vizuális nyelven fogalmazza meg, amely egyszerre személyes és univerzális.
Tombor Zoltán a LOST & FOUND fotókönyvről és a felépülés képeiről
A LOST & FOUND egyszerre kiállítás, fotókönyv és személyes vallomás. Mikor érezted először, hogy a függőséggel kapcsolatos történetedet képekben kell elmesélned?
Nyolc év józanság után érkezett el ez a pillanat. Két éve olvastam újra Dr. Máté Gábor A sóvárgás démona című könyvét, és akkor éreztem először, hogy ezt a történetet ki kell fényképeznem magamból. Egyszerűen most érkezett el az ideje. A felépülésnek is megvan a maga ritmusa, és kellett ez a nyolc év ahhoz, hogy kívülről is rá tudjak nézni arra, amin keresztülmentem.
A könyvben a családi archívum, a divatfotók és az új képek egyaránt szerepet kapnak. Hogyan alakult ki ez a vizuális szerkezet?
Ez Mucsi Emesével közös alkotói folyamat eredménye. A kiállítás installációja, szerkezete és a fejezetek is nagyrészt az ő elképzelései alapján alakultak ki. Hosszú közös munka volt, rengeteg válogatással, szerkesztéssel és értelmezéssel.
Volt olyan kép, amelynek új jelentése lett számodra a felépülés perspektívájából?
Nagyon sok ilyen van. Különösen a családi archívumból származó képek változtak meg számomra. A fotó nem bizonyít, hanem utal valamire. A jelentése mindig attól függ, milyen élethelyzetből nézünk rá.
A fotográfia számodra mindig egyfajta gondolkodási forma volt. Mit tudott megmutatni rólad a kamera, amit a szavak kevésbé?
Nem azt mondanám, hogy többet, inkább máshogyan. A kép gyorsabban és sokszor élesebben talál el, mint a szó. Ugyanazt a gondolatot egy másik síkon képes megmutatni.
Roland Barthes szerint a fotográfia az emlékezet és a veszteség médiuma. Te hogyan viszonyulsz a fényképekhez?
Barthes az elmúlásról és az idő visszafordíthatatlanságáról beszél. A fénykép paradoxona éppen az, hogy miközben megőrzi a múlt egy pillanatát, folyamatosan emlékeztet arra is, hogy az már nincs jelen. A létezést ábrázolja, de valójában a hiányról szól.
A fényképezés egyfajta önterápiává vált?
Igen. Különösen az utóbbi három nagyobb sorozatomnál: a Hazafelé, a Fényterápia és a LOST & FOUND esetében.
Susan Sontag szerint minden fénykép egyszerre dokumentum és értelmezés. Számodra melyik volt fontosabb a LOST & FOUND esetében?
Egyértelműen az újraértelmezés. Fontos szerepet kaptak korábban dokumentált helyzetek, de a sorozat alapvetően képi metaforákból és szimbólumokból épül fel. Klasszikus dokumentálásról nem beszélhetünk.
Pakosz Anna: „Keresem azokat a pillanatokat, ahol egy művészeti térben az emberek tényleg jelen tudnak lenni”
Fotográfia, önismeret és függőség Tombor Zoltán szerint
Nemzetközi karriered jelentős része a divatfotózáshoz kapcsolódik. Mennyire volt nehéz lebontani ezt a professzionális távolságot?
Nem hiszek a címkékben. Ahogy Helmut Newtont sem Playboy-fotósként, vagy Richard Avedont sem egyszerűen divatfotósként tartjuk számon, úgy én sem érzem, hogy ez korlát lenne. A jó fotó műfajtól függetlenül működik. A LOST & FOUND önvallomás, ahol az őszinteség alapkövetelmény volt, ezért olyan képek is bekerültek, amelyeknek van egyfajta divatesztétikája. Ez is én vagyok.
A korábbi divatképeidet ma már másként látod?
Igen. Ahogy én változtam, úgy változott a képek jelentése is. Vannak fotók, amelyek korábban jelentéktelennek tűntek, ma pedig fontosak számomra.
A divatfotó a vágy és a szépség nyelve. Hogyan találkozik ez a függőség világával?
A függőségben egyszerre van jelen a gyönyör és a borzalom. Rengeteg vonzó dolog kapcsolódik hozzá, miközben pusztító is. Számomra az addikció a szélsőségekről, a mértéktelenségről és a felerősített érzelmekről szól.
Megváltozott a saját korábbi munkáidhoz való viszonyod?
Ma már tisztábban látom a különbséget az autonóm alkotói munka és az alkalmazott fotográfia között. Mindkettő fontos számomra. Az egyik inkább zeneszerzés, a másik inkább hakni.
Sokan vizuális memoárként beszélnek a projektről. Te hogyan látod?
Valóban az. A saját tapasztalataimon keresztül próbálok értelmezni egy összetett társadalmi problémát. Nagy inspiráció számomra Larry Sultan, nemcsak vizuálisan, hanem az emberi kapcsolódás és a személyes hangvétel miatt is.
Tudatos döntés volt, hogy nem lineáris történetet meséltek?
Igen, ez Mucsi Emesével közös célunk volt. A fejezetek sorrendje felcserélhető, különösen a kiállítási térben válik ez igazán érzékelhetővé.
Hogyan találtad meg az egyensúlyt a szépség és a nyers őszinteség között?
Ez idővel magától kialakult. Fontos volt a játékosság, a hibázás lehetősége és az ismétlés is.
Mi tartja össze a családi archívumokat, a művészi munkákat és a megrendelésre készült fotókat?
Ebben Mucsi Emese érdeme óriási. Volt egy nagyon erős kurátori elképzelése, és rengeteget beszélgettünk róla. Az egység szerintem elsősorban az arányokból született meg.
Szent Wilgefortist a szakálla óvta meg a kényszerházasságtól, Frida Kahlo büszke volt ikonikus szemöldökére és bajuszkájára - a testszőr ikonikus jelentősége a művészetben
Mit tanultál magadról a régi családi képek újranézése közben?
Sokat segítettek gyerekkori traumák feldolgozásában. Különös, hogy kívülről ezek a képek teljesen idilli családi életet mutatnak.
Változott a családodhoz való viszonyod?
Igen. Segített az elfogadásban. Már nem bűnbakot vagy felelőst keresek, és sok harag is eltűnt belőlem.
Számodra ez a projekt inkább megőrzés vagy feldolgozás volt?
Mindkettő.
Hol húztad meg az önfeltárás határait?
Nem volt tudatos határ. Arra törekedtem, hogy tényszerű maradjak, és senkit ne hozzak kellemetlen helyzetbe.
Nem tartottál attól, hogy a közönség inkább a függőség történetére figyel majd, mint a fotókra?
A kettő együtt működik. Sőt, számomra maga az ügy fontosabb, mint a képek. A könyv és a kiállítás csak apropó arra, hogy beszéljünk erről.
Mit remélsz, mit adhat ez a könyv azoknak, akik maguk is függőséggel küzdenek?
Nem megoldást kínál, hanem azt mutatja meg, hogy érdemes segítséget kérni, és hogy van kiút. Ha valaki figyelmesen nézi a képeket, akkor akkor is találhat bennük felismeréseket, ha személyesen nem érintett.
Ez inkább személyes történet vagy társadalmi kérdés?
Ha a képek jól működnek, akkor a személyes tapasztalat univerzálissá válik. Az a célom, hogy valaki a saját történetére ismerjen rá az enyémen keresztül.
Milyen visszajelzés lepett meg a legjobban?
Valaki azt mondta, hogy a kiállítás annyira felkavarta, hogy hányingere lett tőle, mégis háromszor visszament megnézni. Ezt sikernek éltem meg.
A LOST & FOUND számodra fotókönyv, művészkönyv vagy autonóm vizuális narratíva?
Mindhárom.
Miért vált ennyire hangsúlyossá a kortárs fotográfiában a személyes történetmesélés?
Mert az emberek egymás sebezhetőségén keresztül tudnak kapcsolódni. Ez segít felismerni, hogy nincsenek egyedül.
Ebben a projektben inkább fotográfus vagy inkább szereplő voltál?
Elsősorban mesélő, másodsorban szereplő. Ebben a sorozatban teljesen levetkőzöm, és elmondom a titkaimat. Ez is terápia.
Ha húsz év múlva valaki leveszi ezt a könyvet a polcról, mit szeretnél, mit vigyen magával?
Ez a sorozat elsősorban magamnak készült. Ha a képek valóban működnek, akkor már a néző saját történetévé válnak.
A LOST & FOUND lezárás vagy új kezdet?
Az alkotói folyamat része. Az akkori állapotom lenyomata.
Van olyan kép, amelyet ma már másképp készítenél el?
Nincs. Ez a sorozat befejeződött, így teljes.
Mit találtál meg a LOST & FOUND elkészítése során, amit korábban elveszettnek hittél?
Egy részemet.
Tombor Zoltán fotóalbumát két különböző borítóval vásárolhatod meg.
